Most, hogy újra sajtópolémia tárgya lett, hogy a férjük vezetéknevét felvett feleségek lánykori vezetéknevét az anyakönyvi hivatalok kimondott kérésre sem ovátlanítják, magam is felidultam kissé. Újra. Mert igaz, engem már Neszméri Rozália-ként írnak hivatalosan is, de Zsófia nagyanyámhoz hasonlóan még Gyurkovitsovának (ő az Osztrák-Magyar Monarchiában hunyt el, utólag belőle is Žofia Gyurkovitsová-Fehérovát kreáltak).

S történetesen ha az ovátlanítást jó tizenöt éve nem szülővárosom anyakönyvi hivatalában kellett volna kérnem, nem éktelenítené nevemet ez az idegen toldalék. A fővárosi anyakönyvi hivatalban simán törölte ezt az anyakönyvvezető, amikor gyermekem keresztlevelében a szülei nevének magyar változatát jegyeztettük be. Neki ez volt a természetes. A magyarlakta vidéken azonban nem így járja. Pl. már Pozsonypüspökiben sem. Innen és Dunaszerdahelyről is tudom: még Ladislav Pittner belügyminisztersége idején tartottak egy „eligazítást” az anyakönyvvezetőknek – meg a járási hivatalvezetőknek -, s ott született meg az a belső módszertani utasítás, hogy a férjük vezetéknevét viselő nők esetében a névhasználati törvény alapján a születési anyakönyvben a lánykori vezetéknévről az ovát nem törölhetik. Hiába fellebbeztem, a járási hivatal vezetője is csak annyit közölt levélben, hogy a belügyminisztérium értelmezése szerint az a vezetéknév, amelyet születésem időpontjától a férjhezmenetelemig viseltem, már nem az én nevem, azzal nem rendelkezem, tehát nem is ovátlaníthatom.
Persze kivételek azért vannak. Próbáltam interpelláltatni ez ügyben a belügyminisztert és az igazságügyi minisztert a parlamentben, de nem jártam sikerrel. Az egyik képviselő asszony nem hitt a szavaimnak, de a levelezésemnek sem, mert kijelentette: neki azonnal és megvárásra rendbe tették mindkét vezetéknevét, most mit hülyéskedek… A képviselő urak meg arra hivatkoztak, feleségük nem találkozott ilyen gonddal, pedig ők együtt jártak az anyakönyvi hivatalban. Kérdeztem engem melyikük kísérne el. Nem akadt vállalkozó rá. Egy ügyvéd ötvenezer koronáért megfogalmazott volna nekem egy alkotmánybírósági beadványt, ha szállítom neki hozzá a belügyminisztériumi tanácskozás jegyzőkönyvének hivatalos másolatát. Hát ezen megbukott minden igyekezetem. Egyrészt a pénzen, mert nekem ennyim soha nem volt, másrészt a belügyminisztérium hallgatásán. De azon a fogadtatáson is, amit az akkor épp szeretett magyaroktól megéltem.
A leghasználhatóbb tanácsot még a házasságlevelünket őrző anyakönyvi hivatalban kaptam. Mondták, kérjek névváltoztatást. Vegyem fel újra a lánykori vezetéknevemet, állíttassak ki rá új személyi igazolványt, utána ovátlanítsak, majd kérjek újra névváltoztatást, vegyem fel a férjem vezetéknevét, azt már egy lépésben tehetem meg, mert a törvény értelmében azonnal kérhetem ovátlan formában. Pofonegyszerű! Néhány ezer koronát (akkor alaptarifában számolva 12), most néhány száz eurót, néhány ügyintézésre szánt napot, egy-két-három hosszabb-rövidebb utazást leszámítva nem is kell hozzá más. Mert a jó törvény ilyen: ország-világ előtt hibátlannak mutatható fel, demokratikusnak, az alapjogokat semmiben nem sértőnek, a működését azonban tökéletesen el lehet szabotáltatni, ha a hatalom igazi szándéka nacionalista túlfűtöttségből táplálkozik. Meg lehet akadályozni, hogy az emberek szabadon, akadályok nélkül élhessenek törvény adta jogaikkal.
Egy olyan országban különösen, ahol úgy szeretnek, hogy nemcsak Orbánnak nem adnak, hanem önmagamtól is megfosztanak. Igen. Az „érd be azzal, amit hajlandó vagyok megadni neked” nevében. Írtam többször, elég sokat éltem eddig. Túlságosan is szívemnek kedves emberek hívogatnak már odaátról. Ám ha mennem kell, úgy szeretnék útnak indulni, hogy megleltem „a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem”… Ezért hát a szlovák hatóságokkal vívandó béka-egérharc helyett azt gondolom, egy okommal több van a magyar állampolgárság kérelmezésére. Magyarországon talán nem lesz akadálya, hogy végre olyan formában írják a nevemet az állampolgársági bizonylatra, amilyenben azt Isten adta apám s anyám után: magyarul. S ha nem megy ott sem másként, csak névváltoztatással, inkább kifizetem a taksát ott. A magyar törvény ugyanis nem ígéri, hogy ingyen és bérmentve, alapvető emberi jogként adja vissza a nevemet olyan formában, ahogyan az magyarként megillet.

 

Felvidék Ma, ngyr

{iarelatednews articleid=”27992,27697,27666,27321,27277,27241″}