Ímely község önkormányzata centenáriumi ünnepséget rendezett Dr. Blaskovics József egyetemi docens, nemzetközileg ismert hungarológus és világhírű turkológus születése századik évfordulója alkalmából.
Tyukos Ferenc, Ímely polgármestere két nyelven nyitotta meg a konferenciát, majd ismertette a programot. Bemutatta a családtagokat, előadókat és résztvevőket, valamint a török nagykövetség harmadtitkárát Tuğba Alant, aki szintén köszöntötte a jelenlevőket.
A műsor Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. versével kezdődött, mely megfelelően vezette be a következő programpontot. „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”.
A helyi kórus éneke után, mivel Blaskovics József a helynevek eredetével is foglalkozott, ez alkalommal Ímely helynevének történetét ismertették. A régészeti leletek tanúsága szerint, a község a bronzkor óta lakott hely és határában avar- vagy honfoglalás-kori leletek kerültek elő, a község neve a török nyelv segítségével fejthető meg. Megvizsgálva a különböző fennmaradt névformákat (Hemeu, Emo, Imee, Imől), Blaskovics elvetette a szlovák imeloból (fagyöngy) való származtatást, amit naiv népi etimológiának kell tartanunk. A szó fejlődéstörténetét vizsgálva láthatjuk, a helynév ótörök eredetre megy vissza. A török szóra visszamenő helynév herceget, megbízható embert, törzsfőt, tanácsadót, netán sámánt jelent.
Majd Duka Zólyomi Árpád – Ady Endre Diákkör (AED) egykori elnöke – felolvasta Dr. Kocsis László visszaemlékezéseit Blaskovicsról, aki Rimaszombatból került föl Prágába az 50-es évek végén és történelem-leváltáros szakra járva megismerkedett Józsi bácsival és a török szemináriumra is járt. Diplomáciai szolgálatba lépett. Különböző országokban működött. Albániában, Laoszban és másutt. A rendszerváltás után alapító tagja lett a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének. Ezzel párhuzamosan bekapcsolódott a csehországi kisebbségi politikai életbe. Így lett alapítója a Coexistenica-Együttélés Mozgalomnak, ahol a magyar szekció vezetője mindmáig. A felolvasott visszaemlékezés címe Jó ember. Ennek ismertetésétől eltekintünk, mert a honlapunkon teljes terjedelmében olvasható. Kocsis szerint, Józsi bácsi minden hírneve ellenére szerény, „jó ember” maradt. Ilyennek ismertük.
Ezután jómagam – szintén egy rövid ideig az AED elnöke voltam – elevenítettem föl azt az izgalmas időszakot a 70-es évek első feléből, amikor többedmagammal Prágába csempésztem a Tárih-i Üngürüsz (Magyarok története) xerox-másolatait, hogy azt Józsi bácsi lefordíthassa. E kötet 1982-ben meg is jelent Budapesten a Magvető Könyvkiadónál. Egy indiszkréció nyomán robbant a bomba. Blaskovicsot Prágában fölkereste Illés Sándor újságíró, akinek elmondta, mit fordít – azzal, erről ne írjon. Illés a Magyar Nemzet 1976. január 3. számában az 5. oldalon számolt be a Tárih-i Üngürüszről. Botrány lett belőle, mert László Gyula kettős honfoglalás elméletét támasztotta alá, mely végülis a finnugor elmélettel állt ellentétben. Ezért Józsi bácsit nemtelen támadások érték szakmai körölből is. A könyvbemutatóra el sem utazott, annyira megsértették. Pedig akkor ez a kötet volt a sláger. Ahogy az egyik korabeli lapban olvassuk, 1982-ben május 28-a, a könyvhét kezdete péntekre esett. „Délelőtt háromnegyed tíz. Kinn a járdán mintegy harminc méter hosszú sorban álltak az emberek, várták a nyitást. A sor elején állók már kilenc óra tájban ott voltak.” Nyitás után akár a bezúduló víztömeg, az emberek úgy árasztották el a boltot. „Háromszázból kétszázan keresték A magyarok története című kötetet, amelyet nem tudtunk adni, mert előjegyzésben elfogyott. Valaki felelősségre vonta az egyik eladót: »Miért nem adatnak ki többet belőle?!« Így, hogy adhatnak. Mintha a könyvesboltok eladóin múlna.”
Később Hazai György fordítása is megjelent Nagy Szulejmán udvari emberének magyar krónikája (1996) cím alatt.
Máig vita tárgyát képezi, hogy a magyar őskrónikát és az elveszett magyar Nagy Sándor-legendát fordította-e Mahmud Terdzsüman (Mahmud a Tolmács; 1510-1575), vagy pedig Thuróczi János Krónikáját és Iustinus Világkrónikáját. I. Szolimán szultán bajor származású tolmácsa, diplomatája 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetésekor mentette meg, majd fordította le török nyelvre az ott talált anyagot, mely Isztambulban megmaradt és egy másolata Budapestre is elkerült. Ám azt nem találták jelentősnek, így száz évig nem foglalkozott vele senki.
Józsi bácsi nyitott volt mindenféle más elképzeléssel szemben is és az akkoriban gyakorta lesajnált sumér-magyar rokonságot sem utasította el ab ovo. Minden érvet hajlandó volt meghallgatni és tárgyszerűen vitatkozni, vagy éppen elfogadni. Az azóta megjelent Arvisura kéziratáról is például higgadt véleményt mondott. Ezt Paál Zoltán kohász jegyezte le. Állítása szerint a mű, melynek tartalmát kinyilatkoztatás, illetve a kollektív tudattalannal való kapcsolata révén ismerte meg. Viszont olyan ismeretanyagot gyűjtött össze, melyre egy ember képtelen lenne.
Dr. Dobrovics Mihály, magyarországi turkológus elmondta, Blaskovicsot személyesen nem ismerhette, de érzékelte, ő némileg „kilógott” a turkológiából és ezért Pesten néha idegenül néztek rá. Pedig munkássága alapvető fontosságú.
Lacza Tihamér, egykor szintén az AED elnöke, egy képzeletbeli kerekasztalnál beszélgetett a meghívottakkal. Először Duka Zólyomi Árpád elevenítette föl Blaskoviccsal való kapcsolatát. A hús-vér emberről kívánt beszélni, hiszen atomfizikát tanult és nem turkológiát. Duka Zólyomi 1962-ben lett egyetemista, akkor Józsi bácsi már közismert egyéniség volt a prágai magyar diákok körében. Amikor Árpád elnök lett, rendszeresítették a nagytalálkozókat (ezek havonta egyszer zajlottak), ám hetente péntek este az ARCO kávéházban találkoztak. Erről mindenkit tudott Pozsonytól Ágcsernyőig.
Az Ország-Világ c. budapesti lap munkatársa egy alkalommal interjút készített Árpáddal, s az olvasót arról tudósították, hogy mi ott Mattoni-ásványvizet szoktunk inni. Ezt bizony sosem tettük, de a cikk olvasta után megkóstoltuk, ha már az újság így tálalta.
Ott, a kávéház asztalánál komoly eszmecserék zajlottak. Ha Józsi bácsi megjelent, akkor őt hallgattuk. „Csodálatosan tudta elmondani élményeit, úti beszámolókat tartott. Rendszeresen járt Ankarába előadni. Naszreddin Hodzsa-jelenség volt. Mondta, mondta a beszámolóit. Ami csodálatos volt. Ő anekdotákat mesélt, melyeknek a végén mindig volt egy csattanó. Mi meg élveztük. Nagyon szerettük.” Néhányszor meghívta a diákokat saját lakására. Valódi török kávét kínált, nem azt a löttyöt, amit akkoriban Prágában feketekávéként főztek. Ezt sokan lábvíznek néztek. Józsi bácsi finomra őrölte a kávét, rézedénybe tette és óvatosan forralta, hogy ne forrjon, tehát a tetején levő kávéréteg megmaradjon. Abból töltötte ki a valódi török kávét.
Emellett még a cseheket is magyar nyelvre tanította. Az évek folyamán 15.000 embert! Ezt rendszerint a Prágai Magyar Kultúrával karöltve végezte. Ezzel az intézménnyel az AED-nak is jó kapcsolatai voltak. Akadtak, akik csak azért tanultak, mert a Balatonra járnak üdülni, de voltak olyanok is, akik ezt komolyan vették, mert minisztériumokban dolgoztak, vagy Magyarországra készültek diplomáciai szolgálatba. Blaskovics Árpádot is beszervezte, tanítson magyart.
Ozogány Ernő is beszámolt Józsi bácsival kapcsolatos emlékeiről, hiszen ő lett több munkájának magyarítója. „Rég nem hallottam ilyen csodálatosan szép török nevet. Igazán irigyellek érte” – mondotta annak idején a rá jellemző széles mosollyal, amikor a prágai AED alelnöke, Kuczy Lajos bemutatta neki. Ernő félreértette, ahogy annyian, mivel a török kapcsolatokat a 150 éves megszálláshoz kapcsolták. De ő nevetve helyretette: „Neved megtalálható több türk népnél, ha elmennél Kazahsztánba, Azerbajdzsánba, Türkmenisztánba vagy Kirgíziába, testvérükként üdvözölnének. Nyugodj meg, bizonyos, hogy őseid a vándorló magyarokkal jutottak el idáig, tehát ősmagyarnak tekintheted magad.” Hiszen a türkök a magyarokkal jöttek be és itt is türköket találtak. Ilyen bevezető után kezdődött az a két évtizednyi kapcsolat, amely az idővel szakmai kapcsolattá, majd szinte atyai, családi barátsággá nemesedett, s amely Józsi bácsi haláláig tartott. Az Ozogány név azt jelenti, előretörő, győzedelmeskedő.
1983-ban ünnepelték Bécs felmentésének 300. évfordulóját. Ekkor szerette volna Blaskovics megjelentetni a Rimaszombattal és Érsekújvárral kapcsolatos munkáit. Mivel neki erre nem volt ideje, Ernővel közölte, talált rá fordítót. Jó – válaszolt rá semmit sem gondolva. – Te leszel az! Erre Ernő Karinthyra gondolt, aki a műfordítással kapcsolatosan egy Ady-vers nyomán mutatta ki, milyen félrefordítás lehetséges. Végül mégis elvállalta. Először nehezen ment, de azután belelendült.
Józsi bácsival kapcsolatosan el kell mondani, főleg a mai fiatalok számára, hogy ő sohasem adta föl az álmait. Hiszen negyvenévesen lett turkológussá. Édesapja kovácsmester volt. A gimnázium elvégzése után kitanulta a kovács mesterséget. Olyan tanár volt, aki patkót is tudott készíteni. A 12 főbb török nyelvből Józsi bácsi 9-et ismert. Így középkori törököt tanított a törököknek a törökországi egyetemeken!
1962-re elkészült a könyvével s szerette volna kiadni magyarul. Ez nem sikerült. Az egyik turkológiai konferencián találkozott egy tudóssal, aki hajlandó volt angolul kiadni. Ez sem sikerült, mert nemsokára meghalt. Néhány évre rá Moszkvában találkozott a Szovjet Tudományos Akadémia alelnöknőjével, akinek kifejtette, fontos lenne kiadni, mert ez a kötet azt mutatja be, milyen volt az élet a háborúk nélküli időszakban. Kiadjuk! – mondta. Ő is azonban meghalt! Ezután utazott szülőfalujába a 70-es évek elején és összetalálkozott a rimaszombati múzeum nacionalista igazgatójával, Július Bolfíkkal, akinek elpanaszolta, hogy nem tudja kiadni. Az közölte vele, ki tudja adni, ám csak szlovákul. Józsi bácsi nekiveselkedett és 1974-ben meg is jelent szlovákul.
Az eredeti dokumentumok érdekessége, hogy azok kétnyelvűek. Ugyanis a lakosság leadta természetbeni adóját amit a török igazolt szijokát nyelven. Ezt az ottaniak nem értették és az igazolás hátlapjára magyarul írták rá, mennyit is adtak valójában. Kiderült, a két adat nem egyezik. A török kevesebbet írt föl, mint amit a magyar följegyzés mutat. Tehát itt tetten érhető a korrupció egyik érdekes formája. Ám az is előfordult, hogy a helyi hatalmasságok évente kétszer is beszedték az adót. Végül a helyiek vették a bátorságot és küldöttséget menesztettek a budai pasához. Nem is remélték, mégis a budai pasa kiadott egy fermánt, melyben megfenyegette a helyi török kiskirályokat és két évre elengedte az adókat. Így megmutatkozik a török igazságszolgáltatás a békeidőkben. Ezekből az iratokból kiderül, a törököket abszolúte nem érdekelte, ki milyen vallású. Tehát maximálisan toleránsak voltak, holott ma sokszor említik, mennyire fanatikusak. Olyannyira nem törődtek ezzel, hogy még száz évvel ezelőtt is a török birodalom központjában volt 200 mecset és 170 keresztyén templom. A konstantinápolyi pátriárka 800 éven keresztül lakott az Oszmán Birodalom fővárosában. Tehát ilyen vonatkozásban teljesen torz a ma sulykolt elképzelés. Sőt, a zsidókat sem üldözték.
Ezzel a kiadvánnyal kapcsolatosan Ozogány még egy érdekes adalékkal szolgát. Létezett egy hivatal, mely burkoltan cenzúraként működött. Ennek engedélyéhez volt kötve, hogy egy könyvet kiadhassanak. Ennek igazgatója közölte, a könyv nem jelenhet meg, mert fölkorbácsolná a magyar nacionalizmust. Ennek hátterében az a tény húzódott meg, hogy a török-nyelvű okiratok hátlapján nem szlovák, hanem magyar-nyelvű feljegyzések maradtak fenn. Józsi bácsi azt már nem élhette meg, mert halála után, 1994-ben jelent meg a Madách-Posonium könyvkiadónál. Annak előtte az Állami Gorkij Könyvtár kéziratként kiadta mint segédanyagot fordításait.
Józsi bácsi másik kulcsfontosságú könyve a Kassai Királysággal kapcsolatos. Az erdélyi fejedelmek úgy vélték, létre kell hozni egy ütközőállamot a Habsburg és az Oszmán Birodalom között, mely hét vármegyéből állt. Szintén 1983-ra, Bécs felszabadulásának évfordulójára a prágai Odeon Kiadó ezt megrendelte nála. De a kiadásból nem lett semmi. 1990 után összeomlott a könyvkiadás és Ernő nem merte átvenni a kéziratot. Végül elkészült a cseh-nyelvű változat, ám ez számukra marginális kérdésnek tűnt, végülis elálltak a kiadástól. A kézirat viszont eltűnt.
Az Állami Gorkij Könyvtár kéziratként két munkáját közreadta halála előtt (Érsekújvár és vidéke a török hódoltság korában; Rimaszombat is vidéke a török hódoltság korában, mindkettő 1989).
A kerekasztal beszélgetés végén Lacza elmondta, Blaskovics volt egyik kezdeményezője a többször emlegetett Rákos Péterrel és Bredár Gyulával az AED létrehozásának. Az „újszülöttet” nem hagyták magára és évtizedeken át támogatták.
Leánya, Bela Krajčová, szintén szót kért. Édesapja a galántai polgári iskolában tanított, hogy erre az időszakra emlékszik. De természetesen Ímelyre is. „Apuka anyukával tán minden hétvégén jártak Ímelyre kofferrel gyalog Ógyalláról Zsitvatőn át. Ez 5-6 kilométer volt. Emlékszem, az akkori Ímely hogyan nézett ki. Olyan település volt, melyben nem volt annyi fa, mint manapság. A fő utca üres volt. Ott ültünk a gyerekekkel. A nagypapának kovácsműhelye volt, nem tudom, hogy emlékszik-e még valaki rá. A nagymamával együtt a szőlőbe jártunk dolgozni. Oda én is jártam segíteni. Dehát ezek az emlékek más felé kalandoznak.
Viszont arról kellene beszélnem, milyen ember volt az édesapám. Nagyon szerény, amiről már szó is volt. Szerény feltételek között, volt kénytelen dolgozni, alkotni – erre gondolva meg kell köszönnöm minden diákjának, mennyire értékelik, elismerik munkásságát. Elsősorban háború volt, édesapánkat egyik helyről a másikra helyezték. Különböző lakásokat ismertünk meg. Csak Pozsonyban hármat. Azután jöttünk Prágában és apuka – miközben semmilyen dolgozószobával nem rendelkezett. Négyen gyerekek egy kétszobás lakásban éltünk. Azután kerültünk Prágába, ott apukám semmilyen dolgozószobával nem rendelkezett. És ebben a lakásban, apukának az egyik sarokban volt az íróasztala, rajta írógép. Apukának nagy dobozai voltak ezen az asztalon, ezekben meg még kisebb papírdobozok, amelyekből nagyon sok volt és azokon valamilyen arab jelek voltak. Ez volt az alapja török-magyar szótárnak. Itt tárolta azokat a bizonyos régi szavakat meg nem tudom mit. Tehát a körülmények, melyek között dolgozott, nagyon rosszak voltak. Ezen kívül meg kell említenem, ezek az 50-es évek voltak, és akkor az értelmiség nem rendelkezett olyan körülményekkel mint mások, akik nem tudományos dolgozókként helyezkedtek el, tehát az anyagi elismerés is alacsony volt.
Meg kívánom még említeni, anyukám cseh volt, de semmilyen nemzetiségi különbségek a családban nem léteztek. Apukám és anyukám tolerálta, hogy mindketten más nemzetiségűek, így számomra valamilyen nemzetiségi súrlódások valami teljesen újat jelentenek. Még a legkisebb mértékben sem léteztek szüleim között. Édesanyám is szerény volt. A lakásban együtt élni egy olyan – ma úgy mondanánk – tudományos dolgozóval, érdekes volt. Ahogy ismertem, állandóan dolgozott. Reggeltől éjszakáig. Miközben előadásokat tartott, járt a Prágai Magyar Kultúrába. Annak ellenére, hogy sok munkája volt, mindent győzött. Nagyon becsületes, kitartó és dolgos volt. Ahogy most hallgatom az önök előadásait, látom, mennyire lelkesnek kellett lennie, mennyire lekötötte a munka, amit végzett.” Majd köszönetet mondott mindenkinek, „Csodálom, hogy ilyen gyönyörűen képesek emlékezni apukámra, akire szívesen emlékezünk.”
Kanadában élő fia, Árpád is jelen volt, akivel kapcsolatosan eszembe jutott egy emlék. Nem ismerhettem, mert akkor már emigrációban élt, de Józsi bácsi egyszer elmondta nekem. – Tudod, hogyan nyertem meg a fiamat magamnak? – fordult hozzám a Thákurova utcai lakásán. – Egyszer nagyon fontos dolgon dolgoztam és sürgetett az idő. A fiam a lábamnál játszott. Egyszer csak odajött, hogy elromlott a játék. Gyere ide, mondtam neki, most ez a legfontosabb a világon!
Végülis a hallgatóság előtt kirajzolódott egy vidám tudós képe. A neves műfordító és nyelvész Ímelyben született 1910. június 12-én. A révkomáromi bencés gimnáziumban érettségizett (1929), majd a pozsonyi tanítóképzőt végezte el (1931). 1943-ban pedig a szegedi tanárképző főiskola matematika-fizika szakát. A galántai (1938–1946), a bazini (1946–1947) és a pozsony-főrévi polgári iskolában (1947–1950) matematikát és fizikát tanított.
Közben orientalisztikát tanult az ELTE-n (Németh Gyula, Fekete Lajos; 1943–1945), majd az orientalista Jan Rypka professzornál a prágai egyetemen (1945–1948). Doktorálása után a prágai Károly Egyetemen turkológiát és hungarisztikát oktatott (1950–1978). 1955-ben megalapította a Károly Egyetem turkológiai szemináriumát, s tankönyveivel megalapozta a modern cseh turkológiát. 1962-től docens, 1963-tól a tudományok kandidátusa (CSc.). A Prágai Magyar Kultúra magyar tanfolyamainak vezető tanára. Török hódoltsági okiratokkal foglalkozott, melyeket kritikai forráskiadványokban jelentetett meg. Ezeket élete legfontosabb munkáinak tartott, hiszen ezekből fölvázolható nemcsak Rimaszombat és Érsekújvár, valamint környéke gazdasági élete, adóztatása, hanem az etnikai viszonyok is, mert a törökök úgy írták le fonetikusan a neveket, ahogy hallották. Élete végéig Prágában tevékenykedett.
A Török Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja, a budapesti, a bukaresti és az isztambuli és ankarai egyetem vendégprofesszora mindig megmaradt közvetlen, mosolygós úriembernek.
Az ünnepségre – a választásokra való tekintettel – pénteken, június 11-én került sor 14:00 órakor a szülőfalu Blaskovics-téri Művelődési Házában.
Az ünnepség végén az önkormányzat épületén elhelyezett Blaskovics-emléktáblát a polgármester megkoszorúzta, majd kötetlen beszélgetéssel ért véget a rendezvény. Sajnos, az emléktáblán Józsi bácsi keresztneve szlovákul szerepel. Ez teljesen érthetetlen.
Életünk egyik hatalmas ajándéka, hogy ismerhettük Blaskovics Józsefet és ő megajándékozott minket bizalmával, mellyel sohasem éltünk vissza. Emlékét őrizzük, mert nélküle más emberekké lettünk volna. Bizonyára sokkal szegényebbek lennénk!
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
Az ünnepségen készült fotók megtekinthetők Képgalériánkban.