Nézegetem az új DAC-aréna látványterveit és örömködik a szívem. Garam menti gyerekként – bevallom alássan – nem születtem DAC-drukkernek. Tőlünk Dunaszerdahely a legrövidebb úton is 105 kilométernyire van. Nagyapámtól pedig a nemzet csapatát örököltem, így kiskölyökként a Csiga-biga helyett én a Fradi-indulót tanulgattam a diófa alatt, fűszerezve megannyi történettel és tévedhetetlen szakelemzéssel. Ilyen inspirációval sokkal jobban ment a játék is a füvön és az aszfalton egyaránt. Mai szemmel szinte hihetetlen, hogy olyan korban nőttem fel, amikor suli után összejött az utca és a környék fiatalsága és a pulóverekből kijelölt kapuk közt rúgtuk az igencsak kopott labdát az úttesten.
Így állt össze bennem a futballról alkotott világkép: az elmélet – Fradi a papa elmondásában és a TV-ben, a gyakorlat pedig a zselízi grundokon, majd korosztályos csapatban. Máig fülembe cseng nagyapám szójárása: „fiam, a foci több egy sportnál, a Fradi pedig több egy csapatnál”. Jól hangzott, így magamévá is tettem ezt, de igazából megérteni csak később sikerült. Kis túlzással nagyjából akkor, amikor kezdtem felfedezni, hogy a Felvidéken is van egy csapat, ami igencsak magyar vonatkozású, ráadásul „itteni” (tegyük azért hozzá, Pest hozzánk közelebb van, mint Szerdahely).
Az új aréna látványterve, Kép: fcdac.sk
A 2000-es években aztán egyre többször, több helyen aposztrofálták a DAC-ot a Felvidék csapataként, így hát egyre jobban kezdtem én is magaménak érezni – leginkább a Focitippből táplálkoztam ilyen téren. 2008-ban aztán egy meccsre is kilátogattam – mit ad Isten, november 1-jén, a Slovan ellen. Pont a közepében találtam magam a balhénak, szerencsére megúsztam. Ám ezek után már teljesen DAC-identitásúvá váltam, hisz a csapat felvidékisége mellett egyre inkább a szlovák sovinizmus és a hatalom elleni dacoskodást jelentette. Ezt a közhangulatot pedig csak fokozta, hogy az ultrák szervezkedésének és profizálódásának köszönhetően permanensen varázslatosabb atmoszféra uralkodott a meccseken, melyeken immár egyre gyakrabban fordultam meg én is.
E miliő 2016-ra oda fejlődött, hogy túlzás nélkül állítható, a Kárpát-medence legjobb magyar szurkolási szubkultúrája alakult itt ki – amihez persze hozzájárul, hogy a Fradi kemény magja jelenleg bojkottot hirdetett a szkenner miatt, ehhez pedig szolidaritásból több rivális csoport is csatlakozott, de ez mit sem von le a DAC-élményvilágából. Nem egyszer tapasztalható, hogy a bojkottáló ultrák a Csallóköz szívében csillapítják szurkolás iránti vágyukat, amit itt nemcsak vénaszkenner és egyéb „szigorlatok” nélkül tehetnek, de akár pirotechnikát is használhatnak. Ezen tömegpszichózis adta jegyek hatására nem csoda, hogy gombamód szaporodnak a szimpatizánsok is a csapat körül, így a magyarországi média és a közvélemény is egyre többet foglalkozik velük.
Piros-fehér-zöld füst, Kép: fcdac.sk
Tulajdonképpen minden adott hozzá, hogy egy sikertörténet váljék mindebből, hisz a brand – Felvidék (szerethető) csapata – már készen van; épülőben az új, pompás stadion; anyagilag stabilizálódott a helyzet; a játékoskeretnek köszönhetően pedig egy középcsapattá váltak a legmagasabb szlovák osztályban. Ki lehet jelenteni, hogy jelenleg divat DAC-drukkernek lenni.
Mondjuk, a hab igazán az lenne a tortán, ha a játékosállomány javát is magyarok alkotnák, a cseresznyét pedig az jelentené, ha a magyar zászlók is visszatérhetnének a tribünre – például a 3-as számú mez piros-fehér-zöldre változtatásával könnyen kijátszható lenne a törvény…
Az identitásválságban szenvedő felvidéki magyarságnak, mely valósággal ki van éhezve a sikerélményekre, ugyanis olyan nagy szüksége van a DAC-effektusra, mint egy falat kenyérre. A foci és az ehhez tartozó szubkultúra szociálpszichológiai impulzusa persze csak egy szegmense a kompakt egésznek, de a többi fontos láncszemmel kiegészülve (mint például a helyi termékek fogyasztása, nyelvi tudatosság, kulturális önmegtalálás stb.) végre kialakulhatna egy bizonyos „felvidékizmus”.
