A VERITAS Történetkutató Intézet és a Facultas Humán Gimnázium közös konferenciáján nagy hangsúlyt kapott a nemzetközi háttér, benne számos olyan összefüggéssel, amelynek látszólag kevés köze volt a magyar revíziós törekvésekhez. Pedig nagyon is volt, csak nem mindig könnyen felismerhető áttételeken keresztül. Tanulságaiból érdemes tanulni.
Ilyen áttételt látunk, amikor az etnikai kérdés helyett a geostratégiai szempontok kerülnek előtérbe. Erre hozott példát Joó András a VERITAS kutatója, amikor előadásában – a konferencia címére is utalva – Kárpátalja visszatérésének fontosságát elemezte. Idézte Kozma Miklós egykori belügyminiszter, 1937-től az MTI elnökének naplórészletét: „A trianoni Magyarország ketrecébe bezárva él 9 millió magyar. Három oldalról a kisantant veszi körül, a negyedik: az Anschluss óta Németország. Ha a jövőben, amiben ma már senki sem kételkedik, visszakapjuk a magyar területeket, az magába véve csak annyit jelent, hogy egy valamivel nagyobb ketrecben valamivel több magyar fog élni…Ruténföld(Kárpátalja. szerk.) ellenben azt jelenti, hogy a kisantant gyűrűjét Románia és Csehország között megszakítottuk, s megvan a határunk Lengyelországgal. Nem is kérdés, hogy akkor is folytatnunk kell Németországgal addigi baráti politikánkat, de az sem kérdés, hogy egészen más körülmények között.”
Területi revíziót – hangsúlyozta a történész, de a konferencia valamennyi résztvevője is – csak békés úton képzelt el a magyar politikai vezetés, és ehhez keresett külföldi támogatókat.
Imrédy miniszterelnök Mussolinihez látogat, gesztusokat tesz a britek felé, viszont nem marad el a német figyelmeztetés, hogy aktívabb szerepet vár Magyarországtól. 1938-ra ugyanis már Hitler elhatározta a Szudéta-kérdés megoldását Csehszlovákiában, ehhez – elképzelése szerint – Magyarország tenné meg az első lépéseket magyar területek visszaszerzéséért, és a kialakult konfliktusba csak beavatkoznak a németek, de ettől Horthy és Imrédy teljesen elzárkóztak. Így kényszerült Hitler a békés, tárgyalásos megoldásra Szudéta-ügyben.
1938. szeptemberében Münchenben ültek össze a német, az olasz, a brit és a francia vezetők, és döntöttek a túlnyomórészt német lakosságú Szudéta-vidéknek a német birodalomhoz csatolásáról. Mussolini felvetette a konferencián a Prága felé támasztott magyar és lengyel igényeket is, ezek azonban csak a függelékbe kerültek be, kétoldalú megegyezésre utasítva a feleket, amelyet majd végül jóváhagynak a négyek. Mint tudjuk, London és Párizs a Berlin-Róma tengelyre hagyta ezt a feladatot, így jött létre az első bécsi döntés a Felvidék déli területeinek visszacsatolásáról.
1939 elején, már Teleki Pál miniszterelnöksége idején felgyorsulnak az események: Csehszlovákia felbomlik, és Magyarország 24 órát kap a német vezetéstől, hogy „megoldja a rutén kérdést.” A brit vezetés nem tiltakozott a magyar lépés ellen, a franciák még kevésbé, sőt a francia külügyminiszter úgy fogalmazott, hogy nekik mindegy, Csehszlovákia területét ki veszi birtokba, csak ne a németek tegyék. A brit látszólagos jóváhagyás ellenére a magyar külpolitika később tapogatózott Londonnál a bécsi döntéssel visszatért területek sorsáról német vereség esetén, de már 1940 végén a Foreign Office nem ismerte el a magyar lépés jogosságát.
A VERITAS másik kutatója: Gali Máté is a külpolitikai háttérrel foglalkozott előadásában, amely az olasz-magyar kapcsolatok alakulását elemezte Trianontól kezdődően. Idézte Francesco Nitti olasz kormányfőt, aki egyedül próbált igazságosabb békeszerződést elérni Magyarország számára, s aki még 1920. március 3-án a kormányfők tanácsának londoni értekezletén azt mondta:
„Jelenleg a magyarok hatalmas tömegei élnek saját hazájukon kívül, és a Tanácsnak nem szabad elfelejtenie, hogy még a legyőzött nemzeteknek is joguk van igazságos rendezésre.”
1922-ben kiadott „Nincs béke Európában” című memoárjában pedig arról ír, hogy gróf Apponyi Albert beszéde a békekonferencián meggyőzte őt, hogy „…a számok, amelyeket Magyarország előterjesztett, semmi kétséget sem hagytak: Magyarország szétdarabolásáról van szó, és Magyarország három és félmilliónyi magyar és német lakosságának feláldozásáról jóval tudatlanabb és inferiórikusabb népek kedvéért.”
Olaszország, az I. világháborút lezáró békeszerződéssel az Osztrák-Magyar Monarchiából megnövelt területével sem szerezhette meg a Duna-medence feletti hegemóniát, mert 1918-ban létrejött a Szerb-Horvát-Szlovén királyság, számos határvitát okozva az olaszoknak, amelynek csak egy időre vetett véget a Rapalloban kötött egyezmény. Nitti szép szavainak nem volt hatása utódaira: 1921-ben éppen Olaszország szavazatán múlt Magyarország felvétele a Népszövetségbe. Ennek okaként az Őrvidékért folytatott harcot jelölte meg, ellenezte a népszavazást is a területen (nyilván saját, Ausztriától nyert német lakosú régióira gondolva. A szerk.), végül mégis elvállalta a közvetítést a népszavazás ügyében.
1923-tól azonban újra elmélyült a válság Jugoszláviával, az erősödő albán-olasz kapcsolatok miatt. Ekkor született Badoglio tábornok terve: bekeríteni a délszláv államot, s belülről felbomlasztani. Mussolini ebbe be akarta vonni Magyarországot, s ezért fordulat következett a külpolitikában. „Egy szerződés nem lehet sírbolt!”– hangoztatta a Duce Trianonra célozva, s ezzel az olasz-magyar kapcsolatok az „intenzív szívélyesség” fokára emelkedtek. Egy beszédében a versailles-i békerendszer felülvizsgálatát is emlegette, és azt, hogy
„A magyar nemzet jobb sorsot érdemel. Nemcsak az egyetemes igazság szempontjából, de Olaszország érdekeinek szempontjából is kívánatos, hogy a magyar nemzetnek ez a jobb sora bekövetkezzék.”
1933 tavaszán Mussolini Párizs, London és Berlin bevonásával egy négyhatalmi paktumra készült, amely Versailles legigazságtalanabb döntéseit orvosolta volna. Ugyanakkor figyelmeztette a magyarokat, ne számítsanak rá, hogy minden elvett területüket visszakapják. „Ezen az alapon ő visszakövetelhetné Pozsonyt, hiszen a római limes ott húzódott.” A magyar politika valóban nem számolt teljes revízióval, Gömbös miniszterelnök átadott egy térképet Mussolininek a magyar területi igényekről és felhatalmazta, hogy képviselje az ügyet a franciák előtt.
Csakhogy 1935-től Róma kapcsolatai elhidegültek Párizzsal és Londonnal, mivel az olaszok megtámadták Etiópiát, és sikerült is elfoglalniuk. A megromlott francia és brit kapcsolat helyett Mussolininak új európai szövetségest kellett keresnie, s így jött létre a Berlin-Róma tengely 1936. október 25-én. Az új helyzetben a német diplomácia hamar átlátta, hogy a magyar revíziós törekvéseket saját céljai szolgálatába állíthatja.
Gali Máté is utalt arra a hitleri tervre, hogy magyarok fegyveres felvidéki akciójával szerez jogcímet a beavatkozásra. A magyar vezetés azonban átlátva akkor a nemzetközi viszonyokat, Bledben a kisantant országokkal kötött egyezményt, amelyben lemondott fegyveres erőszak alkalmazásáról a magyar kisebbségek jogainak garantálása, valamint fegyverkezési egyenjogúságunk elismerésének fejében. Amikor az egyezményről szóló közlemény megjelent, Hitler éktelen haragra gerjedt, és az éppen nála tárgyaló Imrédy miniszterelnökkel közölte: aki velünk akar étkezni, annak a főzésben is részt kell vennie.
A külpolitikai összefüggések taglalását követő előadások már a visszatért területek életével, a magyar honvédség szerepével, az állami és a katonai közigazgatás alakulásával foglalkoztak. Különösen érdekes és alapos volt Popély Gyula, a Károli Gáspár Református Egyetem tanárának előadása.
A Felvidékről számos jelentős könyvet írt történész belülről, szinte személyes közelségből láttatta: mit jelentett a Felvidék lakossága számára a bécsi döntés: a visszacsatolt településeken, és a kívül maradtakon.
Hogyan változott a hangulat a lakosság nemzetiségi, nyelvi összetétele szerint, és maga ez az összetétel is hogyan változott az 1910-es népszámláláshoz képest.
A minden részletében érdekes konferenciáról a tudósító mégis azt a nyugtalanító gondolatot hozta magával, hogy milyen bonyolult a történelem, ha az 1935-ös etióp üggyel összefüggnek 2019-ben a nyelvi jogok Kárpátalján.
