A jobboldali kormányok megalakulásával új fejezetéhez ért Magyarország és Szlovákia kapcsolata. Szarka László történész, a Selye János Egyetem Tanárképző Karának dékánja úgy véli: a vitás kérdésekben elengedhetetlen a kölcsönös megegyezés. Az átfogó rendezéshez azonban okos programok, átfogó elemzések, racionális megközelítések, tárgyalások, új kezelési technikák kellenek. És persze, kölcsönös jóakarat, együttműködési szándék.
Komoly várakozások és elvárások kísérték Iveta Radičová és Orbán Viktor múlt heti informális találkozóját, amely után a szlovák sajtó élesen bírálta Radičová gyengeségét. A két ország közti hidegháborús viszony minden bizonnyal véget ért, de remélhető-e, hogy most már elkezdődik legfelsőbb szinten a konstruktív párbeszéd?
– A jószomszédi viszony előfeltételei közt a legfontosabbak egyike a folyamatos, rendszeres és intenzív párbeszéd. Mégpedig lehetőség szerint minden szinten. Ahhoz, hogy két szomszéd állam közt ne csak formális kapcsolatok alakuljanak ki, a szakértői, szakpolitikai eszmecserékre éppúgy szükség van, mint a kormány- és államfői találkozókra. Arra pedig még inkább, hogy a jó viszonyt akadályozó kérdésekben közös álláspontot alakítsanak ki, az együtt könnyebben megoldható ügyekben összefogjanak, a nemzetközi, illetve az uniós politikában pedig egymást támogassák. Magyar-szlovák relációban ez ma bizony temérdek feladatot jelent: a két kormány jó szándéka azonban akkor eredményezhet fordulatot, ha sikerül tudatosítani és fokozatosan felszámolni a mai ellentétek okait, s megegyezni a kapcsolatok rendezésének és fejlesztésének reális menetrendjében.
A magyar kormány új alapokra kívánja helyezni térségpolitikáját, a szlovák politikai elit azonban Budapest minden lépését fenntartásokkal fogadja, avagy elutasítja. Bizalmi tőke híján vannak-e olyan rendezési megoldások, amelyek alapján egyik fél sem lenne vesztes, illetve nyertes?
– A pragmatikus együttműködésen alapuló jószomszédi viszony feltételeit a magyar kormányoknak a hét szomszéd állam közül öt országgal – Romániával, Szerbiával, Horvátországgal, Szlovéniával és Ausztriával –, Szlovákiának pedig – Magyarországon kívül – minden szomszédjával sikerült megteremtenie. Ezek részletesebb elemzése alapján jól látható, hogy a korábbi konfliktusforrások kiiktatása mellett mire van elsősorban és elengedhetetlenül szükség a kedvező irányú elmozduláshoz a magyar szomszédságpolitikában. Elsősorban a magyar kisebbségi közösségekkel kapcsolatos – fokozatosan javuló, a közösségi jogok szintjén is megfogható – pozitív magatartás különböztette meg kezdettől fogva a magyar-horvát és magyar-szlovén viszonyt. S ezt tudta kiemelni a rossz irányú fejlődésből a magyar–román, magyar-szerb relációt. A magyar-osztrák kapcsolatrendszerben érezhetően nagyobb szerepet játszanak az 1989 előtt kialakult különleges kapcsolatok és a határ menti együttműködés lehetőségei. A magyar-szlovák kapcsolatokban mindezeken a területeken szükség lenne a két fél intenzív eszmecseréjére. Annak ellenére, hogy a magyarországi szlovákság és a szlovákiai magyarság egymástól sok mindenben különböző, két egymástól eltérő kisebbségtípushoz tartozik, mindkét közösségnek elementáris szükséglete a tartósan jó államközi viszony, az anyanyelvi kultúra egészéhez való szabad és akadálytalan hozzáférés, az anyaországokkal való intenzív és intézményes kapcsolattartás. Hasonlóképpen a határtérségekben – mint a kétoldalú együttműködés megkülönböztetetten fontos célterületén – mielőbb érzékelhetővé és megfoghatóvá kellene tenni, hogy a két ország fel kívánja számolni a ma még szinte egész megyékre kiterjedő perifériajelleget. Az elhúzódó infrastrukturális beruházások mellett pl. a nógrádi, gömöri, zempléni régiókban közös fejlesztési terveket is meg kellene tudni fogalmazni és valósítani.
A politika, láthatóan, egy helyben jár, ezért az elmúlt években szociológusok, kisebbségi szakértők, történészek – köztük ön is –, tevőlegesen is felléptek a szlovák-magyar viszony javítása érdekében. Az értelmiségieknek sikerült már közelebb kerülniük a közös érdekek megfogalmazásához? Van erre igény?
– Az értelmiségi és szakértői együttműködés eredményeit jobban meg kellene tudnunk becsülni. Tény, hogy az elmúlt négy év sűrű konfliktushelyzetei miatt jórészt a szimbolikus közös tiltakozások, a párbeszéd fontosságát hangsúlyozó fórumok voltak a jellemzők, de akadtak olyan szakértői elemzések is szép számmal, amelyek a konfliktusokhoz vezető magatartások, események mélyebb okait, megoldásuk lehetőségeit vizsgálták. A külügyi intézetek, az akadémiai értelmiségi körök, a Fórum Intézet vagy éppen a Szlovákiai Magyar Értelmiségi Kerekasztal, illetve a szabad értelmiségi társulások ismétlődő kezdeményezései például meglehetősen egyértelművé tették, hogy a kisebbségi nyelvi jogok korlátozása vagy éppen a kisebbségi közösségekkel kapcsolatos bármilyen diszkrimináció milyen nagy mértékben hozzájárulhat az államközi konfliktusok elmélyüléséhez, kapcsolatok megromlásához. A mindkét oldalon megfogalmazott külpolitikai stratégiai célok közt, a nemzeti érdekek közt ma már alig jelennek meg egymással szöges ellentétben álló kitételek. Ugyanakkor a gyakorlatban például a kisebbségek közösségi – kollektív – jogainak éles szlovák elutasítása, a magyar állam saját területén túlmutató – extraterritoriális – kulturális, állampolgársági ambíciói jól jelzik a két ország közti különbségek szélső pólusait. De még ezek esetében sem kellene lemondani a közeledés lehetőségeiről, hiszen a szlovákiai kisebbségi jogalkotásban, jogfejlődésben időről időre áttörés értékű fejlemények figyelhetőek meg, az állampolgársági kérdésekben pedig valójában minden országnak pro és kontra joga van saját állampolgárságának szabályozására, azaz vitás esetekben a kölcsönös megegyezés elengedhetetlen. Általában az értelmiségi elemzések az uniós jogközösség és gyakorlat jótékony hatásait tartják szem előtt és azok primátusát hangsúlyozzák.
A feldolgozatlan történelem csak részben terheli a kapcsolatokat, ennél a kisebbségi kérdés meghatározóbb.
– A történelem lehet a megértés, a közös kulturális, erkölcsi értékek és a kölcsönös tisztelet hordozója, biztos háttere és lehet a nehezen feloldható történeti szembenállások, előítéletek hivatkozási mezője. Sajnos, magyar-szlovák vonatkozásban ma a sok száz éves közös államiságok – a Magyar Királyság, a Habsburg Monarchia – vagy éppen a szovjet korszak közös történelmi tapasztalatanyaga inkább ez utóbbi funkciót erősíti fel. Ebben mindkét oldal közvélemény-formálói, oktatás- és történelempolitikája sokat hibázott. A nemzetállami igények szerint kialakított 20. századi nemzeti történelem nem igazán tudott mit kezdeni a soknemzetiségű királyságok, birodalmak múltjával. Így tűntek el évszázadokon át meghatározó jelentőségű közösségek nyomai Közép-Európa múzeumaiból, kiállítási anyagaiból, történelem-tankönyveiből, de ami a legrosszabb, mindannyiunk emlékezetéből és történeti gondolkodásából is. A szepességi vagy éppen a pozsonyi németek mellett a nyíregyházi vagy akár a pesti szlovákok éppúgy a felejtés áldozataivá váltak, mint a sárosi magyarok, a régióban szétszórtan élt magyar nemesség, a majd minden településen jelen volt zsidósága. Jóllehet ma már egyre több helyen akadnak rájuk figyelmeztető emlékhelyek, azok elsősorban a veszteségekre, a tragédiákra figyelmeztetnek, s alig juttatják eszünkbe a korábban magától értetődő együttélés természetességét. Paradox módon a kisebbségi kérdés felértékelődése szintén összefügg ezzel a jelenséggel: egy másik nép, a másik nyelv elfogadása sokkal nehezebb abban a közegben, ahol a korábbi együttélés tradícióit felszámolták, ahol a másikhoz kizárólag az „ezeréves elnyomás” vagy éppen a „Beneš-dekrétumok” tagolatlanul negatív toposzai tapadnak.
Csakhogy a kormányalakítás után kiderült, a most hatalmi helyzetben lévő szlovák demokratikus erők sem nyitottak a kisebbségi kérdés új típusú megközelítésére. Miért nem érdekeltek egy átfogó rendezésben?
– Az elmúlt húsz év alatt túl sok negatív tapasztalat gyülemlett fel mindkét részről. Ezt az MKP is megtapasztalhatta a két Dzurinda-kormány idején. Fontos, hogy a kérdésben meghatározó szerepet vállalt Rudolf Chmel miniszterelnök-helyettes hangsúlyozottan szakítani kíván ezzel a konfliktusos megközelítéssel. Az átfogó rendezéshez pedig mindkét, sőt mindhárom oldalról okos programok, átfogó elemzések, racionális megközelítések, tárgyalások, új kezelési technikák kellenek. És persze kölcsönös jóakarat, együttműködési szándék.
A magyar közösség új helyzetben van azáltal, hogy az MKP nem került be a parlamentbe, a magát szlovák-magyar vegyes pártként meghatározó Most-Híd pedig kormányzati szerephez is jutott. A politikai megosztottság, és a kétféle látásmód és érdekérvényesítés milyen hatással lehet közösségünkre?
– Hacsak a (cseh)szlovákiai magyar kisebbségi pártok történetét megtanulnák a pártok sorsát meghatározó politikusaink, már könnyebb lenne a helyzet. Hiszen azonnal kiderülhetne, hogy saját közösségi, választói bázis nélkül, az ő akaratának figyelmen kívül hagyásával soha kisebbségi magyar párt két ciklusnál tovább nem maradt fenn. A hasonló értékeket valló többségi pártokkal való együttműködés nélkül eredményes parlamenti politika nem folytatható. Mint ahogy az is jól látszik az eddigiekből, hogy a kisebbségi egypártrendszert tartósan ott sikerül fenntartani, ahol a különböző vélemények szabadságát, jelenlétét intézményesíteni tudták a párton belül.
(Forrás: Molnár Judit interjúja a Szabad Újság e heti számában)
