Március 15-én, pénteken, miként a nagyböjti idő minden pénteki napján, keresztúti ájtatosságra került sor a szőgyéni Nagyboldogasszony-templomban ft. Farkas Zsolt atya vezetésével. A magyar nemzet ünnepe kapcsán a Magyar Kálvária című elmélkedésre került sor, mely összekapcsolta Krisztus kínszenvedéseit nemzetünk ezredéves megpróbáltatásaival.
„Urunk, Jézus Krisztus, amint ma egybeesik keresztútjárásunk nemzeti ünnepünkkel, úgy jártuk és járjuk, mi magyarok, keresztútunkat ezeréves múltunkban és jelenünkben. Urunk, Te velünk voltál és velünk vagy küzdelmeinkben, szenvedéseinkben, eleséseinkben. Töviskoronás, szenvedő arcodból sugárzik a „lélek készsége”, mely erőt és bátorítást adott és ad nemzetünk keresztútjárásában. Ezt az erőt kérjük szegény, sokat szenvedett és ma is a kibontakozásért vajúdó hazánknak és szomorú szívű magyar testvéreinknek. Szeretnénk magasba emelni áldott keresztedet és koronás nemzeti lobogónkat, és így könyörögni a szenvedésekben kiérdemelt diadalért, hazánk feltámadásáért. Fogadd el ezt a keresztútat engesztelésül magyar hazánkért és magyar népünkért” – kezdte az imát Zsolt atya.
(Fotó: Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
MAGYAR KÁLVÁRIA – 2024. március 15.
Következett a Krisztus kínszenvedéseit ábrázoló keresztúti állomások bejárása:
I. állomás – Pilátus halálra ítéli Jézust
Ott állsz Urunk, gyáva bírád előtt, körülötted ellenségeid, a felbőszített és félrevezetett nép és a lefizetett hamis tanúk. De Te nem védekezel, hanem némán vállalod sorsodat, a szenvedést. Felettünk is hányszor ítélkeztek igazságtalanul! Hányszor taposott rajtunk keresztül Nyugat és Kelet, hányszor lett földönfutóvá a magyar, hogy „nem lelé honját a hazában” és a világban. Hányszor hullottak el „legjobbjaink a hosszú harc alatt”, hányszor kezdtünk új hazát építeni…de ahogy Te, Uram, vállaltad sorsodat, mi is vállaljuk magyar sorsunkat, vállaljuk múltunkat, építjük jövőnket. Mert tudjuk, hogy nem hangzatos szólamokat, nagy szavakat vársz tőlünk, hanem ennél nehezebbet: a csendes, igazi hűséget . Hűséget Hozzád és hűséget hazánkhoz!
II. állomás – Jézus elindul vállán a kereszttel
Elindulsz Urunk kereszteddel, és az utat, amerre mész, behinted szent véreddel. Vércseppjeidből nekünk is jutott… Krisztus-vér a magyar ugaron. Ha szenvedtünk, Te is velünk szenvedtél, ha sírtunk, Te is velünk sírtál, és bár alig volt néhány „víg esztendőnk”, Te is velünk vigadtál. Te átölelted keresztedet, és amikor nekünk is keresztet ácsoltak, minket is magadhoz öleltél, mert Te így szereted az igazságért és a hazáért szenvedő testvéreidet.
III. állomás – Jézus először esik el a kereszttel
Uram, első elesésednél a magunk elestére, a magunk bűneire gondolunk. Hányszor éreztük át balsorsunkban a Himnusz igazát: „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat dörgő fellegekben.”
Most nagy nemzeti bűneinkért, a káromkodásokért és a trágár beszédekért akarunk engesztelni, Urunk! Oly sok helyen a Magyar Földön, az elmúlt századokban durva ajkak és romboló kezek szentségtelenítették meg nevedet! Engesztelünk a tengernyi káromkodásért az utcán, autóbuszon, iskolában, sajtóban, tévében, rádióban és a családban, ahol a gyerekek a szüleiktől tanulják el a káromkodást és az istentelen, durva beszédet. Vagy gondoljunk az összetört útszéli keresztekre és Szűzanya-szobrokra, a befirkált templomfalakra és a meggyalázott síremlékekre. Uram, emelj föl kegyelmeddel, erőddel, ezekből a bűnökből! Szép magyar nyelvünket ne a Te gyalázásodra és a tiszta, ártatlan lelkek bemocskolására használjuk, hanem bocsánatkérésre és a Te dicsőítésedre.
IV. állomás – Jézus Édesanyjával találkozik
Micsoda fájdalmas találkozás! Csak az anyai szív érezheti át így gyermeke sorsát, mint a Szűzanya. Hazánkban is mennyi az összeszoruló anyai szív, mennyi az anyai könny! A tékozló fiúkat és tékozló lányokat hiába hazaváró édesanyák könnye, a frontról haza nem térő férjekért és gyermekekért ontott könnyek, a gyermeküket fiatalon eltemető édesanyák könnye, a lélekben meghalt csak testben élő gyermekekért hullajtott könnyek! Töröld le az anya után hiába kiáltó gyermekek könnyeit, a megfoganni vagy megszületni nem engedett, az anyaméh bölcsőjét halotti kriptává változtatott és onnan életért kiáltó, de meg nem hallott, bennünket vádoló sikolyukért: bocsásd meg Urunk! Tengernyi könny, tengernyi kín! Anyáké és az anyátlan gyermekeké. A síró anyákért és anyátlan gyermekekért kérünk: „Mutasd meg, hogy Anyánk vagy, most segíts meg, Mária!“ És add, hogy soha ne közelítsen az ölelésre, simogatásra teremtett anyai kéz gyermeke felé gyilkos szándékkal!
V. állomás – Cirenei Simon segít Jézusnak keresztjét vinni
Végre találunk valakit a keresztúton, aki segít Jézusnak. – Hazánk történelmi keresztútján is akadtak szép számmal, akiknek nem volt „drágább rongy élete, mint a haza becsülete”. Akadtak királyok, hősök, szentek, írók, költők, tanárok, papok, orvosok és tudósok, mind-mind a magyar haza Cirenei Simonjai. És névtelen hősök milliói, kik a hazáért éltek-haltak, mert „szolgaföldben nem nyughattak”. Éppen ezért múltunkra alapozzuk a jövőbe vetett reményünket, és a Szózattal imádkozzuk: Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért…
VI. állomás – Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak
Végre akadt valaki, aki könnyeket töröl, véres verítéket itat kendőjével, könnyítve a szenvedést! Hazánkban is millió a könnyes szem és néha patakokban folyt a vér. Mivel egy Veronika nem győzi, hála Istennek, mindig akadtak Veronikák: Árpádházi Szent Erzsébettől, Szent Margittól, Kanizsai Dorottyán át a névtelen apácák százai, ezrei, akik árvaházakban, kórházakban hősi szeretettel töröltek könnyeket, verítéket a magyar arcokról. Vagy hős anyáink, akik – míg apáink a hazáért harcoltak – vetettek, arattak a család mindennapi kenyeréért. – Magyar édesanyák! Neveljetek a hazának lányaitokból új Veronikákat!
VII. állomás – Jézus másodszor esik el a kereszttel
A második esésednél, Urunk, egy másik nemzeti bűnünkre – talán a legnagyobbra – gondolunk: ez a széthúzás, egymás meg nem értése, a viszály, a pártoskodás. Ez, mint nemzeti átok, végigkísérte történelmünket Szent Istvántól napjainkig, Koppány lázadásától Mohácson át a békésen tüntetők szemének kilövetéséig. „Hányszor támadt tenfiad szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre.” Második esésednél, Urunk, arra kérünk, hogy a széthúzás nemzetgyengítő, súlyos eséséből emelj fel minket, mindannyiunkat, magyar nemzetünket!
VIII. állomás – Jeruzsálem asszonyai Jézust siratják
„Ne rajtam sírjatok, hanem magatokon és gyermekeiteken” – mondtad a síró asszonyoknak. Egy nemzetnek mindene, a jövője, az ifjúsága. „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?” – kérdezi a költő. Add Uram, hogy hazánk ifjúsága legyen a magyar jövő záloga!
IX. állomás – Jézus harmadszor esik el a kereszttel
Harmadik esésednél harmadik nagy bűnünkre gondolunk, a nemzetgyilkosságra. Évek óta közepes városnyi magyarral fogy az ország. Statisztikák döbbenetes számai mutatják, hogy évről-évre hány magyart visz el az alkohol és a kábítószer, az igen magas öngyilkosság és főleg a „törvényes” vagy titokban végzett abortuszok magas száma. Mert tatár, török után, a két világháború után hamar újraéledt és talpra állt a nemzet – amint a Szózat szava mondja: „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán!” De „fogyva” is és „törve” is!? Add Urunk, hogy ebből az elesettségből is felkeljen a magyar! Segíts gátat vetni a félreértett és félremagyarázott családtervezésnek, segítsd meg az abortusz ellen harcolókat, és segítsd – e nehéz időkben méginkább – az egyre nagyobb számú nagycsaládosokat, hogy lélekszámban, de minőségben is, talpra álljon nemzetünk! Mert „áldjon vagy verjen sors keze”, itt élned, élned, élned kell!“
X. állomás – Jézust megfosztják ruháitól
A 21. zsoltárt idézhetjük Urunk: „Szétosztották egymás között ruháimat és köntösömre sorsot vetettek.” – Hányszor tépték le becsületét szegény hazánknak is, hányszor osztoztak ezen a magyar földön – amelyért annyiszor apáink vére folyt – mint rabló zsiványok a loptt kincseken, Trianonban osztozkodtak , ekkor szakították le Erdélyt, Bácskát, Bánátot, Kárpátalját, Felvidéket, az Őrséget, és Baranyát! Egyharmadára csökkent hazánk területe és népünk száma! Majd a kivándorlások, szökések, menekülések egyre csökkentették a magyar lélekszámot, mert mikor a magyar „szertenézett, nem lelé honját e hazában.” És a határainkon kívül élő magyarok szűnni nem akaró sanyarú és kemény sorsa? Ez az igazi Magyar Kálvária! A franciaországi Lourdesben a hegyen átívelő nagy keresztút tizedik állomásán magyar nyelvű tábla emlékezteti a világ minden részéről jött imádkozó zarándokokat nemzetünk kifosztottságára, kirablására! Így lettünk és vagyunk eggyek Jézussal: kifosztottan, megalázva, meggyalázva ebben a világban.
XI. állomás – Jézust keresztre feszítik
Borzalmas kínokat szenvedtél ekkor, Urunk! Jót tevő karjaidat, örömhír útján járó lábaidat a keresztre szegezik. Már csak felállítani kell és elkészült az ember műve, Neked.
Történelmünk borzalmaira gondolunk itt. Dózsa tüzes trónja, szegények kínzója, szabadság tapodója, Arad 13 bitófája, Kufstein, Auschwitz, Dachau lágerei, Fő utca, Hortobágy, Recsk, 56 mártírjai, a terror megszámlálhatatlan áldozata mind átélték a borzalmak óráit, az ártatlanul biztos halálba menés kétségbeejtő éjszakáit. A nap is elsötétedett a Kálvárián, hogy ne lássa a borzalmakat, és a sötétség azóta is a világra borul, hogy „napvilágra ne kerüljenek a sötétség cselekedetei.”
XII. állomás – Jézus meghal a kereszten
Ég és föld között függ a megfeszített Megváltó. Karját ölelésre tárja, ajkát a megbocsátás szavaira nyitja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Lándzsával átdöfött szívét menedékül adja, hogy bajainkban, szenvedéseinkben mindig oda siessünk. Magyar népünk ezért állított utak mentén, falvakban és városokban, mezőkön és erdőkön kereszteket, mert saját szenvedését látja Krisztus keresztjében, mert hiszi és vallja: „Minden rendben lesz, mert Ő velünk van, köztünk él és segít.” Ezt az igazságot látta meg nagy költőnk, Juhász Gyula is, amint versében írja: Az ország útján függ s a földre néz, / Arcán szelíd mosoly a szenvedés / Testvéri áldással rájuk tekint / Feléjük néz, biztatja híveit.
XIII. állomás – Jézus Fájdalmas Anyja ölében
Öledből indult el élete és öledbe tér meg holtában Krisztusod. Öröm és fájdalom az édesanya sorsa, öröm és fájdalom a nemzet sorsa is. Könnyes, mely „úgy siratja szent Fiát”, megszentel minden könnyet, melyet ezer év alatt sírtak el hazánk szomorú sorsa felett. És ezek a könnyek nemcsak „árvák könnyei” voltak, nemcsak gyermekeiért síró anyai könnyek, de nehéz, férfiszemekből kicsorduló könnyek is. És voltak néha az öröm könnyei, a remény sóhajai, a feltámadásban bízó fátyolos könnyek is.
Fájdalmas Anyánk, a Te karjaidból indult el Jézus a sír sötétjébe, és három nap múlva a Feltámadás dicsőségébe érkezett. Fogadd öledbe, öleld karjaidba szegény, szenvedő magyar népedet, hogy reménye legyen a boldog újjászületésre.
XIV. állomás – Jézus testét eltemetik
Minden sír olyan, mint egy hatalmas torok, mely minden embert elnyel és elemészt. Uram, Te azért jöttél, hogy az Isten gyermekeinek, az embereknek ne a sír legyen a végállomásuk. Halottainknak mi is síremlékeket állítunk, de ha nem is írjuk fel reájuk, hogy a sírban csupán a testük nyugszik, tudjuk és hittel valljuk, és ígéreted szerint feltámadást várunk. Mert nagyböjtjeink, nagypéntekjeink után mindig feltámadás örömünnepe következzik. Minden névtelen sírdomb vagy tömegsír mellett is feltámadást várunk! Ezzel a reménnyel nézünk a muhi csata, a mohácsi csata emlékhelyeire, a Don-kanyari névtelen tömegsírokra, szabadságharcaink országszerte vívot csatái áldozataira, a sok titokban kivégzett és elhallgatni próbált névtelen parcellákba temetett hősink mellett állva is ezt kiáltjuk: feltámadást várunk! Minden reménytelenségben ezt kiáltom: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy örök isteni igazságban, hiszek magyar hazám feltámadásában!
Rendhagyó keresztutunknak a végére értünk. Urunk, Jézus Krisztus, a Te szenvedésed tükrében magyar hazánk kálváriáját Veled jártuk. Látjuk, hogy azonos a mi sorsunk. Éppen ezért hisszük, hogy nemcsak a szenvedésben, de a feltámadásban is közös, örökre közös lesz sorsunk! Ezért imádságként szálljon feléd nemzeti imádságunk: a Himnusz: Isten áldd meg a magyart!
Hisszük és valljuk Babits Mihállyal együtt, aki 1936-ban írta ezeket a sorokat:
„Azt a hazát, melyről a Szózat zeng, el nem veheti és meg nem csonkíthatja senki. Az visszavonhatatlanul hozzánk tartozik. Magunkban hordozzuk éppen annyira, mint ahogy ő hordoz bennünket magában. Általa és benne vagyunk, azok, akik vagyunk, s ha ő nem volna, mi sem lennénk többé. Ez az a föld, ahol számunkra a szabadság zászlaját hordozták. Ezen a földön nem fog az erőszak! Ha egyszer hazánk volt, örökre az marad, még magunktól sem mondhatunk le róla, mert akkor magunkról mondanánk le. Ezért kell híveknek – hűségeseknek – lennünk hozzá »rendületlenül«: kívüle tényleg »nincsen számunkra hely«. Ez a haza egységes és oszthatatlan: őseink emléke, a szabadság igénye, jogaink méltósága, kultúránk hagyománya, nagy költőink, íróink szava…, minden benne van és vele értődik. Ennek a hazának hitvallása a Szózat is: nélküle csonka lenne a szellemi ország, s nem lenne többé magyar a magyar.”
Keresztrefeszített Jézus, könyörülj rajtunk, könyörülj a magyar nemzeten!
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
