A Magyar Nemzet október 21-i számának vezércikke, melyet Pilhál György neve fémjelez, azonnal a billentyűzet elé ültetett. (A szerző figyelemre méltó írásait mindig nagy érdeklődéssel olvasom.) A magyar írástudó társadalomban már korábban elindult folyamat tetőpontjáról van szó, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik mártírjának, Nagy Imrének lejáratásáról, hogy ne mondjam mocskolásáról.
Az ad „jogot” határozott és bizonyítható állításaim közzétételéhez, hogy 16 évesen szó szerint átéltem azt a felejthetetlen, felemelő 13 napot, és a következő tragikus hónapokat. Október 23-án másodikos gimnazistaként ott vonultam a Madách tértől egészen a Bem szoborig az egyetemisták által indított, de spontán tömeggé duzzadt tüntetőkkel. A Szent István kőrúton már szinte az úttest felett lebegtem átszellemülten. 48-as dalokat énekeltünk és szabad Magyarországot követelő jelszavakat kiabáltunk. Az ablakokból véges végig integettek az emberek, néhol magyar nemzeti zászlókat lengettek. Kiabáltuk, aki magyar velünk tart, és sokan voltak, akik követték a felhívásunkat.
A Rádióhoz már nem mentem el, féltem szüleim haragjától, hiszen nem kaptam engedélyt esti kimaradásra. De ezt követően tiltásuk ellenére minden nap kiszöktem a házból, ott voltam számos fontos eseménynél. Fegyver nem volt a kezemben, de törtem a ledöntött Sztálin szoborból és a Gellért-hegyi szovjet katonából, összegyűjtöttem minden lehetséges újságot és röplapot, félve futottam haza barátaimmal a kijárási tilalom első perceiben a géppisztolyos megszálló szovjet katonák félelmetes tekintetétől kísérve.
Hallottam Nagy Imre szavát a rádióban, amikor kihirdette hazánk semlegességét, az ENSZ és a nagyhatalmak védelmét kérve, és amikor november negyedikének vérfagyasztó ködös reggelén a Szabad Kossuth Rádióban közölte az ország népével és a világ közvéleményével: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak!”
Pilhál Györgynek abban igaza van, hogy a forradalom nem Nagy Imréről szólt.
A forradalom hosszú hónapok alatt érlelődött, elsősorban irodalmi körökben és egyetemi klubokban. És amikor október 23-án a szabadság szelleme végleg kiszabadult a palackból, futótűzként terjedt el az egész országban.
A kezdeti szakaszban ő budai villájában ült házi őrizetben, a hatalom számkivetettjeként.
Persze, nyilván hallotta a külvilág fejleményeit, de nem nagyon tudott vele mit kezdeni. Őt nem az „ikonhiányban szenvedő baloldal találta meg”, hanem 23-án este a Kossuth téren követelte a felkelő tömeg: „Nagy Imrét a kormányba!” Gerő és bandája ijedtében, rémületében eleget tett a követelésnek.
Kezdetben Nagy csak sodródott az eseményekkel, fokozatosan vált Saulusból Paulus-szá, de villámgyorsan ment végig a damaszkuszi úton. A forradalmat követő szabadságharc viszont már meghatározóan Nagy Imréről szólt.
A népakarat hatására november elsején kimondta a Varsói Szerződés egyoldalú felmondását, kinyilvánította Magyarország semlegességét. Innen már egyenes út vezetett az ország teljes megszállásáig, a szabadságharc kialakulásáig. Ettől kezdve vált Nagy Imre nemzeti hőssé, 1956 mártír miniszterelnökévé.
Nagy Imre valóban kommunista volt, ilyen irányú meggyőződését haláláig megtartotta. De ő lelke mélyén nem XX. századi lenini-sztálini kommunista volt, hanem sokkal inkább XIX. századi marxista.
Mindezt bizonyítja első miniszterelnöksége 1953 és 1955 között.
Érdemes végig futni egyoldalúan elítélt hazai politikai pályafutásán, terjedelmi okokból csak a legfontosabbakat említve. 1944. december 22-én a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés földművelésügyi miniszterré nevezte ki. 1945. március 17-én a kormány elé terjesztette a földosztásról szóló 600/1945. számú miniszteri rendelettervezetet, hogy „valóra váltsa a magyar földműves nép évszázados álmát, és birtokába adja ősi jussát, a földet.” (Nagy Imre szegényparaszti családból származott.) A Minisztertanács egyhangúlag elfogadta az előterjesztést.
1945. november 17-én a Tildy-kormány belügyminisztere lett. 1946. március 18-án mondott le erről a posztjáról, miután a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetése többször is bírálta. 1947. december 10-én írásos ellenvéleményt fogalmazott meg Gerő Ernő gazdaságpolitikai irányelveivel kapcsolatban, melyek a szovjet mintájú átalakítást szorgalmazták. A pártvezetés azonban ezt az ellenvéleményt elutasította.
1949-ben hosszú vitába bonyolódott Rákosival, melynek során a mezőgazdaság szövetkezetesítésének hosszabb időre történő, erőszaktól és diszkriminációtól mentes útja mellett állt ki. Ezt követően „opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt” a Politikai Bizottságból kizárták.
Sztálin halála után Rákosi – Moszkvát is irritáló – túlkapásai miatt, szovjet „sugallatra” 1953. július 4-én Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki.
Július 26-án, három héttel később, Nagy Imre feloszlatta az internálótáborokat, és feloldotta a kitelepítéseket. Könnyítette a parasztság terheit, lehetővé tette a termelőszövetkezetekből való kilépést. Szabadon engedte a Rákosi által bebörtönzött kommunistákat, közöttük Kádár Jánost (!). Türelmet hirdetett vallási kérdésekben, ennek során tárgyalt a legmagasabb egyházi vezetőkkel.
Mindig nemzeti érzelmű volt, de csak élete végén ébredt rá, hogy rossz úton járt. De ezt a felismerést már élete árán sem adta fel. Kádár felajánlotta neki, ha beismeri bűnösségét, nem csak kegyelmet kap, de magas politikai vagy társadalmi tisztséget is. De ő nem vallotta magát bűnösnek, nem kért kegyelmet, a halált választotta. Ettől vált mártírrá, ezzel legitimálta a forradalom koalíciós kormányát, ezzel vált hivatkozási alappá a magyar ügy a következő években az egész világban. Történelmi szolgálatot tett a magyar nemzetnek.
Pilhál György cikkével az a baj, hogy csak a negatívumokat sorolja fel 1956 miniszterelnökéről, a pozitívumokról szót sem ejt. Pedig az emlékezésnek erről kellene szólni.
Történelmi hőseinkről – akár ezeréves távlatokban is – számos negatívumot lehetne felsorolni, de ezekről leginkább csak történészeink tudnak, és a tudományos igényű történelmi könyvek szólnak.
Nemzeti ünnepeinken a szépre, a jóra, a nemzetet és hazánkat előre vivő eseményekre, valamint személyiségekre kell tisztelettel és hálával emlékezni.
Megjelent a Magyar Nemzetben 2023. október 28-án.
(Csóti György/Magyar Nemzet/Felvidék.ma)
