Mi, magyarok és kiváltképp a külhonba szakadtak különösen tudjuk, milyen az, amikor tologatják a fejünk fölött a határokat. Trianon után bár történt egy lehető legigazságosabb, tisztán etnikai alapon meghúzott bécsi döntés, a második világháború vihara viszont azt is elsodorta, amit ráadásul követett a zsidó népirtás után a legdrasztikusabb emberellenes, jogfosztó időszak, amikor felvidéki magyarok százezreit űztek el otthonaikból a szudétákra kényszermunkára, lakosságcserének hazudott kitelepítésre vagy csak pusztán kitoloncolásra. Ad abszurdum ők még a szerencsésebbek voltak, számos magyart ugyanis az aljas kivégzés és a tömegsírok vártak (lásd pozsonyligatfalusi népirtás).
„Ez nem békeszerződés, hanem húsz évre szóló fegyverszünet” – vélekedett a versailles-i békeszerződésről Ferdinand Foch marsall, a fegyverszüneti megállapodás francia aláírója.
A ukrán háború kirobbanásával ismét nyughatatlankodni kezdett a világ és Földünk különböző pontjain lángolnak fel újfent a háború gyermekének szemei (Tajvan, Szudán, Koszovó stb.). A legközelebb hozzánk ez utóbbi van, amit már száz évvel azelőtt is Európa puskaporos hordójaként emlegettek, s ami most ismét füstölögni kezdett, bár a helyzet egyelőre még nem eszkalálódott.
A világ liberálisai és „turbó demokratái” pofátlan cinizmussal hirdetik fennhangon, hogy mindenkit megillet az önrendelkezés joga. Persze itt elsősorban az ukránokra gondolnak, amit nem is vonunk kétségbe, de halkan tennénk fel a kérdést, hogy ha már mindenkit, így természetesen az ukránokat, sőt a koszovóiakat is megilleti ez a jog, akkor minket, felvidéki magyarokat, székelyeket stb. vajon miért nem?
Koszovó és a határ menti térségének etnikai megoszlása
Koszovóban ugyanakkor egy nagyon különös paradoxonhelyzet állt elő. A 2004-es függetlenedési aktusával az egykori Rigómezőt számos európai állam ismerte el. Köztük természetesen Magyarország, aki egyértelműsítette, hogy az önrendelkezési jog mindenkit, így a koszovóiakat is megilleti.
Szlovákia viszont éppen ezen okfejtés miatt nem tette ezt meg. Hogy a geopolitika lapjai hogyan forognak, jól mutatja, hogy Magyarország és Szerbia államközi viszonyai akkor nem voltak a legközelebbiek, míg Szlovákiának igen, azóta viszont gyakorlatilag fordított helyzet állt elő, és az Egyesült Államok nyomására – mely Koszovó egyik legelkötelezettebb támogatója – Szlovákiának egyre kínosabb ezzel a helyzettel mit kezdenie.
Ha Amerika-barátként elismerik Koszovót, akkor kénytelenek lennének elismerni, hogy a Szlovákia területén élő nemzeti közösségeket is megilletné valamiféle autonóm önrendelkezés, márpedig ettől a mindenkori szlovák vezetés – függetlenül attól, hogy liberális, nacionalista vagy szociáldemokrata – nagyon viszolyog.
Koszovó mai értelemben vett területi egységét 1963-ban jelölték ki még Jugoszlávia keretein belül (akárcsak Vajdaságot 1974-ben). A terület bár a történelmi hagyományokra alapult többé-kevésbé, nem sikerült az etnikai elveket szem előtt tartania.
Az ország immáron el is kezdte európai integrációs folyamatát (sőt labdarúgó-válogatottja is már önállóan szerepel), Belgrád továbbra sem nyugszik bele az egyoldalú, teljes elszakadásba. Ezt a helyzetet igyekeznek megoldani az Európai Unió, illetve a nemzetközi platformok fórumai, de az USA és Oroszország viszonyának elmérgesedése nem könnyítette meg a folyamatot.
A legfőbb vitát immáron nem is az elszakadás jelenti Belgrádnak, hanem annak a mintegy 60 ezer szerbnek a helyzete, akik Szerbiától teljesen elszakítva kisebbségbe kerültek akaratuk ellenére (3 közigazgatási egység: Leposavić, Zubin Potok, Štrpce). Az ő érdekképviseletük ellátására vállalt kötelezettséget Pristina, ám a Szerb Községek Közössége egyelőre számos akadályba ütközik rendszeresen.
Szerbia etnikai térképe
A helyzetet bonyolítja, hogy ezen koszovói szerbek gyakorlatilag egy tömbben az új államalakulat északkeleti részén élnek közvetlenül a szerb területek mentén. Délebbre viszont hozzávetőleg ugyanennyi albán él az autonóm régióba nem tartozva (Bujanovác, Presovo, Medvedja stb.).
Ahogy Versaielles-ben/Trianonban (sic!) képtelen volt a világ igazságos, az etnikai elveket figyelembe vevő határokat húzni, úgy látszik, hogy ez napjainkban, a 21. században, az Európai Unió küszöbén is megugorhatatlannak bizonyul.
Lévén, hogy mindkét problematikus közösség (számarányaiban is szinte azonos) a tartományi határ egyik és másik oldalán helyezkedik el, így kézenfekvő törekvésnek tűnik a vitatott területek kicserélése, ám a vezetői körökből egyik részről sincs ennek támogatása, mintha csak a konfliktus fenntartása lenne a cél.
Ezért úgy tűnik, a népek önrendelkezésének joga szépen hangzó szólam ugyan, de annak betartására csak akkor hajlandó bárki is, ha éppen aktuális politikai érdekeivel összhangban van…
(Csonka Ákos, Felvidék.ma)
