Egy csendes, halk szavú asszony nesztelen suhanással átlépett a földi lét küszöbén az örökkévalóságba. Annyira szerényen élt közöttünk, hogy észre sem vettük, milyen nagy űrt hagyott maga után az üresen maradt Tégla utcai szobában.
Csak egy nappal a halála után döbbentem rá, hogy hiányzik Pozsony utcáiról, ahol gyakran összefutottam vele, és nem mosolyog ránk a Csemadok Rákosi Ernőről elnevezett termében, sem az évzáró taggyűlésünkön. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a nesztelen léptű törékeny teremtés, milyen nagy, milyen óriás volt, önzetlen kis lelke mennyire körül tudta ölelni az egész város magyarságát. Sőt, innen keletre az egész Kárpát-medence magyarjait is be tudta aranyozni szellemisége fényével, kedvessége meleg napsugarával.
De ki volt ez a halk szavú, napsugármosolyú asszony? Alig beszélt magáról. Szinte hiányzott a szókincséből az „én” fogalom. Ha leálltunk beszélgetni hónapok után, ahogy legutóbb összefutottunk, és véletlenül rákérdeztem, „hogy vagy Ilonka?”, csak egy széles mosollyal sugallta felém, vele minden rendben van. „Te hogy vagy?” – kérdezett szinte azonnal vissza. Fürkésző tekintete előtt nem lehetett egyszavas válaszokat adni. Neki vallani kellett. Az igazat mondani! Mintha a férje lelke költözött volna át bele Jenő halála, 1986 után.
Egy személyben volt Szíjjártó Jenő és Szíjjártó Jenőné, aki a vállán vitte férje és a családja nem könnyű hagyatékának terhét is. Rögtön észrevettem a tekintetében Jenő fegyelmezett pillantásának mását, a pontosan megfogalmazott mondataiban a mondandója fontosságát. Nem fecsegett feleslegesen. Komolyan tudni akarta azt, amit kérdezett. Az adószakértők, a számviteli szakemberek pontosságával tudott kérdezni és válaszolni is. Mindig volt nála valami, amit ajándékba tartogatott nekem. Mint aki tudta, hogy előbb vagy utóbb úgyis összefut majd velem a városban. „Ez a Jenő kórusműveiből készült CD, fogadd szeretettel” mondta, amikor átnyújtotta. Máskor a segítségével 1989-ben általam és Kazán Jóska barátom közreműködésével összeállított Anyai szó című Csemadok-kiadványunk újranyomtatott példányát kereste elő a mindig teli táskájából. 2007-et írtunk akkor. Tehát bő 10 éve kerültünk ismét közelebbi kapcsolatba.
Az első munkakapcsolatunkra is pontosan emlékszem, 1979 őszén történt, még Jenő életében. Nem sokkal azután, hogy ének-zenei szakelőadóként Pozsonyba kerültem a Csemadok központjába dolgozni. De már korábbról ismertük egymást, 1964. november 27-én, a tanítókórus (CSMTKÉ) megalakulásának napján, Nyitrán találkoztunk először. Jenő kíséretében jött az akkor már a városhoz csatolt Nyitramónosra Jenő édesanyjához, rokonaihoz. Amíg Jenő velünk, a tanítókórussal próbált a Zobor alatti Hármas vendéglőben, a két kisgyermekkel ő helyettesítette Jenőt a rokonoknál. 1979 őszén tehát úgy kerestem meg őket, mint aki szintén a Zoboraljáról jött fel Pozsonyba dolgozni, akár csak Jenő, vagy korábban a tanítókórus vezető karnagya, Janda Iván, aki a zoboralji Nagylapáson született. Volt ebben valami különleges érzés, legalábbis én úgy éreztem, ami arra jogosított fel engem, hogy ezt a két embert újra közelebb hozzam egymáshoz. Ma erre azt mondanánk, hogy mediátorszerepet vállalt valaki békítési szándékkal egy cél érdekében. 1979 szeptemberében ez a szándék valóban az volt. Számomra nem volt veszélytelen vállalkozás, mert csak a tanítókórus vezetősége és a két karnagya Vass Lajos és Janda Iván tudott erről a szándékról, a fenntartó „cég”, a munkaadóm, a Csemadok Központi Bizottságának vezetői Lőrincz Gyula elnök és György István vezetőtitkár nem.
Szíjjártó Jenőt ugyanis 1965 márciusában politikai okokból Lőrincz Gyula utasítására állították félre, és távolították el a CSMTKÉ vezető karnagyi funkciójából. Jenő, de a kórus tagságának a zöme is, ezt a döntést nagy igazságtalanságnak tartotta, és nem tudta elfogadni. A tagságtól és a két karnagytól kaptam a felhatalmazást a mediátori szerepre, nem sejtve, hogy mi volt Jenő és Lőrincz Gyula konfliktusának oka, mert a hivatalos ok, „az egyházi zene népszerűsítése a tanítók körében”, nevetségesen együgyű indok volt, és egyébként igaz sem volt. A vád tárgya egy szöveg nélküli, szolfézsgyakorlatra és beéneklésre szánt rövid gregoriándallam volt csupán, amit Szíjjártó Jenőtől kaptunk 1965-ben a januári próbákon.
Ilonka volt az, akit 1979 szeptemberében felhívtam azzal a kéréssel, érje el a férjénél, hogy Jenő a kórus vezetősége képviseletében fogadjon engem. Hogy mások előtt ne legyen „gyanús” a találkozás, Ilonka a visszajelzésben egy vasárnapi ebédmeghívással válaszolt. Ekkor létre jött köztünk egy munkakapcsolat, amiben a közvetítő szerep Ilonkának jutott. A honorárium kifizetésének kérdésében is az ő gazdasági ismerete segített megoldást találni. Ráadásul úgy, hogy a Csemadok KB-ban senki sem sejtette, hogy a CSMTKÉ első szervezőtitkárának, Gyurcsó Istvánnak az Anyai szó című versét Szíjjártó Jenő hogyan zenésítette meg, és a munkáját hogyan fizették meg.
A lényeg, hogy a vasárnapi ebédmeghívásból Ilonka jóvoltából Szíjjártóék Tégla utcai lakásán végül munkaebéd lett, ahová három verset vittem magammal, Gyurcsó versén kívül Csontos Vilmos és Dénes György egy-egy versét. Mindhárom költőnk közel állt a Csemadokhoz, és a felvidéki magyarsághoz, ezt itt különösképpen nem kell bizonyítanom. Ennek eredménye lett, hogy 1984-ben, a CSMTKÉ megalakulásának 20. évfordulóján Szíjjártó Jenő neve együtt hangzott el Gyurcsó István nevével, egy közös mű felkonferálásakor.
A kórus pedig a szerzeményt megszólaltatva fejezte ki háláját annak a két személynek, akik a legtöbbet tették a tanítókórus 1964. november 27-én történt megalapításáért. A másik két verset is megzenésítette később Szíjjártó Jenő, Csontos Vilmos versét a Hechtné Házy Anna vezette somorjai gimnáziumi leánykarnak, Dénes György versét pedig a Jarábik Imre vezette dunaszerdahelyi vegyes karnak ajánlotta. Ezen felbátorodva arra kértem kórusaink karnagyait, ha módjukban áll, „foglalkoztassák” Jenő bácsit szerzemények megrendelésével. Magam, a „munkaebéd” után Jenő bácsi sofőrjének szegődtem, és az akkori kórusfesztiváljaink , így a Csengő Énekszó, Kodály Napok, Zendülő Ének fesztivál, amelyek háromévenként váltották egymást járási, megyei és központi seregszemléire vittem magammal zsűritagnak, hogy egy igazi szakember vegyen részt a legjobb felvidéki kórusok kiválasztásában.
Két dolgot ennek ellenére nem sikerült elérnünk Szíjjártó Jenőnél. Az egyik, hogy visszajöjjön közénk a tanítókórusba, a másik, hogy újra baráti kapcsolat alakuljon ki a kórus karnagyai és Jenő között. Sajnos, ezek akkor nem Ilonkán és rajtam múltak. Azt sem sikerült kideríteni, mi volt az igazi oka annak, hogy Lőrincz Gyula megorrolt Jenő bácsira. Bármennyire is szerettem volna megtudni, ebben elzárkózott előttem és Ilonka előtt is Jenő, nem árulta el. 1982-ben, Lőrincz Gyula halálát követően, a megjelent nekrológban bukkantam rá egy adatra, miszerint 1938. március 15-től 1945. április 4-éig Budapesten volt „illegalitásban”, vagyis festőtanoncként Budapesten „rejtőzködött”. Ekkor járt Budapestre Szíjjártó Jenő is. Egy korábban Lőrincztől hallott mondat, amit Szíjjártó Jenőről mondott, ekkor nyert igazi értelmet, miszerint „gyakran találkoztunk Pesten, csak más-más csoportban és rendezvényen”. Nagy valószínűséggel Lőrincz Gyula múltja kellemetlenül „visszaköszönt” Szíjjártó Jenő Csemadokba történt belépésével, s nyilván nem szerette volna, ha a pesti cselekedeteiről Jenő valahol valakinek bármit beszélni kezdett volna. Jenő bácsit ismerve, Lőrincz Gyula félelme alaptalan volt. Szíjjártó Jenő ettől nagyobb úriember volt!
Egy személyben volt Szíjjártó Jenő és Szíjjártó Jenőné,
aki a vállán vitte férje és a családja nem könnyű hagyatékának terhét is (Fotó Dunajszky Géza, archív)
Ilonkának feleségként, két gyermekkel ezt az aljas megkülönböztetést és üldöztetést nem volt könnyű elviselnie. Gyakran beszéltünk erről is 2007-et követően, ami után újra sűrűbben kezdtünk találkozgatni. Most már ő kért segítséget az Anyai szó második kiadása ügyében. Kerestük Jenő kéziratait a szerzemények átmásolásakor keletkezett hibák javítása végett. De a második kiadás sem lett jobb, mint az első. A kották átmásolásakor még több hiba került a szerzeményekbe. Ezeket a számítógépes kottabeírást és a tördelést követően senki nem ellenőrizte. Ekkor már Tóth Árpád, a tanítókórus fiatal, budapesti karnagya gyűjtötte és ellenőrizte Szíjjártó Jenő műveit a készülő doktori disszertációja számára.
Az ő szakmai munkáját próbálta Ilonka segíteni azzal, hogy Jenő valamennyi szerzeményéhez megtalálja a férje kézzel írt, eredeti kottáit. Nem mindennapi kihívás volt Ilonka számára, hiszen a Csemadok irattára lekerült Somorjára a Presinszky Árpád és Végh László vezette Bibliotheca Hungaricába. Abban volt egy dossziéban az Anyai szó című Csemadok-kiadvány eredeti kották alapján általam összeállított anyaga is. Fogalmam sem volt róla, milyen állapotban szállították oda, vagy esetleg mi szóródhatott ki belőle. Örömömre szolgált, amikor Ilonka visszajelezte, hogy megtalálták, de ott sem volt meg minden az eredeti kéziratok közül. Ezért megszállottként kutatott tovább, és örült minden jelzésemnek, tanácsomnak, hogy hol kutakodjon és kit keressen a siker érdekében. Kutatott a Magyar Rádió, a Szlovák Rádió és a Szlovák Filharmónia archívumában is.
Csodáltam a kitartását, az energiáját, amivel férje műveinek eredeti felvételeit és kottáit kereste. Talán emiatt is hozta létre és jegyeztette be a Szíjjártó Jenő Művészeti Öröksége Egyesületet. Hogy az egyesület eredményesen működött, arra bizonyíték Tóth Árpád Mert törvény az anyai szó, gravitáció, Szíjjártó Jenő, a szlovákiai magyarság zeneszerzőjének élete és munkássága című könyve. Kiadását részben maga Ilonka szervezte és finanszírozta. Még a betegsége sem tudta megakadályozni a 2014-ben, Szíjjártó Jenő születésének meg nem élt 95. évfordulójára, 2016-ban pedig halálának 30. évfordulójára szervezett hangversenyek megszervezésében a Szlovák Rádió hangversenytermében. Mennyire boldog volt, hogy az utóbbi ünnepségen unokája vezényelhette a tanítókórust, amely a férje legismertebb szerzeményét, az Esti hangulat Zsérén című, vegyes karra írt kórusművét szólaltatta meg.
Magam is hallatlan elégtételt éreztem, hogy Ilonkának ezzel legalább megadatott a sorstól ez az élmény, elégtételként azért a sok megaláztatásért, amit a kommunista időkben neki és a családjának át kellett élnie, el kellett szenvednie. A koncert után magam is gratuláltam az unokájának és a mellette könnyek között álldogáló Ilonkának. „Jenő boldogan tekintett le rátok, és most már ő is nyugodtabban alussza örök álmát!” – mondtam.
Drága Ilona, most már Te is megnyugodva tekints le gyermekeidre és unokáidra, akik apjuk és a Te nyomdokaidba léptek. Te az ő és a mi szívünkben élsz tovább. Béke poraidra, nyugodj békében!
Szíjjártó Jenőné, Nagy Ilona búcsúztatására január 22-én, hétfőn 12.30 kezdettel kerül sor a pozsonypüspöki temetőben.
