Két olyan alkotó került színre az elmúlt hetekben-hónapokban a kassai Tháliában, akik az elmúlt több mint negyven év alatt nem vagy csak alkalmilag mutathatták meg magukat. Holott két óriásról van szó, egyikük a drámairodalom egyik legjelentősebb XX. századi alakja, másikuk Kassa egyetlen világhírű írója, akit jobban ismernek angol vagy olasz földön, mint szülővárosában Kassán.
Bár a Thália Színház mostohán kezelt stúdiószínpada Márai nevét viseli, az írófejedelem drámáit csak elvétve játszották szülővárosában. Szlovák nyelven tudtommal eddig még nem került színre, de a Tháliában is csak elvétve mertek hozzányúlni. 1994-ben tört meg a jég, amikor két egyfelvonásos, a Szerep és a Családi kérdés került színre Bencze Zsuzsa rendezésében, s 2002-ben egy Hernádi Gyula-persziflázzsal nyitották meg a stúdiószínpadot Csendes László rendezésében. Igaz, az előadás mélyebb nyomokat nem hagyott egyik nézőjében sem.
Ennél fontosabb vállalkozásnak tűnt a komáromi Bástya Színház keretében Beke Sándor által rendezett Kassai polgárok c. nyári előadás, amelyet Kassán is bemutattak, s volt egy alkalmi vállalkozás is, amelyik az Egy úr Velencéből c. Márai-opuszt mutatta be pár alkalommal. Szlovákul Roman Polák törte meg a csendet, aki a pozsonyi Nemzeti Színházban A gyertyák csonkig égnek c. regényből készült Christopher Hampton-átiratot mutatta be, s amelyet máig repertoárján tart a társulat.
Kassán a szerző születésének 110. évfordulóján ismét Beke Sándor vette a bátorságot, hogy elővegye a külföldön ronggyá olvasott regény egyik átiratát, s megpróbálja a lehetetlent. A gyertyák csonkig égnek ugyanis nem könnyű olvasmány, s még nehezebb színpadra vinni. A Beke által választott Pozsgai-átirat annak idején a budapesti Nemzeti számára készült, s két olyan zseniális színész vitte sikerre, mint Avar István és Agárdy Gábor. Iglódi később filmet is készített belőle, s még emlékszem, amikor először láttam, jó félóra múlva kikapcsoltam a televíziót, ugyanis nem tudtam ráhangolódni. Másodszorra viszont ütött, s máig elevenen élnek bennem a film egyes jelenetei, s mintha valamit megértettem volna a barátságok megérthetetlen természetéről.
„Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. …Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep” – írta Márai a Füveskönyvben, s mintha csak ezt a tételt próbálta volna átültetni a színpadra, gyakorlati példával igazolva az igazolhatatlant. Ugyanis Márai saját személyes példája is igazolja, hogy mennyivel könnyebb tételeket felvázolni és illusztrálni, mintsem azt saját példán felmutatni.
Henrik tábornok (Pólos Árpád) harmincöt éve várja Konrád századost (Kelemen Csaba), hogy végre elszámoljanak közös múltjuk utolsó, tisztázatlan fejezetével, s végre egymás szemébe mondják, mi is történt hármójuk között. Az az utolsó nap ugyanis gyökeresen megváltoztatta mindhármuk életét. Konrád eltűnt a nagyvilágban, Henrik száműzte magát Krisztina (Varga Lívia) életéből, aki belehal a kettős magányba.
A végtelennek tűnő magányt mindössze Nini, a dajka (Cs. Tóth Erzsébet) teszi elviselhetővé, aki lehetne a Száz év magány Ursulájának is édestestvére. Mindent tud, mégis tehetetlenül számolja a napokat, s várja, hogy egykoron Krisztina képét visszarakhassa a helyére.
A szinte vérig megélt utolsó találkozás egyértelművé teszi, hogy Henrik és Konrád bár évtizedekig nem találkoztak, barátságuk mégis végzetesen összekötötte őket, ezáltal is igazolja a Füveskönyvben is leírtakat. Pólos néha túl erőszakos és hangos, visszafogottabb játékkal talán hitelesebb lenne, Kelemen Csaba viszont mintha hellyel-közzel nem érezné tétjét ennek az „ütközetnek”. A többiek inkább csak külsődlegesen vannak jelen, szerepüknek belső íve nincs. Haščák József díszlete tipikusan „hascsákos”, ezúttal így is gyorsan feledhető.
Amikor végiglapoztam a Thália bemutatóinak a listáját, nem akartam hinni a szememnek, Bertolt Brecht ugyanis nem szerepelt a társulat étlapján. Holott Brecht nem tartozott a tiltott szerzők közé, igaz kommunista múltja ellenére sem szerették, darabjai ugyanis nemcsak a fasizmus, hanem egyéb izmusok elé is tükröt állítottak. A Koldusopera alapozta meg Brecht világhírnevét 1928-ban, de ahogy Shakespearenál is előfordult, Brecht is lopta az alapötletet, méghozzá John Gay 1728-as darabját írta át a zeneszerző Kurt Weill társaságában. Magyarországon már 1930-ban bemutatták, a Heltai Jenő által átdolgozott, a Gay- és Brecht-változat összegyúrásából létrejött változatában Bicska Maxi szerepét Jávor Pál játszotta. S ha már a darab magyarországi előadás-történeténél tartunk, az átütő sikert Ádám Ottó 1965-ös rendezése jelentette a Madách Színházban, amellyel Olaszországban is hatalmas sikert arattak. Az előadást olyan zsenik vitték sikerre, mint Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Psota Irén, Márkus László, Körmendi János és Garas Dezső.
A darab azóta sem vesztett jottányit sem az aktualitásából, legfeljebb a nyelvezete lett durvább, s a bűnözők módszerei kifinomultabbak.
Korognai Károly saját, mai bejáratú változatot készített 18 éven felüliek számára, amely bizonyára főleg a nyugdíjas nézőközönséget készteti majd tiltakozásra és névtelen levelek írására. Utoljára talán Verebes Bánk bánja mert ennyire trágár és mai lenni. De Korognai minden egyes jelenetében pontosan kidolgozott előadása a velőnkig hatol, s bár nyerítünk egyes, a híradókból és valóságshowkból ismerősnek tűnő poénjain, gyorsan az ajkunkra fagy a mosoly.
Korunk kassai kolduskirálya, ahogy az előadás elején felvázolja, pontosan rendszerezi a koldusait, akik között az egyszerű, munkáját elvesztő prolitól kezdve a nyomorékon át a politikai áldozatig akad delikvens, bár a végeredményt tekintve mind ugyanazt a célt, Peacock (Pólos Árpád) anyagi érdekeit szolgálja. Az eddigi feleségektől elütő, infantilis, csak gyógyszerekre reagáló káromkodógépet kreál Kövesdi Szabó Máriából, aki ebben a változatban egyéb szerepet nem kap. Pólos Peacockjában emberi érzéseket nem igazán fedezhetünk fel, mindössze a lánya, Polly (Márkus Judit) iránt mutat valami ehhez hasonlót, de mint kiderül, ebben az esetben is csak az üzleti érdekei vezérlik. Így bosszúja a lányát elhalászó Bicska Maxi haramiavezért (Bocsárszky Attila) is gyorsan eléri. Az előadásban megjelenő figurák mind-mind ismerősnek tűnhetnek a hírekből, beazonosítani őket gyerekjátéknak tűnik. Korognai rendezése mégsem erőltetett, s bár a bemutatón még hagyott maga után kívánnivalót az összjáték, az utóbbi évek legjelentősebb kassai előadásai közé tartozik, amely több egészen emlékezetes jelenetet vonultat fel, gondoljunk csak a bordélyházi, razziával tarkított éjszakára, Bicska Maxi és Polly esküvőjére, Kocsma Jenny (Nagy Kornélia) bosszúszámára vagy akár Polly és Lucy (Tóth Zsófia) kettősére.
Az előadás vége átmegy Moliere-be, amikor is a rendező a Tartuffe-ben már bevált módszert veszi elő, s a nagyképernyős tévékészülék jóvoltából megjelenik II. Erzsébet hírnöke (Kolár Péter), s bejelenti a kegyelmet. Igaz, Moliere-nél még nem a gazember kap kegyelmet. De a világ azóta csak ennyiben változott.
Felvidék Ma, Juhász Dósa János, Bodnár Gábor felvételei
