Ha jogokról hallok, lúdbőrzik a hátam. Annyi abszurd és természetellenes igényt neveztek már ki jognak, hogy a józan gondolkodású ember automatikusan gyanakodni kezd. Persze fontos, ha az embernek jogai vannak, csak az a kérdés, miféle jogról van szó, s mit értenek alatta.
Például sokan kardoskodnak amellett, hogy legyen az embernek joga választani. De mit? Mert nem mindegy. Az sem mellékes, meg tudom-e ítélni választásom tárgyát.
A demokrácia szerint állítólag egyformák vagyunk, s mindenkinek egyforma jogra van joga. Holott tudjuk, hogy ez nem így van. Például a jogunk arra, hogy autót vezessünk, „csak” 18 éves korunk elérése után van. Azért, mert föltételezzük, ekkorra már elég érett az ember, hogy felelősségteljesen tudja az ezzel járó elvárásokat megérteni és teljesíteni. Egy gyerek még képtelen fölmérni és tudatosítani a veszélyt – ehhez bizonyos fokú érettség, tapasztalat kell. Ezt a társadalom joggal elvárja (mert a társadalomnak is vannak jogai!), hiszen nemcsak a fiatal sofőrt, hanem a társadalmat is védi ez a korlátozás. Ezért vannak törvények, előírások.
A tízparancsolat 80 százaléka is a társadalmi együttélést szabályozza, s láthatjuk, mennyire fontos, hogy a társadalmi jog fölülírja az egyéni jogot – ez minden normális társadalomban így van.
Az egyéni jog nem is lehet fontosabb a társadalmi jognál. A leírt szabályokon kívül vannak íratlan szabályok is, ezek is a társadalmi jog fontosságáról szólnak – s azokat is meg kell tanulni, tisztelni, betartani. A neoliberális fölfogás viszont az egyéni jogot mégis fontosabbnak tartja. Ez eléggé átlátszóan populista fölfogás, „jól” hangzik, a „szabadságot” idézi, holott egyáltalán nem szabadságról, hanem szabadosságról, anarchiáról van szó, ami a társadalom szempontjából ugyancsak káros és veszélyes.
Ilyen „jog” például az, hogy a gyerek szabadon (!) nemet változtathasson. Ha egy fiú lánynak érzi magát (és fordítva), mert bolhát ültettek a fülébe, hogy az normális, akkor szabadon (!) operáltassa át magát. Akár a szülők ellenére is. Mert hogy neki arra joga van – akkor is, ha még nem érti, mit jelent ez, mivel jár, s milyenek a következmények. (Egyébként az orvosokat sem értem, akik ezt megteszik, hiszen – a hippokratészi eskü értelmében – nem ez a dolguk.)
Még azt a jogot is hangoztatják, hogy gyereket férfi is szülhessen. Olyan ez, mintha jogom lenne a kétszer kettőt ötnek minősíteni. A minap az Emberi Jogok Európai Bírósága azzal lepte meg a világot, hogy kimondta, a gyereket szülő személy nő. Ezzel tulajdonképpen azt szögezte le, hogy a férfi nem szülhet. Megsértette ezzel a férfiak jogát? Pedig mintha csak azt állapította volna meg, hogy a víz nedves.
Mégis meglepő ez az ítélet. Az első, ami ilyenkor eszünkbe jut, vajon miért kell ilyet egy nemzetközi bíróságnak kimondania? A bíróság döntése mindig egy picit szubjektív is – ha majd más véleményünk lesz erről (más bíróság elé kerül az ügy), az említett döntést megcáfolandó azt is megérhetjük, hogy a szülést végző „személy” akár férfi, netán számítógép is lehet? Vagy azt képzeljük, hogy a természet törvényeit bírósági döntéssel meg lehet változtatni?
Csakhogy a víz akkor is nedves, ha az nem tetszik nekünk, a követ is hiába dobjuk föl azzal, hogy fönn maradjon, mert akkor is leesik: a gravitáció tőlünk függetlenül működik. Ez a természet rendje, s a természet törvényeit nem lehet megerőszakolni, megmásítani.
Az a kérdés is fölmerül, vajon ennek a jogügyi testületnek nincs más dolga, mint kimondani azt, amit úgyis mindenki tud – még akkor is, ha bárki a fejébe vette, hogy annak szerinte nem úgy kéne lennie? Az ilyen ítéleten tulajdonképpen csak nevetni lehetne, ha nem volna annyira abnormális – és tragikus.
Marad hát a kétely, vajon én (és velem együtt az emberiség túlnyomó zöme), aki természetesnek tartja, hogy a gyereket szülő „személy” nő, vajon én vagyok-e az állítólag elavult múlt- és hagyományszerető bolond, vagy a világ őrült meg, amiért természetes dolgokat bírósági ítélettel kell tisztázni.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
