Tehát: nincs más teendőnk, mint a magyarok által lakott településeket „teleszórni” emléktáblákkal, emlékművekkel (költségtől és lehetőségektől függően), amelyeken magyar és szlovák nyelven tennénk közzé ezeket az alapismereteket. Például a trianoni diktátummal kapcsolatos tényeket. Ilyen emléktáblája ugyanis minden egyes felvidéki településnek lehet az erős érintettsége okán. Abszolút tényszerűen kőbe lehet tehát vésni – immáron az államalkotó nemzet tagjai számára érthető nyelven is – hogy adott települést azon a bizonyos június negyedikén nem csekély részben a csehszlovák vezetők aljas és ocsmány hazugságainak köszönhetően igazságtalanul kiszakították az anyaország testéből. Cím: „Nem felejtünk – Nezabudneme”… De lehet persze pozitív üzenetet is megfogalmazni, mint mondjuk az 1938-as bécsi döntést, melynek köszönhetően adott település visszakerült oda, ahová mindigis tartozott. Ennek címe: „Lesz még – Este bude”. És így tovább.
A példákat hosszasan lehetne sorolni, hiszen történelmünk számos apropót szolgáltat a megemlékezésre. Biztos vagyok abban, hogy ezek a kis információs táblácskák a többségi nemzet okulására és szellemi épülésére szolgálnának, ha már egyszer a hivatalos történelemkönyvek valós tények híján kénytelenek dögunalmas koholmányokat tartalmazni.
Induljon tehát mozgalom a magyar Felvidéken a kétnyelvű emléktáblákért! És természetesen ne feledjünk egy külön emléktáblát állítani ennek a nyelvtörvénynek sem, megköszönve néki a lehetőséget, hogy ha csekély mértékben is ugyan, de ily módon hozzájárult a szlovákság felvilágosításához.
És ki tudja, ha Szlovákia ezen az úton halad tovább, talán egyszer még ő maga is kap egy ilyen emléktáblát, hogy volt itt egyszer, nem túl hosszú ideig egy gatyaszártépegető mérges tacskó…
Szűcs Dániel, Felvidék Ma