„Koncepciók államról és nemzetről a Kárpát-medencében Trianon óta” címmel tartanak csütörtökön és pénteken kétnapos konferenciát a Budapesti Francia Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szervezésében. Az Akadémián zajló tanácskozás megrendezésében a Budapesti Szlovák Intézet is részt vett. A konferencián magyar, francia, osztrák, román és szlovák történészek tartottak, tartanak előadást. Romsics Ignác akadémikus, az egri Eszterházy Károly Főiskola professzora arról beszélt, hogy Trianon eltérő módon, de az elmúlt 90 évben mindvégig jelen volt a magyar politikai gondolkodásban. A történész hangsúlyozta, hogy a Horthy-rendszer súlyos igazságtalanságként fogta fel és totálisan elutasította a békeszerződést.
A teljes történelmi Magyarország visszaszerzését, az integritás helyreállítását célul kitűző revízió mellett létezett az etnikai alapú revízió törekvése, de már két világháború között megjelentek bizonyos konföderációs elképzelések is. Az etnikai revízió természetesen a magyarok lakta, illetve a többségében magyarok lakta területekre vonatkozott.
A második világháború után
A második világháború után a magyar politikai és szellemi elitben realista fordulatot vett Trianon megítélése – folytatta Romsics Ignác. A hatalomra jutó koalíciós pártok a Független Kisgazdapárt megelégedett volna a két háború között a baloldali és liberális ellenzék által szorgalmazott etnikai alapú revízióval, Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára pedig sovinizmusnak és népellenes törekvésnek nevezte az ezeréves határok követelését. A baloldali pártok viszont a Moszkvából érkező sugallatnak megfelelően elfogadták a trianoni határokat – emlékeztetett Romsics Ignác.
Az 1947-es párizsi békeszerződés végül – három falu, az úgynevezett pozsonyi hídfő Csehszlovákiához csatolásával megtoldva – gyakorlatilag visszaállította az 1920-ban kijelölt határokat. A történész szerint ez nem váltott ki akkora elkeseredést, mint a trianoni döntés. A magyar társadalom nemzeti kérdésre érzékeny része ekkor értette meg, hogy az etnikai alapú revízió, a méltányos kiegyezés is lehetetlen.
Bibó véleménye
Ezt a véleményt fogalmazta meg Bibó István is, kifejtve, hogy a trianoni határokat elfogadó Magyarország két dolgot tehet: példát adhat a kis népek egymás iránti lojalitásra, és felelősséget viselhet a határon túli magyarok sorsáért.
A történész rámutatott, hogy ezzel szemben a kommunista vezetés sorsukra hagyta a határon túli magyarokat. Különösképpen igaz ez az 1956 utáni elszigeteltségét enyhíteni kívánó Kádár-rezsimre, amely kinyilvánította, hogy a Románia és a Csehszlovákia nemzetpolitikáját megfelelőnek, az ottani magyarság helyzetét pedig a két állam belügyének tartja.
Csehszlovákiában ezután kezdték összevonni a magyar és a szlovák iskolákat, majd pedig úgy alakították át a közigazgatást, hogy a magyarok néhány körzettől eltekintve mindenütt kisebbségbe kerültek. A kádári vezetés csak az 1960-as évek utolsó harmadában kezdett érdeklődni az erdélyi magyarság iránt, akkor, amikor már Moszkva sem bánta a Romániával szembeni magyar fellépést. A kritikus szemlélet azonban nem terjedt ki a többi környező állam nemzetiségi politikájára – mondta Romsics.
A történész hangsúlyozta: fontos, hogy a rendszerváltás után egyik kormány sem fogalmazott meg revíziós törekvéseket, ezzel csak a politikai élet szélsőséges szereplői hívták fel magukra a figyelmet. A társadalom egy része mindazonáltal máig sem tudta megemészteni a történelmi Magyarország felbomlását.
Mi lett (volna) Közép-Európával?
Ormos Mária történész az első világháborút követő integrációs törekvésekről és elhalásukról beszélt. Emlékeztetett, hogy 1918-ban Berlin az Ausztriával és Magyarországgal vámszövetséget kötött, valamint közös hadsereg felállítását fontolgatta. Vagyis a háború végén Ausztria és Magyarország még erősebben kötődött Németországhoz. Mindez a franciák számára jelentett veszélyforrást, különösen akkor, amikor keleti szövetségesük, Oroszország 1917/18-ban kilépett a világháborúból – erről már a hvg.hu munkatársa Bécsi Zoltánnal, a genfi egyetem kutatójával beszélgetett.
Bécsi hangsúlyozta, hogy felvetődtek Magyarország számára kedvezőbb francia elképzelések is 1920-ban, amikor Millerand került a párizsi kormány élére. Ekkor a franciák felvetették egy konföderáció lehetőségét is, a dunai államszövetség központja pedig Budapest lehetett volna.
Kivel tárgyalt Horthy?
Hozzátehetjük azonban, hogy a franciák végül a keményebb álláspontot fogadták el, és ennek is volt magyarázata, Bécsi előadásában is rábukkanhatunk ilyen „magyarázó” elemekre: Horthy Miklós például a német tábornokkal, Ludendorffal folytatott tárgyalásokat Szlovákia elfoglalására. Ludendorffról csak érdekességképpen jegyezzük meg: két politikust segített a hatalom felé vezető úton, Hitlert és Lenint (erről a konferencián egyébként nem esett szó). Ludendorff még az első világháború idején német katonai főparancsnok-helyettesként pénzelte Lenint, akit páncélvonaton szállíttatott át Németországon a semleges Svájcból az orosz frontra. Hitler első hatalomátvételi kísérletei közül pedig az 1923-as Sörpuccsnak aktív részese volt Ludendorff.
Visszatérve Ormos előadására, a professzor asszony 1918-ról szólva megállapította: Németország azonban elveszítette a háborút, „és miután a két nagy rivális elvérzett, Közép-Európa senki földje lett, kiürült”.
Keynes megtartotta volna a Monarchia közös piacát
A Közép-Európa egységesítését célzó törekvéseket javarészt gazdasági megfontolások hívták életre. Maga a híres angol közgazdász, Keynes is az egységes piacot, a Monarchia egységes piacát tartotta jobbnak, mint öt utódállam széttagolt, kisebb piacait – mondta Ormos Mária. Az eltérő nagyhatalmi elképzelések és a gazdasági válság miatt az egységtörekvések végül elhaltak. A végső csapást az adta meg, hogy Németország új vezetője, Adolf Hitler csupán nyersanyag- és élelmiszerszállítóként tekintett Közép-Európára, valamint „felvonulási területet” látott a régióban. A föderatív tervek így csak az újabb világháborút követően kerültek ismét elő – mutatott rá Ormos Mária.
Horst Haselsteiner, az MTA tiszteletbeli tagja, a Bécsi Egyetem oktatója előadásában azt mondta: az első világháborút lezáró békeszerződések megkötésekor gyakran nem a józanság, a méltányosság, hanem a revansvágy, a „jaj a legyőzöttöknek” szemlélet érvényesült. 1919-ben és 1920-ban a nagyhatalmak nem vették figyelembe a népek önrendelkezési jogát – hangsúlyozta. Ugyanakkor – mondta Dušan Kováč szlovák történészre hivatkozva az előadását magyarul tartó Haselsteiner – a francia, a brit, az olasz és a legtöbb közép-európai nemzet más megoldást nem fogadott volna el.Haselsteiner szólt arról is, hogy ma már nemcsak a nemzeti törekvésekkel kell foglalkozni, hiszen nemcsak az egyes országok polgárai vagyunk, hanem az Európai Unióé is. Ehhez a véleményhez kapcsolódott előzőleg a budapesti francia intézet vezetőjének, a francia követség tanácsosának, Francois Laquieze-nek a rövid bevezetője is. Hangsúlyozta: tudja, hogy a trianoni békeszerződés 90 év elteltével is fájdalmas a magyarok számára. Ám a fájdalmas folyamatokról beszélni kell, dialógust kell kialakítani ezekről, a konfliktusok feloldására ez jó módszer lehet. Mindazonáltal a jövőbe is kell nézni – folytatta a francia diplomata -, és a nemzetállami álláspontokat ideje meghaladni. Az EU szerinte segít abban, hogy nemzeti történelmünket összehangoljuk a többi nép történetével.
A szlovák nézőpont
A rendezvényen jelen volt a Haselsteiner által már idézett szlovák történész professzor, Dušan Kováč is, akinek Szlovákia történetéről szóló műve magyarul is megjelent. A szlovák akadémikus kifejtette, hogy a soknemzetiségű Magyar Királyság nemzetállammá alakításának XIX. századi terve konfliktust okozott a többségi nemzet és a kisebbségek között. Mint mondta, ez hozzájárult ahhoz, hogy a szlovákok a magyarok helyett egyre inkább a csehekkel kerestek együttműködést. A világháborút lezáró békeszerződésekről szólva kijelentette, azok a nemzetállam elvét erősítették, így a nacionalizmus a politikai gondolkodás uralkodó áramlata maradt a következő évtizedekben.
Kováč az előadása után kérdésekre válaszolt, majd a hvg.hu-nak külön is magyarázott arról, hogy sokan nem tudják: 1875-től a szlovákok oktatását visszaszorította a magyar kormányzat. (Ez Tisza Kálmán hatalomra kerülésének éve.) A XX. század első évtizedében pedig már csak egy szlovák gimnázium maradt Magyarországon – folytatta. Mindehhez járult a Lex Apponyi, az 1907-es iskolatörvény – mondta Kováč. (Ez az iskolákban a magyar nyelv tanítását ösztönözte, annak az iskolának ígért több támogatást, ahol tanítják a magyart.) Kováč hozzátette: ekkoriban erősen ellenőrizték a tanítókat is, főleg azt, hogy mennyire tartják be az előírásokat.
Szlovák revíziós célok a második világháború alatt
A konferencián más szempontból is szóba kerültek szlovák témák: Janek István, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa a „Külpolitika és a revíziós gondolat Magyarországon és Szlovákiában 1939 és 1945 között” című előadásában rámutatott néhány érdekességre, és nemcsak a két világháború közötti magyar, hanem a kicsit későbbi szlovák revíziós törekvésekről is beszélt.
Amikor ugyanis közvetlenül a második világháború előtt, 1939-ben létrejött Szlovákia, akkor a Tiso-féle államban rögtön megjelentek a revíziós követelések, minthogy 1938-ban Magyarország visszakapta az első bécsi döntéssel a Felvidék magyarok által többségében lakott sávját. A szlovák politikában annyira erős volt a revíziós gondolat, hogy többek között részt vettek a Lengyelország elleni német támadásban, ezzel remélték, hogy Hitler visszaad bizonyos területeket Pozsonynak. (Hozzátehetjük ehhez: a Lengyelország elleni offenzívában a fegyveres részvételt Magyarország megtagadta, sőt lengyel menekülteket fogadott be az ország összeomlása után.)
Kevésbé ismert magyar revíziós törekvések
Zeidler Miklós, az ELTE tanára a két világháború közötti magyar revíziós gondolatokat foglalta össze, Romsics Ignáchoz hasonlóan ő is megkülönböztette a teljes (integrális) és az etnikai revíziót, és a konföderációs elképzelésekről is szót ejtett. Felhívta a figyelmet néhány kevésbé ismert revíziós elképzelésre is. Így például beszélt Gömbös Gyulának a 30-as évek közepén, miniszterelnökként tett javaslatáról, amely hétmillióval növelte volna az ország létszámát, de ebből csupán 1,6 millió lett volna a magyar.
Mindez azért érdekes – tehetjük hozzá -, mert ugyan Gömbös halála miatt gyorsan lekerült a napirendről a terv, de sajátos módon ez volt az egyik olyan elképzelés, amelyik az etnikai szempontot kevésbé vette volna figyelembe. Nagy magyarlakta területek maradtak volna ki belőle, ugyanakkor komoly nyersanyagbázisokat és katonai „élő erőt” szerzett volna az ország, amely 16 millióssá válva egyenrangú lett volna a kisantant államaival. Zeidler számos más – többnyire irreális – elképzelést is ismertetett, így például a második világháború utolsó éveiben a magyar kormány megpróbálkozott még az 1940-ben átmenetileg visszaszerzett Észak-Erdély egy részének feladásával is. A magyar elképzelések megvalósíthatóságában azonban ekkor már – a várható katonai vereséget sejtve – a hazai diplomaták sem igen hittek.
Romsics Ignác – aki hasonló gondolatokat fejtett ki a konferencia egy korábbi szakaszában – kérdésekre válaszolva előzőleg elmondta, hogy a második világháború lezárása után a nyugati hatalmak (az USA, Nagy-Britannia és Franciaország is) jóváhagytak volna Magyarország számára bizonyos etnikai szempontokat is figyelembe vevő határkorrekciókat, ám ezek ekkor már a Szovjetunió heves ellenállásába ütköztek. Így elmondhatjuk, hogy 1947-ben a párizsi békeszerződés gyakorlatilag visszaállította a trianoni Magyarországot – a három már említett Pozsony környéki falu kivételével.
hvg.hu,MTI
