Miután az Izsa határában lévő Limes Romanus védelmi rendszer az UNESCO világörökségi listájára kerülhet, nem árt, ha tudjuk, milyen fontos ez a magyarok által lakott település. Sajnálatos módon ugyanis gyakran feledkezünk el rohanó világunkban értékeinkről, és tudásunkat akkor sem gyarapítjuk, ha valaki felhívja a figyelmet ezekre az értékeinkre. Ezért honlapunk elmeséli Izsa és a Limes Romanus történetét.
Izsa község Komáromtól keleti irányban (7 km), a Duna bal partján elhelyezkedő telpülés. A község lakosainak a száma 1650. Nemzetiségileg vegyesen lakott község. A szlovákok számaránya 21 %, magyaroké 76 % és 3 % az egyéb nemzetiségű polgár. Vallás tekintetében a község lakossága nagyrészt római katolikusnak (66,3 %), reformátusnak és evangélikusnak (11,5 %) vallotta magát.
Duna mentén megépített Limes Romanus védelmi rendszer ma már csak történelmi emlékként utal a rómaiak évezreddekel ezelőtti birodalmi terjeszkedésére. Marcus Aurelius császár (161-181) a kvádok 171-ben történt vereségét követően adott parancsot erődítményépítésre a Duna bal partján is. Az egyik ilyen védelmi vonallal megerősített katonai tábor volt az Izsa határában fekvő Celamantia (Leányvár), Komáromtól mintegy 4 km-re. A Duna partján lévő erődítmény a szemközti Brigetio elővédjének számított. A négy kapuval, bástyákkal ellátott CASTELLA CELAMANTIA területe 175 x 176 m volt, civil település is tartozott hozzá. A régészek fokozatosan tárják fel a castrum egész területét. A Leányvár elnevezés a hagyomány szerint onnan ered, hogy Valentinianus császár itt tartotta volna a kedveseit.
Az ókori létesítmény területén jelenleg műkő alapra rögzített fémlapokon elhelyezett szövegek tájékoztatják a látogatót az egykori katonai tábor jelentőségéről, históriájáról. Az izsai régészeti feltárásokból származó leletek a révkomáromi Duna Menti Múzeum római kőtárában, a pozsonyi vár „Szlovákia régmúltjának kincsei” elnevezésű gyűjteményében, valamint a nyitrai múzeumban láthatók. A nyári turistaidényben a Szlovák Tudományos Akadémia Régészeti Intézete bázisrészlegéről, közvetlenül az egykori római tábor mellől kiindulva szakértő kalauzolja az ide látogatókat.
Izsa jelentős régészeti lelőhely. A község neveit 1172-ben már említik, 1268: Isa, 1291: Ysa, 1786: Isoha, 1808: Izsa stb. A történelmi Izsához tartozott nyugatról Harcsás (1397: Harchas) és keletről Bokros puszta (Bokros, 1696). Térsége már az újkőkorszakban lakott volt. Az eneolit korszak kultúrájáról tanúskodnak a gazdag leletek (kerámiatárgyak), a szlavón és a kosztolaci csoport agyagedényei. A régészeti kutatások során Észak-pannóniai hamvasztásos sírok, a La Tene- és a Dák kultúra maradványai, valamint a Róma-i katonai tábor kerültek feltárásra. Közvetlenül a Duna partján találhatók egy késő római erőd maradványai (i.sz. 4. évszázadának második feléből), valamint egy szláv temetkezőhely a 9.századból.
Őskor és Ókor
A régészeti leletek tanúsága szerint község területe már az újkőkorban lakott volt. A zselízi csoport és a lengyeli kultúra tárgyi emlékei kerültek elő. A környéken talált leletek azt igazolják, hogy a Duna vidéke már a kőkorszak idején lakott terület volt. Még inkább azzá vált, amikor i.sz.előtt a tizedik évezredben véget ért az utolsó jégkorszak, és a maihoz hasonló éghajlat vált uralkodóvá. Az emberek ugyanis az életfeltételekhez kedvező helyeket, a folyóvölgyeket, a termékeny földeket keresték, ahol le is telepedtek, és a gyűjtögető gazdálkodásról fokozatosan áttértek a termelő földművelésre.
I.sz. előtt a 600 és 2900 közti időszakban alakult ki a kőkorszak fejlettebb foka, a csiszoltkő-korszak, amely a finomabb szerszámok készítésében nyilvánult meg. A vadászat és halászat mellett megindultak a föld megművelésének és az állatok tenyésztésének munkái, és fokozatosan kialakult az embert helyhez kötő mezőgazdaság formája. Az emberek, a számukra kedvező helyen huzamosabb időre telepedtek le. Erre vallanak a leletek, amelyek ősi mezőgazdasági telephelyre utalnak. I.sz. előtt a II. évezredben jut el Közép-Európába a bronzkészítés ismerete. A földművesek és a pásztorok mellett kialakult a kézművesek rétege is. Bővült a cserekereskedelem, tökéletesedett a munkamegosztás, ezek kapcsán meggyorsult a lakosság vagyoni rétegződése. A bronzkor későbbi szakaszában kiterjed itt is a sajátos dunántúli kultúra, amelyet a régészek mészbetétes kerámiának neveznek.
Az észak-pannóniai kultúra képviselői halottaikat elhamvasztották, s hamv-vedrekben helyezték sírokba, mintegy 40-60 cm-es mélységbe. A hamvvedreken kívül, a sírokba egyéb edényeket is helyeztek. Ezek különféle nagyságúak voltak. Számuk síronként különbözött. Volt olyan sír, amelyben 40 edényt találtak a régészek.
A vaskorszak korai szakaszában, i.sz.előtt 700-400 évvel, a Kárpát-medence keleti térségéből a vidékre trák törzsek érkeztek. Telephelyeik központja Hetény volt, ahol terjedelmes temetőt is feltártak. A trákok szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoztak, s állataikat a környező területeken legeltették. Időszámításunk előtt a 4.században a mai szlovákiai Duna-völgy területére kelta törzsek vándoroltak be. Érkezésük a térség őskori történelmének talán a legnagyobb fordulópontját jelentette. A megszállt területen a hazai lakosságot leigázták, és egy időre kizárólagos urai lettek a mai Délnyugat-Szlovákiának. Az a kultúra, amelyet magukkal hoztak, merőben különbözött a korai vaskorszak óta itt élő népek kultúrájától. A fejlettebb déli kultúrák jegyeit lehetett benne felfedezni, főleg a görög és az etruszk hatást. Mesterei voltak a kézműiparnak, főleg a kovács-, az üvegipar, a fazekasmesterség és a kézimalmok készítése területén tűntek ki. A kelta termelés és kézműipar alapját a vasolvasztás ismerete teremtette meg. Földművelésben áttértek a valódi szántógazdálkodásra. A kereskedelmet azáltal forradalmasították, hogy ebben a térségben ők vertek először pénzt, amelyet a cserekereskedelem helyett alkalmaztak. Törzsi rendszerben éltek, ebben fontos szerepe volt a családnak és a nemzetségnek. Az uralkodó réteg a nemzetségfőkből alakult ki, arisztokrácia volt, amely uralni tudta a jelentősen differenciált kelta társadalmat. Lakóházaikat telephelyeken építették fel. Téglalap alakú lakóépületeik megközelítőleg 3×5 méteresek voltak. Ezeket a terep szintje alá eresztették le. Halottaikat sajátos módon: dísz- és használati tárgyaikkal együtt temették el. Az i.e. utolsó század derekán az egyesült dák törzsek meghódították a keltákat.
Időszámításunk első századában a rómaiak a mai Dunántúl területén létrehozták Pannónia nevű tartományukat, s így hatalmukat kiterjesztették a Duna jobb partjáig, miközben a folyam bal partjára germán, kvád és markomán törzsek érkeztek. A germán törzsek ismételt támadásainak elhárítására a Duna jobb oldalán a rómaiak kiépítették híres határvédelmi rendzserüket, a LIMES ROMANUST, amely katonai táborhelyekből állt. Előretolt helyőrségeket, hídfőket helyeztek el a Duna északi (bal) partján is Dévénynél, Oroszvárott, Nagykéren, Stompfán és Izsán.
Ezek közül, kultúrtörténeti szempontból a legjelentősebb, a mai Szlovákia területén egyetlen ilyen római katonai létesítmény, az izsai Leányvár, amelyet az ókori geográfus Ptolemaiosz „Celemantiának” (Clemantia) nevezett el. Az erődítmény megismerésében a legnagyobb érdemeket Izsa szülöttje, dr.Tóth János történész szerezte, aki nagy lelkesedéssel és megalapozott szakismerettel vizsgálta történetét.
Időszámításunk 5.százada elején, Közép-Ázsiából származó hun törzsek hatolnak a Kárpát-medencébe. Kis termetű, fürge lovaikon hadakozva végigrabolták a Duna menti síkságot. Uralmuk, királyuknak Attilának 459-ben bekövetkezett halála után szétesett, mert a mai Franciaország területén súlyos vereséget szenvedtek. A Duna mentét is el kellett hagyniuk.
A 6. század elején a Kárpát-medencét szlávok népesítették be, akik főleg a folyóvölgyeket és a hegyvidéket szállták meg.
A 6. század második felében (568-ban) avarok nyomultak a térségbe. Harcedzett lovas nép voltak, a Duna bal partját is meghódították. A környező falvakban, Dunaradványon, Virten, Zsitvatőn tárták fel temetkezési helyeiket. Komáromban nyolc avar temetőt találtak. Az avarok törzsi rendszerben éltek, amelynek alapját a nemzetségek alkották. A szlávokat gyakran veszélyeztették. Uralmuk azonban a 8.század végén megszűnt, mert sorsdöntő vereséget mért rájuk Nagy Károly frank uralkodó.
A 9.század végén (896-ban) magyar törzsek érkeztek a Kárpát-medecébe, fokozatosan benépesítették ezt a vidéket. Nyomaik Naszvadon, Marcelházán, Hetényben, Szentpéteren, Imelyen, Bátorkeszin, Csallóközaranyoson és Nemesócsán találhatók.
A korai feudalizmus korában keletkezett telephelyek szolgáltak alapul a későbbi nagyobb települések, falvak és városok kialakításához, főleg a 13.században, amikor a hűbéri társadalom virágkorának időszaka következett.
Középkor és Újkor
A település létezéséről az első írásos emlék 1268-ból származik (a falu krónikása szerint), amelyben neve Isa alakban fordul elő. Ugyanebben az alakban szerepel V. Ince pápa 1276-ban kibocsátott bullájában is, amelyben említést tesz IV. Béla király ajándékleveléről. A király, a község halászati jogát a margitszigeti apácazárdának adományozta. V. Incét 1276-ban választották pápává, s mindössze 5 hónapig állt a római katolikus egyház élén. Bullájában példaértékűnek tartja IV.Béla által nyújtott támogatást, felhívja a többi uralkodó figyelmét az egyház támogatására. Az izsai halászok körében egy ízben megjelent Mátyás király is, aki itt úgynevezett privilégiumot osztott ki. Tehermentesítette őket az adófizetéstől. A község földesura 1593-ban Somogyi Gáspár volt, aki a maga részét Novák Mihály esztergomi prépostnak adta el. A 150 éves török megszállás idején a falu lakossága sokat szenvedett a hódító törököktől. A rablások elől a lakosok a Bokros pusztához közel eső Kormos-laposi-dűlő föld alatti üregeibe menekültek. 1624-ben Izsa, mint a török által elfoglalt község, köteles volt fát szállítani Érsekújvárra, s az ottani „kapitán” embereket is követelt az ott épülő erődítmény építéséhez. A törökök kiűzése utáni első házösszeíráskor mindössze 20 épület maradt lakható állapotban, és jelentősen csökkent a lakosok száma is. A Duna partján, nem messze a szivattyútelep épületétől található egy boltíves tartószerkezetű hidacska.A hídról az hírlik, hogy a török időkből való, jelenlegi megnevezése „Török híd”. Ma is jó műszaki állapotban van.
A község életében fontos az 1599-es év, amikor a későbbi erdélyi fejedelem, Bocskai István hajdúi a községen áthaladva, csaknem teljesen szétrombolták a római katolikus templomot, amely valószínűleg a XVI.században épült fel. Felújítására csak jóval később, 1721-ben került sor, de 1760-ban és 1773-ban a földrengések ismét jelentősen megrongálták. Végérvényesen 1774-ben állították helyre. Eredeti boltíves mennyezetét egyszerű simával cserélték fel, tehát a mai templomnak nincs sajátos építészeti stílusa. A templom Szent Mihály arkangyal nevét viseli, képe, a főoltárkép 1883-ban készült. A főoltár a 18.század hetvenes éveiben épült. Ugyanebből az időből való a templom szószéke is. A templom belső berendezésének e két remeke rokokó stílusban készült. Mellékoltára, Nepomuki Szent János nevét népszerűsíti, valószínűleg a 18.század felétől. A fent említett templomi tartozékokat a műemlékvédő hivatal is számon tartja és védi.
A református templom korban jóval fiatalabb, 1871-en épült, késői klasszicista stílusban. Fényes Elek adaléka Izsa történelméhez a Komárom vármegye leírása című művében (1848-ban) annyi, hogy a községnek 1310 katolikus és 146 református lakosa volt. A katolikusok anya- a reformátusok pedig „leányegyházat bírnak”.
A 18.század második fele újabb megpróbáltatásokat hozott az itt élőknek. Először 1763-ban, majd 10 évvel később, 1773-ban földrengés pusztította a községet, ezek újból megtizedelték a község lakosait. Az említett természeti katasztrófák ellenére is a 18.század végéig a lakóházak száma 91-re, a lakosoké pedig 823-ra növekedett. Sajnos, 1822-ben ismét földrengés rázta meg a községet. Az épségben maradt házak száma mindössze 16 volt. A földrengéseken kívül a községben gyakran árvíz pusztított, valamint tűzvészek okoztak a lakosoknak mérhetetlen károkat. A római katolikus templom főbejáratának bal oldali homlokzatán elhelyezett kis táblán ez áll: „Vízrajzi magasságjegy 1895”. A Duna 1895-ös állását örökíti meg a kiöntött árterületen. 1899.szeptember 19-én a községben tűz ütött ki, amely a falunak csaknem a felét elpusztította. A tűzvész után egy héttel, a Duna lépett ki medréből, és okozott további károkat.
Az említett elemi csapások ellenére a község folyamatosan fejlődött, lakosainak száma szüntelenül gyarapodott, és 1900-ban a számláló biztosok 2055 személyt jegyeztek fel a faluban. A lakosok földműveléssel, halászattal foglalkoztak a környező nagybirtokokon, vagy Komárom új ipari létesítményeiben ipari munkásként dolgoztak. A község legrégibb épülete a római katolikus plébánia, amely a falu központjában áll, a Fő utcán.
A 20.században a község is gyorsabb fejlődési szakaszba lépett. A növekvő igényeknek megfelelően új utcákat alakítottak ki. Erre azonban csak a dunai védőgát megépítése után kerülhetett sor, mert a gyakori áradások korábban arra késztették az embereket, hogy csak a község magasabb fekvésű helyein építkezzenek. Így a legrégibb utca, a Fő utca volt 113 méter tengerszint feletti magassággal. A házfalak tömött sárból, döngölt agyagból vagy vályogból épültek. Kemény alapú útja csak a Fő utcának volt 1942 óta, mivel az a Komáromba vezető országút része volt. Az esővíz elvezetését az elődök mintaszerűen oldották meg: útszéli árkokkal. Ezek az esővizet természetes vagy mesterséges úton a víztározókba vezették.
Az 1918-20-as években Párizsban folyó béketárgyalások következményeképpen, Közép-Európában óriási változásokra került sor. Széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia, egy részének a romjain új európai államot hoztak létre – Csehszlovákiát. Izsa ennek az államnak lett szerves része. Az is maradt, egészen 1938-ig, amikor a bécsi döntés értelmében Dél-Szlovákiát újra Magyarországhoz csatolták. Később kitör a második világháború. 1945 januárjában értek a községbe az első szovjet katonák. A háború folyamán a légitámadások sok házat pusztítottak el, Izsának több emberáldozata volt. A háború befejezése után Európában ismét nagy változásokra került sor, bizonyos módosítással felújították a Csehszlovák Köztársaságot. Dél-Szlovákiát újra a felújított köztársasághoz csatolták.
Legújabb kor
A falu őslakossága a háború után a politikai és társadalmi élet vérkeringésébe nem tudott bekapcsolódni, mert nem rendelkezett állampolgári jogokkal, egyesülési joggal, sőt felfüggesztették állampolgárságukat is. Az itteni emberek nehéz napokat-hónapokat éltek át. Más bajokon kívül, szembe kellett nézniük a deportálás tényével. Erre 1946 decemberében és 1947 januárjában került sor. A kitelepítést kemény télben és dermesztő hidegben hajtották végre katonai segédlettel. A lakosság legmélyebb szociális rétegeiből kijelölt személyeket a legszükségesebb holmijukkal teherautóra rakták, majd a hetényi állomásról hideg tehervagonokban Csehországba szállították őket. A deportálásoknak végül is 1948 őszén vetettek véget, a meghurcolt családok visszatérhettek családi fészkeikbe. 1947 tavaszán más irányba is indulni kényszerültek Izsa lakosai. A lakosságcseréről szóló államközi megegyezés értelmében a lakosok egy másik, módosabb rétegét Magyarországra telepítették át. Ők magukkal vihették összes ingó vagyonukat. A falu őslakosságából 148 családot, mintegy 445 személyt telepítettek át Magyarország déli részére, Tolna megyébe. Helyükbe áttelepültek érkeztek Izsára, akik aránylag rövid idő alatt megbarátkoztak az itteniekkel. Ma Izsa részint mezőgazdasággal, részint ipari tevékenységgel foglalkozik.
Izsa község honlapja és a Wikipédia alapján.,
Felvidék Ma, nt
