13 meg egy gyertyám ég. A 13 a vértanú tábornokok emlékére és a magunk emlékeztetésére. Meg egy a többi kivégzett tiszteletére, minden rendű-rangú honfiért, „a szabadság közkatonáiért, hőseiért”. Beszélgetésemet Baló Béni református tiszteletes testvéremmel Ó-Aradon, a gyászos kivégzés utáni napon készítettem. Képzeletben, de a tiszteletes úr keresztfia, Kacziány Géza lejegyzése alapján, aki maga ezt írta: „Baló Béni református lelkész, keresztatyám, többször beszélte el házunknál így e rémes esemény lefolyását. Ez a kivégzés rövid, de történetileg hű leírása”.
Kedves Baló Béni tiszteletes testvérem! Hogyan került Ön a halálraítélt tábornokokat utolsó földi útjukra kísérő lelkészek közé?
Egy hadbíró a várból átment a városba, s a minorita rendfőnököt kereste föl. Tőle tíz felszentelt lelkész kirendelését követelvén a várba a halálraítéltek előkészítésére. Azonban a főnök csak négyet adhatott, mert rendtagjai közül többen betegen feküdtek. E négy pap Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky Euszták és Vinkler Brúnó volt, kikhez még a szintén kirendelt Szombati Balázs görögkeleti lelkész s a várkáplán, Marchot Eduard, valamint én református lelkészként számláltattunk.
Hogyan fogadták Önöket, a lelkészeket a halálraítélt tábornokok?
A tábornokok mély megilletődéssel fogadtak minket, mint vigasztalóikat. Miután a ránk bízottakkal egyelőre végeztünk, mind átmentünk a hősök virága, Damjanich meglátogatására. Legtöbben a foglyok közül Kossuth felől tudakozódtak, miután a külvilágtól el lévén zárva, a fegyverletétel óta biztos híreket sem hallhattak felőle. Még nem tudták, hogy nincs magyar sereg többé…
Mennyi időt tölthettek a tábornokokkal?
Délután öt óráig voltunk papokként a halálra szánt áldozatoknál, ekkor azon ígérettel távoztunk, hogy még az éjjel visszatérhetünk.
Milyen előkészületeket tettek a foglárok a siralomházban, illetve a halálraítéltek?
Az áldozatok asztalkáira a profosz berakott két-két gyertyát és egy feszületet: tizenhárom siralomház volt az október 6-ára virradó éjjel a várban. És még hány siralomház a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyermekek, testvérek elsötétült lelkében! Mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt, melyeket csak a vadak olvashatnak el könnyek nélkül. Damjanich ezenkívül gyönyörű imát írt felesége vigasztalására. Lázár Vilmos levele angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához, s Damjanich imája mind méltó volna arra, hogy az iskolás gyermekek tankönyvébe helyezvén ezeket, a forró hazaszeretetet és a nagy jellemet abból tanulják meg a gyermekek. Valamikor bizonyára eljön az idő, midőn a mostani óvatos nemzedék helyére bátrabb lépvén, az iskolákban a magyar történelmi és irodalmi oktatás központjává a magyar szabadságharcokat teszik.
Önök mikor térhettek vissza a halálraítéltekhez, s milyen lelkiállapotban találták őket?
Éjfél után két óra tájban tértünk vissza a halálraítéltekhez, akik igen megörültek nekünk. Most már nem sok idő volt, hiszen az első kivégzéseknek reggel fél hatkor kellett megtörténniük, s akkorra Istennel és emberekkel le kellett számolniuk. Vallásos áhítattal gyóntak meg a katolikusok. Legnyugodtabb, sőt szinte érthetetlenül, szinte vidám volt a református Dessewffy Arisztid, akit én keltettem föl álmából. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” mondta derűsen, majd felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg Aulich Horatiust olvasgatta a két gyertya fényénél. Láhner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s a Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A másik református, gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy írással foglalkozott, midőn beléptem hozzá. Amint észrevett, hirtelen fölkelt, és férfias erővel szorította meg kezemet, és engem – az ismeretlent – elhalmozott a szeretet drága csókjaival. „Meg kell halnom – mondta –, de mint keresztyén halok meg – az úri szent vacsorában kívánok részesülni, és lelkemet az Istennek kezeibe ajánlani.” És imádkoztunk szent áhítattal, részesült a szent jegyekben, mik az Üdvözítő Jézusra, az igazság legdicsőbb vértanújára emlékeztetik a keresztyént. Bevégezvén a szertartást, beszélgettünk családi viszonyairól. Majd éjfél után háromkor újra meglátogattam. Ágyában ledőlve ébren találtam. Kérdésemre: „Aludt-é?” – „Egy keveset” – volt a válasz. Felkölt, de kérésemre ismét ágyára feküdt, jobb könyökére támaszkodva, és tenyerébe fektetve fejét. Ismét beszélgettünk. Ki volt békélve nehéz sorsával, a megdicsőülés és átszellemülés nyomai látszottak rajta. „Az éjen megírtam végbúcsúmat a nőmhez, és egy ismerős tisztnek át is adtam kézbesítés végett, önt csak arra kérem, írja meg nőmnek, ami ezután történik velem, és vigasztalja.” – A nagy éjszakának nehéz percei elmúltak, hajnalodott kelet felől. A gróf megmosdott. – Ama rémes október hatodikának reggeli hat órája volt. Menni kellett, karján vezettem, és mentünk. Negyed óra múltával a menet megállt. Ott voltunk a rémes helyen. Az én hősöm volt az ötödik áldozat. „Az utolsó áldás imádságát kérem”– mondta hozzám fordulva. Ajkainak utolsó rezgése – mint a Krisztusnak – imádság volt. S amint annak utolsó igéje ajkairól elrebbent, alig három perc alatt már ama szebb hazából nézett alá e nyomorult földre.
Mi volt Ön számára a legemlékezetesebb jelenet?
Minden mélyen a lelkembe vésődött. Azóta is ég asztalomon, meg az úrasztalán az emlékezés és emlékeztetés gyertyalángja. És a szívemben mindhalálig. Azt szeretném, ezért imádkozom naponta, hogy soha senki szívében ez a láng – hazáért, Istenért, szabadságért – ki ne aludna. Mégis talán volt egy mozzanat, amire igen meghatódva, ma is könnyekkel küszködve gondolok vissza. Ez az öreg Damjanich tábornok kivégzése volt. Csak az utolsó perceket említem fel. – Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltotta a bitófa alatt a hős, akinek törött lábát térdben akarták meghajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár perc alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott, s mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldotta, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Azután felállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is.
Köszönöm ezt a vallomásos beszélgetést Tiszteletes Úrnak. Keresztfiának, Gézának, hogy lejegyezte mindannyiunk emlékeztetésére. És az emlékgyertyákat, melyeket Tiszteletes Úr gyújtott az ó-aradi eklézsiában, templomban. Ezek apró fényükkel a Krisztus fényét hordozó nagy tábornok lelkek magyar hon szabadságáért, Istenért lángoló, odaáldozott életére emlékeztetnek. Úgy hiszem, lelkészként és keresztyénként – messze túl a téridő korlátain – nagyon egyet tudunk érteni abban, hogy ők voltak azok, „akikre nem volt méltó a világ” (Zsid 11,38). Akikre Jézus szava igencsak vonatkozott: „Jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen” (János 11,50). Ők tizenhárman – és számolatlan bajtársuk, küzdőtársuk – a népért, a hazáért. Bárcsak a mindenkori magyar nép felismerné ezt az örök összefüggést. Nekem ma 13 meg egy gyertyám ég. A 13 a vértanú tábornok emlékére és a magunk emlékeztetésére. Meg egy a többi kivégzett tiszteletére, minden rendű-rangú honfiért, „a szabadság közkatonáiért, hőseiért”. Isten őrizze Tiszteletes Úr és a tiszteletre méltó hősök emlékét, életük tanulságait, tanítását. Köszönöm a Lélekben megvalósult drága lehetőséget a beszélgetésre.
Míg magyar szellem még magasba tör,
Az Igét, melyért éltet áldozának,
Szívébe írták az egész hazának,
Utódtól fogja hű utód tanulni:
Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.
Palágyi Lajos
(Forások: https://mek.oszk.hu/06100/06162/html/aradiv02709/aradiv02709.html + A tiszteletes úr levele gr. Leiningen-Westerburg Károly özvegyéhez: https://mek.oszk.hu/06100/06162/html/aradiv02708/aradiv02708.html)
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
