Csáky Pál felvidéki politikus volt az ipolysági 1848/49-es ünnepi megemlékezés szónoka. A rendezvényre (Koszorúzás, majd ünnepi műsor a városháza színháztermében. Felléptek az ipolysági isikolások csoportja, a Musica Aurea Énekegyüttes és a Honti Igricek folk-rock együttes) az MKP, a Csemadok, Ipolyság Város Önkormányzata, a Via Nova ICS és a Szent Imre cserkészcsapat szervezésében került sor. A következőkben Csáky Pál beszédének írásos változatát közöljük.
Csáky Pál és Lőrincz Tamás elhelyezik az ipolysági emlékműnél az MKP koszorúját
Nem kímél minket a történelem. 90 évvel ezelőtt a nemzet életében erős törés következett be. Egy, a háborútól megfáradt, elcsigázott ország fennállásának egyik legnagyobb válságát élte át. S bizony, az egyén is, a nemzet is válsághelyzetben tudja megmutatni az igazi kvalitásait.
1918-20-ban megbuktunk a történelmi vizsgán. Alapvetően négy ok miatt – de ez a négy ok összefügg egymással. Az első: 1541 óta nem voltunk szuverén állam, hozzá voltunk kötve a birodalom többi részéhez. 1914-ben nem mi döntöttünk a háborúba lépésről, 1918 és 20 között is megszenvedtük a szuverenitás addigi hiányát. Nem tudtuk irányítani dolgainkat, sodródtunk az események után, nem volt hatékony külföldi kapcsolatrendszerünk.
Ez a gondolatmenet át is vezet minket a második okhoz: gyenge volt a politikai elitünk. Rémisztően alulteljesítettek Károlyiék is, Kun Béláék pedig minősíthetetlenül (tisztelet a kevés számú kivételnek, például Stromfeld Aurélnak).
Vitatkozok magammal, idézhető-e ezen a ponton Oscar Wilde, aki szimpatizált velünk, s aki akkor ezt mondta: „Furcsa nép a magyar. Meggyilkolják a legokosabb emberüket (Tisza Istvánt) és vezetővé emelik a legbutábbat (Károlyi Mihályt).” Leegyszerűsített, profán, fájdalmasan bántó mondat, de sajnos van igazságmagja. Ezek után nem meglepő definiálni a harmadik okot: nem készültünk a jövőre, nem tudtuk, mit akarunk, ellazsáltuk a huszadik század elejét – így nem csoda, hogy anarchiába süllyedtünk 1918 és 1920 között. Sokszor mondjuk Trianonról, hogy az diktátum volt, s így igaz: ám ne feledjük el, hogy a béketárgyalások legfontosabb időszakában, 1919-ben lényegében nem volt nemzetközileg elismert kormányunk. A magyarságnak így nem volt hivatalos képviselete a tárgyalásokon, az újonnan létrejött szomszédos államok politikai-diplomáciai játékait nem volt, aki kiegyenlítse. S a negyedik, talán tényleg a legfontosabb: az érdekeinkkel ellenkező nagyhatalmi akarat. A halálosan beteg Wilson sutba dobta elveit, a britek, olaszok fékként itt-ott megjelentek, de lényegében a francia érdek döntött: durván megnyirbálni Németország és potencionális szövetségese, Magyarország lehetőségeit.
Így kerültünk kisebbségi helyzetbe – anélkül, hogy bárki megkérdezte volna a véleményünket. A csehek lényegében gyarmatként tekintettek a számukra idegen magyarlakta vidékre, s bár megpróbáltak visszafogottan viselkedni, egy pillanatig nem hagytak kétséget afelől, hogy minden hivatalos és burkolt eszközzel megpróbálják lépésről lépésre elbizonytalanítani, feldarabolni, magukhoz édesgetni vagy – ha kell –, megfélemlíteni a Szlovenszkó déli részén élő magyarokat.
Elődeink nagy sokkot éltek át, nem tudták elképzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. Tisztelet azoknak a közösségi és szellemi vezetőknek, akik megpróbáltak abban a helyzetben új víziót felvázolni, új esélyeket teremteni a létrejött csehszlovákiai magyar nemzettöredék számára. Velük szemben felvonultak az aktivisták, akik az új cseh hatalommal való együttműködést propagálták, mint a túlélés leghatékonyabb esélyét.
Jól összezavarodtak tehát a fejek, s beindult egy máig tartó eróziós folyamat, egy máig tartó kemény küzdelem a lelkekért, a gondolatokért, a tudatért, a belső erkölcsi tartásért.
*
Mint az általában lenni szokott, e téren sem játszott mindenki fair játékot, nem használt mindig tisztességes eszközöket. Értelemszerűen egy ilyen küzdelemben azok tudnak elsősorban tisztátalan eszközöket használni, akik hatalmon vannak. Legionáriusfalvakat telepítettek színmagyar vidékekre, hogy fellazítsák a régiók magyar szerkezetét, utána pedig cseh-szlovák iskolákat hoztak létre, hogy úgymond jövőt és esélyt biztosítsanak a magyar gyerekeknek. A mezőgazdaságban olyan feltételrendszert alakítottak ki, hogy az kiszolgáltatottá tegye a magyar parasztot (aki egyébként nagy részben biztosította az ország számára az élelmiszert). Beruházni pedig nem ruháztak be a bizonytalan identitású déli területekre, mert féltek tőle, hogy egy határmódosítással ezek a részek elkerülhetnek Csehszlovákiától. Folytatódott tehát a küzdelem az esélyekért, a lelkekért. Volt, aki feladta nézeteit és „becsehelt”. A közösség többsége görbén nézett az ilyenekre, árulónak tartotta őket. S bár az embereket megpróbálta a kor, a lelkek többé-kevésbé egészségesek maradtak.
x x x
1938-ban megtörtént a határmódosítás. Bennünket, szüleinket, nagyszüleinket akkor sem kérdeztek meg, ismét csak hatalmi döntés született. Kétségtelen tény viszont, hogy etnikai szempontból igazságosabb határ született. Pechünkre azonban egy őrült hatalom, a nácizmus létéhez és tobzódásához kötődött ez a döntés, amelyet egy véres világháborúban egy másik őrült hatalom, a bolsevizmus tiport el – szövetkezve az akkori demokráciákkal. Ennek a folyamatnak mi ismét csak a vesztesei lettünk. Négy évnyi durva és csúnya időszak következett, amelynek a lényege az volt, hogy nem csak azokat büntették meg, akik esetleg az 1938-45 közötti időszakban tényleg elkövetettek bűnöket, hanem a védtelen, bűntelen embereket is. S hogy ez mennyire nem volt rendben még az akkori farkasviszonyok között sem, mutatja az a tény, hogy a potsdami békekonferencia soha nem egyezett bele a magyarok kollektív bűnösként való, tömeges kitelepítésébe Csehszlovákiából. Míg a németeket nagyhatalmi döntés alapján telepítették ki, a mi szüleinket alantas nemzeti bosszúból lökdösték ide-oda. A sok magyar számára a 68-as szerepvállalása miatt szimpatikus Ludvik Svoboda tábornok adta ehhez a katonákat. A fennmaradt jegyzőkönyvek egyértelműen szólnak erről: akit lehet, ki kell telepíteni Magyarországra, hogy minél kevesebben maradjunk. Akit lehet, szanaszét kell telepíteni az országban – erőszakkal vagy később puhább módszerrel, munkahelyet, megélhetést felkínálva, s ezáltal asszimilálni. Az otthon maradottakat pedig reszlovakizálni kell, szlovák iskolába küldeni, szlovák gondolkodásúvá tenni.
A dolog pikantériája abban van, hogy új világpolitikai törésvonalak kialakulása kellett ahhoz, hogy a dolog nyilvános, durva formában ne folytatódjon tovább. Churchill fultoni beszéde mondta ki azt, ami egyre nyilvánvalóbbá vált mindenki előtt: Sztálin Szovjetuniójával nem lehet együttműködnie magát demokratának valló politikusnak, magát demokratikusnak tartó államnak. Sztálinnak viszont az volt
az érdeke, hogy a „kerítésen belül” csend legyen. S mivel még a magyar kommunisták is többször felhozták neki a felvidéki magyarság rendezetlen helyzetét, telefonon odaszólt Gottwaldnak, aki erre 1948 júniusában a jegyzőkönyvek tanúsága szerint ezt mondta a kommunista párt központi vezetése megrökönyödött tagjainak: „Muszáj lesz adnunk nekik (a magyaroknak) valamilyen jogokat, de semmilyen politikai pártjuk, szakszervezetük, semmilyen különleges jogállásuk nem lehet. Valamit azonban muszáj lesz adnunk nekik, hogy nyugtunk legyen tőlük.”
*
Nos, így működött ez akkor, így működik ma is. Maguktól egy jottányit sem adnának, csak külső és/vagy belső kényszerítő erők hatására. Az idegek játéka ez, ahol a hatalmon lévő el akarja fárasztani a kisebbségit. De a politikai bölcsesség hiánya is, amely nem veszi . gyelembe az alaptézist, mely szerint az elégedett polgár a jó állampolgár. Amikor szlovák kollégáinkat arról kérdeztük, miért ez a merev elutasítás ügyeinkben, nagyon árulkodó választ adtak. „Ha ma adnánk nektek tíz centit – mondták –, holnap tizenötöt kérnétek, majd húszat. S egy szép napon bejelentenétek, hogy elmentek tőlünk.” S amikor azt mondjuk erre, ne hülyéskedjetek, az EU-ban meg a NATO-ban az ilyesmi elképzelhetetlen, hamiskás mosollyal megtoldják: „Mi ezt jobban tudjuk. Erről szólt a szlovákok 20. századi történelme.” Ha erre megjegyezzük, hogy már a 21. században lennénk, s a történelem arra is tanít, hogy kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet belelépni, csak legyintenek: „Ne akarjatok behúzni a csőbe minket. Úgysem hagyjuk magunkat.”
Rossz beidegződésekről, kisnemzeti gátlásokról lenne tehát szó? Nem is tőlünk, önmaguk kicsiségétől félnek? S meg is osztanak bennünket, ha úgy adódik: régen rájöttek arra, hogy vannak közöttünk olyanok, akik pár tál lencséért a lelküket odaadják, nemcsak a mi közösségi ügyeinket. Miért ne használnák ezt is ki, ha közülünk néhányan tálcán kínálják fel ezt a lehetőséget?
Ők a többségi nemzet, ők vannak hatalmi helyzetben, ők játsszák ma is a húzd meg – ereszd meg játékot. Az őket kiszolgálók csak szerencsétlen csicskások. Jól fizetett, de tisztességtelen balekok.
Napjainkban sem történik más, ez a leginkább farkasvakságban szenvedő polgártársaink számára is egyre nyilvánvalóbbá válik. Mert – a klasszikus szerint – egy újszülöttnek minden vicc új. Új tárgyalási módszer kell, mondják egyesek. Közös párt, ahol majd a velünk frigyre lépő szlovákok győzik meg a többséget az igazunkról. S a hab a tortán: nem az a fontos, hány képviselőnk van, hanem az, milyen ügyesen tudnak tárgyalni a szlovákokkal.
2011 tavaszán ott tartunk, hogy a valóság alapján mondhatjuk el, mindezek az elképzelések zátonyra futottak. A falusi csárdában magát Napóleonnak képzelő bárki egy dolgot ért meg: az erőt. A gesztusokat, a nagylelkűséget a gyengeség jelének tartja. 2010 júniusában viszont az erőnket mi magunk dobtuk ki az ablakon. Ne csodálkozzunk tehát rajta, ha a helyzetünk egy kiszolgáltatott ember helyzetére hasonlít.
*
A lelkekért, a gondolkodásmódért folyik tehát a küzdelem kilencven év óta. S míg a világban mindenütt evidencia, hogy a német világlátást a német értelmiség, a francia világlátást a francia értelmiség kell, hogy kidolgozza, nálunk egyfajta nóvumként mondogatják néhányan, hogy mi akkor vagyunk modernek, 21-ik századiak és trendik, ha mi elsősorban a szlovák elvárásoknak igyekszünk megfelelni. Fentebb próbáltam érzékeltetni, hogy ez a gondolatmenet egy teljes félreértésen alapul, tekintettel arra, hogy szlovák oldalról a kilencven év alatt nem jelent meg igazi, értékelhető kínálat. Az erőszakolt vagy a természetes folyamatokon alapuló beolvadás ugyanis nem tartható annak.
S itt jön be a képbe 1848-49 üzenete. Ha bárki akkor is a császári oldalnak való megfelelést tartotta volna a legfontosabbnak, akkor nem, hogy forradalmat nem csinálunk, hanem már nem is lennénk. Mert bár 1848-49 felemelő története a világosi csatamezőn szomorú véget ért, üzenete, értelme máig él és megtartó erőként működik az emberi lelkekben. Az üzenet egyértelmű: vállald magad, ragaszkodj értékeidhez minden körülmények között.
„Megengednéd-e, hogy gyermekeid
gyermekei, – gonosz új iskolák
neveltjei már nevét is elfelejtsék
annak, ami előttünk szent ma még
s amiért annyit küzdtenek apáink?
Akkor inkább a vízözön!”
Babits 1940-ben írt szavai talán túl pesszimisták, de pontosak. Egy dolgot azonban tisztán jeleznek: eddig is, ezután is a személyes vállaláson állt vagy bukott a kérdés. Ezután se lesz másképp.
S van még ma súlya Petőfi szavainak? Az érdekek, a pénz, a visszaosztott százalékok, a magyar témára legyintő egyetemisták korában?
„Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet.”
Vagy igent mondunk – s akkor van esélyünk. Vagy nemet – s akkor a történetünk véget ér. Köztes út nincs. A két pálya között se hamis, se igazi híd nem létezik. Mindenkinek döntenie kell.
Csáky Pál beszéde/írása nyomtatott formában megtalálható a Szabad Újság e heti számában is
Felvidék Ma
