A „Mosolyvirág” Nagycsaládosok Debreceni Egyesülete által 17. alkalommal meghirdetett pályázat iránt idén is töretlen volt az érdeklődés: a beérkezett több mint háromszáz pályaműből 119 történet került be a 2025-ös Életmese-kötetbe.
Az I. korcsoportban első helyezést ért el a nagymegyeri (Felvidék) Csápai Lilien A karikásustor – Nagyapa mesél (A karikásostor) című írásáért.
„Nagyapa mindig megjutalmazott a sok segítségemért. Az egyik alkalommal átjött az
unokatestvérem, hogy eldicsekedjen az új ajándékával, melyet Magyarországról kapott. Ez
egy finom bőrből készült, henger alakban fonott karikásostor volt, vagy ahogy mifelénk
a Csallóközben hívták: karikásustor. Nagyapám látta rajtam, hogy mennyire tetszik nekem,
szinte a szívem vérzett érte. Telt-múlt az idő, tettük a dolgunkat, de az egyik munka
végeztével így szólt hozzám nagyapám: – Fiam, munkád jutalmául, tessék! Készítettem neked egy karikásustort! … Elvette a kezemből. A szívem majd kiugrott a helyéről. Éreztem, hogy ez a búcsú pillanata, de azt nem sejtettem, hogy örökre. Nagyapa beballagott a nagy udvarba, rátette a tőkére az én csodás karikákostoromat és húsz centiméteres darabokra vágta az előzőleg jól megélesített hasogató fejszéjével. Sírva mentem haza. A szívem majd megszakadt…”
A II. korcsoportban első helyezést ért el a szentpéteri (Felvidék) Bukovszky Borbála Mi lesz veled, Emberke? című írásáért.
„Még mindig eszembe jut, amikor ránézek, hogy milyen jó volt, amikor együtt játszottunk.
Haragszom! Az anyukájára, nem Tündére. Milyen anya az ilyen? Milyen anya az, aki a saját
gyermekétől veszi el a legnagyobb kincset, az anyanyelvet?… Én boldog vagyok, hogy magyarnak születtem. Büszke vagyok a magyarságomra, az ünnepekkor hordott kokárdára, a himnuszunkra, csodás szavainkra. Ezt a büszkeséget nem kellett belém nevelni. Nem kellett kicsi koromban megtanítani, mint a szobatisztaságot, vagy a járást. Ez természetes dolog
számomra, mint minden magyar gyerek számára, akiktől nem veszik el a legnagyobb kincset…”
A III. korcsoportban első helyezést ért el a noszvaji Varga Petra Balettcipő című írásáért.
„A felvételi napján kontyba fogta a haját, hátizsákjába tömködte a balettcipőjét, és egyedül indult az Intézetbe. Amikor odaért, dermedten torpant meg. Az ajtóban az apja magasodott. Mögötte ott görnyedt az anyja, és bűnbánóan tördelte a kezét. Az apja nem szólt semmit, csak karon ragadta a lányát, és hazafelé kezdte cibálni. Vali sikított, szabadulni próbált a szorításából. Pofon csattant az arcán. Hátratántorodott, a hátizsákját elejtette. Apja felvette, szétrántotta a cipzárt, és a balettcipőt az utcára dobta. Vali hiába kapálózott érte, az
apjával szemben nem volt esélye. A cipő ott maradt az Intézet előtt… Vali summa cum laude végzett fogorvosként. A diplomáját a vőlegényével együtt vette át, akivel az egyetemen találkoztak. Összeházasodtak, kis lakásba költöztek, a fogak doktoraként kezdtek dolgozni. Vali hamarosan két gyönyörű kislánynak adott életet. Ők voltak élete értelmei. Néhány év múlva, ha visszagondolt az álmára, hogy táncos legyen, elfogta a nosztalgikus búbánat, de
aztán emlékeztette magát, mennyire elégedett az életével. Hivatásában megtalálta a sikerélmény mámorát, feleségként a szenvedély hevét, anyaként a végtelen boldogság bódulatát…”
A IV. korcsoportban első helyezést ért el Majoros Erika az angliai Oldburyból – Kisüsti című írásáért.
„Pálinkát főzök apámmal…Rengeteg dolgom lett volna a hétvégén, elmaradt házi munkák sora várt, de tudom, hogy egész nyáron rendületlenül szedte a potyogó szilvákat az ősi birtokon, mert hát az apja is szedte, meg a nagyapja is és valószínűleg az ükapja is, hisz rendes magyar porta nincs is meg pálinka nélkül. „Édes fiam, kolbász, szalonna és jó pálinka mindig legyen a kamrádba és akkor baj nem lészen sosem! Ez teljesen független attól, hogy iszik-e valaki vagy sem” – kaptam meg a fejmosást, amikor felvetettem neki, hogy nem kell már az ő korában ezzel vergődnie és különben sem iszik már úgy… „Fiam, ha velem bármi történne, a lottónyereményt a padláson, a tisztaszoba kéményében a 12. téglasor mögött találod… Majd végighallgattam a szokásos lemezt, mikor még a nagyapjával vitte a cefrét lovas kocsin a szeszfőzdébe és ott aludt a kemencesutban, megvárva, hogy lefőjön a nemes lé. Aztán az apjával, abban a mocskos kommunista érában már csak éjszaka, stikában lehetett pálinkát főzni, mert a szomszédok bizony feljelentették a tilosban járókat. És hiába az új rendelet, vele bizony senki nem fogja elhitetni, hogy ma már csak úgy szabadon lehet főzni a „kisüstit”. Ezért hát mi továbbra is éjjel, titokban főzünk, mert így nem tűnik fel a füst meg a szag. Míg ketten vállvetve cipeljük az ősi rézüstöt, büszkén mutatja a diófa árnyékában megbújó mély gödröt, ahová majd a visszamaradt gyümölcsöt kell elásni… Két hónap múlva apám ágynak esett, kórházba került és rá egy hétre meghalt… Sosem néztem meg, mi van a padláson a tisztaszoba kéményében a 12. téglasor mögött, de a rézüstöt elhoztam és lecipeltem a pincébe.”
KMCSSZ/Felvidék.ma
