Rudolf Schuster újabb könyve jelent meg, ezúttal a szerző nem útikönyvvel, művészalbummal, vagy memoárkötettel lepte meg olvasóit, amelyekkel az utóbbi időben többször is a közönség elé lépett, hanem egy nagy ívű életpályát, Ján Kňazovický sebészprofesszor életét és munkásságát foglalta össze egy riportkötetben.
A könyv bemutatójára Kassán a Szlovák Műszaki Múzeum épületében került sor. A könyvbemutató fontos társadalmi esemény is volt, mert megjelent rajta Pavol Paška, a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának elnöke, Richard Raši egészségügyi miniszter /aki előszót is írt a könyvhöz /, illetve a diplomáciai képviseletek, a tudományos és egyházi élet jelentős képviselői. Kňazovický sebészprofesszorról szuggesztív visszaemlékezésben volt kiváló tanítványa, Emil Matejíček emlékezett meg.
Ján Kňazovický a volt szabad királyi városok egyikében, Libetbányán /Ľubietová/ született 1893-ban. Iskoláit helyben kezdte, a gimnáziumot Besztercebányán, az orvosi egyetemet Kolozsvárott végezte. Az első világháború, s az azt követő forradalmak, változások jelentősen beleszóltak az életébe. 1916-ban katonaorvosként Kassára kerül, kezdettől a sebészet felé orientálódik, majd Székesfehérvárra, illetve Budapestre, ahol sebészetből szakvizsgát tesz. A nehéz idők ellenére szívósságával komoly tekintélyt szerez, hívják Miskolcra is, de ő 1922-ben hazatér és a pozsonyi kórház sebészeti osztályán Stanislav Kostlivý orvosprofesszor asszisztense lesz. 1929-től a kassai kórház sebészeti osztályának vezetője, majd kórházigazgató.
A határváltozások miatt 1939-ben Mártonba kerül, az ottani kórház igazgatója lesz, a háború után Pozsonyba, illetve 1948-ban visszakerül Kassára a kihelyezett orvosi fakultás dékánjaként, majd a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetem Orvosi Karának professzorává nevezik ki. Neve 1960-ban szerepelt az orvosi Nobel-díjra javasoltak listáján. Hosszú, példamutató élete egy banális balesettel ér véget 1987-ben, amikor a kassai kórház területén egy tolató tehergépkocsi 93 éves korában elgázolta.
Ján Kňazovický orvosprofesszor úgy került a köztudatba, mint a kassai sebésziskola megalapozója, a cseh és szlovák sebészek nesztora. Hatvanhét éven át folytatott aktív sebészi gyakorlatot, még nyolcvanöt éves korában is rendszeresen operált, utolsó operációját 91 évesen végezte! Közel harmincezer műtétet hajtott végre, több mint kétszázezer pácienst gyógyított!! Orvosgenerációkat nevelt fel, közöttük olyan híres sebészeket, mint Emil Matejíček akadémikus, Vajó Gyula docens.
Tanítványaitól igényességet, pontosságot és következetességet követelt. Sokat idézte a klasszikusokat, közöttük Szókratészt: Tudom, hogy semmit sem tudok. Csodálatos emlékezőtehetséggel rendelkezett, volt munkatársait, pácienseit évtizedek után is meglepte tájékozottságával. Sebészi hitvallása volt a jellemszilárdság, következetesség és a beteg iránti tisztelet.
Vallotta: „A sebész élete egy szimfóniához hasonlatos, mert minden pillanata több szólamban szól, és több eseményt él át egyszerre.” Mivel általában tarka nemzetiségű közegben gyógyított /Kolozsvár, Kassa, Pozsony/ a betegeit igyekezett anyanyelvükön megszólítani, mert szerinte „a beteg ágyánál a sovinizmusnak nincs mit keresnie”. /Tanulhatnának tőle a mostani diszkriminatív államnyelvtörvény fogalmazói!/
Személyes példájával igazolta az „Ép testben, ép lélek” elvet, mert kivételesen magas koráig igyekezett testi és szellemi frissességét megőrizni.
Focizott, síelt, kajakozott, túrázott, kártyázott – bridzselt. A hagyományos színészek-orvosok focimérkőzések állandó szereplője volt, még kilencven év felett is felkötötte a sítalpat és fiatalokat megszégyenítő ügyességgel suhant a tátrai sípályákon. A felvonóknál a sízők korát tisztelve előre engedték, ha pedig valaki valamilyen megjegyzéssel élt, ezzel ütötte el: „Nekem már nincs időm várni…” Kajakozókkal vízitúrán vett részt a Hernád és más folyókon, a turisztikát, a természetjárást családi örökségként folytatta.
Szeretett igényes társaságban kártyázni, kezdetben máriasozott, majd a bridzsjáték meghonosítója és annak versenyszerűen űzött propagálója lett Kassán.
A művészetek nagy tisztelője volt: költők, írók, szobrászok és festőművészek tartoztak baráti köréhez.
Sokat olvasott, relaxációként zenét hallgatott.
Szívünknek kedves, hogy Ady költészete számára örök értéket jelentett, és Liszt Ferenc zenéje mindig felüdüléssel és erővel töltötte el.
Még életében meglátogatta a Sáros megyei Jernyén /Jarovnice/ élő Szinyei Merse Pált, akinek nagy tisztelője volt, de közeli kapcsolatban állt Csordák Lajossal és Halász-Hradil Elemérrel is. Testamentumában szerény végső búcsúztatásáról is intézkedett, meghagyva, hogy hangozzék el felvételről saját előadásában egy szlovák és magyar népdal!
Rudolf Schuster felidézte személyes találkozásait Kňazovický professzorral, aminek az lett a következménye, hogy a nyolcvanas évek elején egy hosszabb riportot készített vele a Szlovák Rádió részére.
A közel órás beszélgetés nagy visszhangot váltott ki, különösen a professzor úr tudást és emberséget ötvöző vallomásai, ezért folytatta a beszélgetést és azt magnetofonon rögzítette.
Először 1994-ben szerzőtársával Ján Štiavnickýval együtt jelentetett meg kötetet a sebészprofesszorról „Sebészkéssel és nélküle” címmel, de a bő rögzített anyag arra késztette, hogy visszatérjen ehhez a máig példáját rikító, gazdag életúthoz. „Nem kellett elvennem belőle semmit, nem is kellett hozzátennem, mert a professzor úr olyan szeretettel beszél szülőhelyéről, tanulmányairól, hivatásáról, családjáról, munkatársairól, barátairól, betegeiről és vesszőparipáiról, hogy elég volt csak lejegyezni és közzétenni” – vallja meg krónikás szerepét Rudolf Schuster.
S még hozzáteszi: „Dr. Ján Kňzovický sebészprofesszor élt 93 évet, kilenc hónapot és huszonnégy napot, de a hátrahagyott életműve szerint helye a halhatatlanok sorában van.”
Felvidék Ma, Máté László
