Július második hétvégéjén ismét néptömegektől morajlottak Visegrád utcái, visszaidézve a dicső 1335-ös hármas királytalálkozót, mely vitathatatlan jelentőséggel bírt Magyarország korabeli fejlődésében és annak Európában betöltött szerepében.
Magyarok, lengyelek, csehek, németek, szerbek, olaszok és a világ számos más nemzetisége együtt ünnepelte a jeles esemény emlékét. A tikkasztó nyári verőfényben több tucatnyi hagyományőrző csoport vonult végig a városon, köztük a Szent György Lovagrend Felvidéki Nagypriorátusa Zoboralji Apródai is, akiknek a hosszan kígyózó díszmenet már nem volt idegen.
Déltájban napsugarat szégyenítő fényes pompában vonult be az ünnepi tömeg az arénába, hogy a közös díszszemlén tisztelegjenek a három királynak és a lelátókat megtöltő közönségnek.
Nem kis kihívás lehetett naphosszat viselni az egyenruhát, pajzsot, fegyvert, vértet – ezen a perzselő nyári napon, de még a négy-ötéves harcosok is büszke magatartással mutattak példát hősies kitartásból.
A királyi szónok külön-külön köszöntött minden egyes jelenlévő hagyományőrző csoportot. Lovasok, gyalogos hadosztályok, lovagok, testőrök, apródok, íjászok, kardforgatók, tüzérek, kocsisok, bárdok, buzogányok, vértesek, zászlósok, dobosok, táncosok, komédiások, udvari bolondok, rabszolgák, boszorkányok, udvari szolgák és nemesek, élükön a királlyal, Károly Róberttel mind részesei voltak az örömteli hangulatnak.
Az utcai kofáknak és kereskedőknek se végük, se hosszuk nem volt a zsúfolt visegrádi főutcán. A sarki csárdából élénk pohárköszöntő hallatszott, sült pecsenye illata terjengett a levegőben, amott a háttérben lónyerítés hallatszott, sürgött-forgott az alkudozó piaci nép, vándorkomédiások állták el az utat, parádés, szórakoztató mutatványaikkal hívták fel magukra a járókelők figyelmét. Nem messze vaskos páncélzat zöreje, élénk kardcsapások és csatakiáltás hangjai törték meg az utcai énekmondó lantjátékát. De a megelevenedett középkor további élményekkel kecsegtetett a színfalak mögött…
Fel, fel, vitézek a csatára…
Elhagyván a királyi torna lángokban álló csatatérré változott palota melletti pástot, macskakővel kirakott szűkebb emelkedő utcán vezet fel az út a Salamon-toronyhoz. Délután három órakor a torony lábánál álló lelátókon még pislogva szedelőzködtek a nézők valami újabb izgalmas esemény után kutatva, mire a hangosbemondóból váratlan bejelentés hallatszik: „… pillanatokon belül a Szent György Lovagrend Zoboralji Apródai bemutatójának lehetnek szemtanúi.”
És valóban – a küzdőtér bejáratát 15 zöld-fehér egyenruhás apród vette birtokba, hogy felkészüljön a nagy megmérettetésre. A maroknyi létszámmal működő iskolát a visegrádi apródképző mintájára alapították egy évvel ezelőtt, a Felvidéki Nagypriorátus közbenjárásával. A Felvidéken egyedinek és különlegességnek számító nem mindennapi intézmény növendékei középkori harcművészetet tanulnak, ami elsősorban fizikai képzés, de emellett a korabeli életmódról, történelemről és a lovagrend működéséről szerezhetnek ismereteket.
Csámpai Ottó, Felvidéki Nagyprior köszöntötte a kíváncsi nézőket és néhány mondatban ismertette Zoboralja történelmi nevezetességeit, valamint az apródképző-iskolát, majd egy hangos vezényszóra síri csönd honolt egy pillanatra a lelátón.
Az apródok csatarendben, fegyelmezetten menetelnek az aréna közepére. Gyakorlókardjukat a magasba emelve egyszerre tisztelegnek a döbbenetüket aligha leplezni tudó közönség sorai előtt. A párviadalon kettesével, vagy csoportosan mutatják be a vívásban szerzett tapasztalataikat. A négy vagy tizennégyéves harcosokat külön-külön tapsolják meg a nézők, néhány veszélyesebbnek látszó mozdulatot pedig hangosabb meghökkenéssel nyugtáznak az emberek. Még az utolsó párviadal javában zajlik, amikor a vigyázzban álló apródok íjjal a kezükben sorakoznak fel a céltáblával szemben. Egyéni lövésben az óvodás korosztály is bravúros találatokat mutatott, mely nem kevés gyakorlást igényel és a felcsigázott nézők minden egyes kilőtt nyilat üdvrivalgással kísértek a célig. A különféle mozgáskoordinációkat igénylő csoportos lövések sem voltak népszerűtlenebbek. A térdelve, szemből, oldalról vagy háttal kilőtt nyílvesszők célt találtak. A műsorszám harmadik felvonásában pedig csatacsillag célba dobásának lehettünk tanúi. Az erőt és állóképességet igénylő mutatványok során törtek elismerő babérokra a zöld-fehér egyenruhás harcosok.
Lányok, fiúk, nagyobbak, kisebbek és egészen apró növendékek igyekezetét ki-ki állva tapsolva díjazta. A felvidéki apródoknak ez volt az első fellépésük, ahol ilyen nagyszámú közönség előtt adhattak számot az egy év alatt megszerzett tudásuk egy részéről. Megköszönvén a publikum érdeklődését, ismét közösen tisztelegtek. Ezt követően a nézők is kipróbálhatták az íjászat és a célba dobás fortélyait, esetenként rádöbbenve, hogy bizony nem is olyan egyszerű ezeknek a fegyvereknek a helyes és hatékony használata.
A felvidéki apródképzés történetében nem kis mérföldkő volt ez a lehetőség, hogy ország-világ előtt is bemutatkozhassanak. Végigküzdöttek egy évet. Volt kacagás és sírás is. Volt, amikor megáztak, és volt, amikor erősen megizzadtak. A mosoly, a taps, a kifejező tekintetek és minden elismerő gesztus vagy aprócska bíztatás bátorító hatással bír a gyerekek szemében, amely egy életre szóló sikerélményt jelenthet számukra, kiknek szemében ott csillog a jövendő.
Jóleső érzéssel tölti el az embert, ha elmondhatja, hogy a lovagi értékeknek és eszméknek, mint például a tisztelet, bátorság, önfeláldozás és embertársaink iránti odaadás a XXI. században is méltó, megbecsült helye van.