Történt egy márciusi napon, hogy dolgom akadt a párkányi anyakönyvi hivatalban. Mivel a város lakosságának jelentős hányada magyar anyanyelvű, maga is az anyanyelvemen elegyedtem csevegésbe a kisasszonnyal a „stand“ másik oldalán.
Ismertettem vele a gondom-bajom, majd bemutattam az iratot – adásvételi szerződést, melyen az aláírásomat kívántam hitelesíttetni, s a hozzá tartozó felülhitelesített meghatalmazást. Eddig volt gördülékeny az ügyintézés. Ezek után „supervisor“ üzembe kapcsolt a hölgy.
Jött a feketeleves. Egy lezser kézmozdulattal jelezte, hogy ott ebben a pillanatban a magyarul íródott iratommal mehetek fel is út, le is út, ő bizony csak „atyafiul“ hajlandó olvasni, meg ez Szlovákia, s egyébként is ha nem tetszik, van a városban közjegyző is.
S ha nem ismerem az érvényes jogszabályokat, forduljak ügyvédhez, aki majd eligazít s igazolja az érvelését.
Tapintattal töltve közöltem a kisasszonnyal, hogy Párkány városában 15% feletti a magyar anyanyelvű kisebbség, így szerény véleményem szerint módomban áll magyarul íródott dokumentumokat is felmutatni, s a hivatallal az anyanyelvemen kommunikálni. Rámutattam arra a makacs tényállásra is, hogy a város nevével ellátott szlovák nyelvű tábla alatt ott ékeskedik a magyar nyelvű is, ami minden kétséget kizár a kisebbségi nyelvhasználattal kapcsolatban felmerülő kérdések terén.
Előkaptam az okostelefont, s próbáltam hitelt érdemlően bizonyítani az állításaimat. Idéztem a 184/1999-s törvényből, sikertelenül. Makacsul ragaszkodott az álláspontjához.
A kisebbségi jogkörökkel való érvelésemet visszautasította, szerinte ez nem helytálló, s a magyar feliratú tábla a „Štúrovo“ helységnév alatt nem jelent semmit.
Megköszöntem a jogi tanácsokat, s a nemzetközi jog felülbírálatát, majd fogtam magam s továbbálltam. Ügyemet megoldottam Zalabán. Ott ment mint a karikacsapás…
Természetesen nem hagytam annyiban. Panasszal éltem a polgármester úr felé, részletesen ecseteltem a történteket. A panaszom kézbesítése után kaptam egy telefonhívást. A főellenőr asszony bátorkodott megkeresni, s kérte, hogy részletesen szíveskedjek elmagyarázni, mi is történt azon az inkriminált napon. Álltam elébe, eleget tettem a kérésének. Megértette, ígérte, levonják a tanulságot és a következtetéseket is.
Csakhogy a feketeleves után jött a párkányi „kőleves“. Velős válaszlevelükben csak annyit sikerült a polgármester úr holdudvarának tudatnia velem, hogy értelmezhetetlenség miatt az ügyet lezárták.
A válaszukat megköszöntem, majd finoman a tudtukra adtam, hogy ezt majd azért elmesélném a kedves nagyérdeműnek. Az ígéret szép szó…
A rend kedvéért elmondom még egyszer, hátha a Pravda meg a Napunk helyett olvasnak becsületes sajtóterméket is.
„A matrikán szerettem vóna overízni a podpiszomot a zmluván. Vót szplnomocnyenyiem is az overízáshoz, de csak magyarú. De a szplnomocnyenyie overízva vót notárná. Vót rajta pecsiatka is meg minden, ami kő. A matrikás panyika aszonta, hogy csak szlovenszki tud overízni, ha magyarszki van valami, azt prelozsízzam szlovenszkira úradnyíssan, oszt majd overízi, mert Szlovenszkóba szlovákú kő beszínyi. Oszt amit mondott, az úgy van, mert ha nem akkor menjek Magyarszkóba, ha nem tetszik. A sztarosztának sztyazsováztam, de nem írti, a panyi kontrolovát meg nem zaujímázza.„
Nos kendtek és bátyámuram, így már érthető? Még mindig nem? Ismétlés a tudás anyja, mondja a magyar ember!
Vagy netán szégyellik, hogy magyar az anyanyelvük? Tisztelt polgármester úr, többet és jobbat vártam! „Ha kidobják az ajtón, bemegy az ablakon“ – mondtuk az atyafiakra anno.
Most én másztam be az ablakon s tűztem a hivatalára egy magyar és székely zászlót az uraságnak, de ha úgy tetszik, felkavartam az áporodott állóvizet. Én még azért emlékszem Bokor Réka ügyére, s arra is, hogy a városházán szitokszó a Trianon s a magyar meghurcoltatás. Ezek után mit akarok én, ugye…
Merni kicsinek lenni s hozzásimulni a jogsértésekhez egyenlő az önfeladással. Elítélendő és szégyenteljes magatartás.
Öregapám mondta volt, hogy nem mindig az arat, aki vet. Októberben vetünk, kedves polgármester úr. S Ön?
(Urbán Zoltán/Felvidék.ma)
