Ha a felújított, hőszigetelt, tarka színekben pompázó háztömbökből kiérve sétám folytatom és áthaladok a Várúton, a falurombolástól megmenekült családi házak sorához jutok.
A régebbi térképeken ez a terület még zölddel van jelölve, mert Pozsony felé haladva az út baloldalán Szúnyogdi, jobboldalán Vereknye rétjei, szántói terültek el valaha, belefutva az öreg Duna és a Kis-Duna Csallóközt átölelő kitárt karjának hónaljába. A kinyúló kar „legcsiklandósabb” pontját vette birtokba a Slovnaft olajfinomító, amelynek leheletét, zaját a nyári hajnali csendben írás közben is érzem, hallom.
A volt Szúnyogdi házsoraiból is maradt még mutatóba. Közigazgatásilag most Pozsonypüspökihez tartozik. A Várút a határvonal a két városrész között és ez is megérdemel egy-két szót, mert a két falu közötti régi rivalitás nyomai a vári út mentén is jól láthatók. A baloldali Püspökihez tartozó házsor takaros egyszintes, ritkán emeletes házai előtt a járdák rendezettek. Kis padka védi a rajta haladót az autók alól felcsapódó víztől, vagy kavicstól. A Vereknyéhez tartozó házsorok előtt a hírhedt Pentagon háztömbök felől haladva, évtizedek óta rendezetlenül máig láthatók a falurombolás maradványai. Esőben a gyalogosok számára kátyúk, megsüllyedt járdák teszik lehetetlenné a közlekedést. Hiába az itt élők panasza, beadványaik a körzeti hivatal fiókjaiban porosodnak. Nincs rá pénz. Talán épp azért, hogy naponta lássuk milyen otromba módon gyalázták meg a volt falu legszentebb értékét, a veteményes kerteket, gyümölcsösöket és a szántókat, réteket.
Sétáimat ezért inkább a püspöki oldalon folytatom, vagy átbújva a Pentagon (befejezetlen ötszögbe állított három háztömb) árkádja alatt a falu volt német negyede és a kőfallal bekerített öreg temetője felé veszem az irányt. Ez olykor szomorú látvánnyal kísért szemlélődés, mert gyászoló, temetkezésre gyülekező emberek mellett visz el az utam. Beszédük inkább a szívemhez, mint a fülemhez ér, mert az idős várakozó rokonoktól magyar szót, ízes felső-csallóközi tájszólásban kiejtett szavakat hallok. A falu őslakói temetkeznek még itt. Utam közben kétszeresen szomorú megállapítani, hogy egy újabb tősgyökeres vereknyei személlyel lett kisebb a közösségünk. Egyrészt lassan elfogynak azok, akikkel még Vereknyén anyanyelvemen beszélgethetek. Másrészt, unokáik szavait hallgatva – tisztelet a kivételnek – csak szlovákul szólalnak meg a Gombkötők, Törökök, Borárosok, Göndörök, stb. utódai. Ez utóbbit felettébb szomorú tapasztalni, mert a volt faluból származik egyik legszebben beszélő felvidéki színészünk, és ősei sírján ide jár gyertyát gyújtani Ausztráliát megjárt híres tánckoreográfusunk is. Ők már ma Révkomáromot, illetve a Duna túloldalán Szigetközt tartják otthonuknak.
A volt német negyedbe érve, hiába keresném a tipikus sváb parasztházak sorát vagy a német beszédet. Ma már csak a vezetéknevek árulkodnak a hajdani ősök nemzetiségéről. A Beneš-dekrétumok sokak számára itt is a kitelepítést jelentették. A halottak napján itt parkoló autók rendszámaiból következtetve tudom, a kitelepítettek Bécs környékén találtak új otthonra. A német falurészből két fél utca és benne néhány típusház menekült meg a falurombolástól. A típusházak idős tulajdonosai még ragaszkodtak a régi német paraszti építészet hagyományaihoz, és otthonuk korszerűsítése után is meghagyták az ősi házhomlokzatot. A felvásárolt telkeken viszont már modern épületek törik meg a régi szép utca egyszerű, régmúlt népi hangulatát. Egy ősei telkére visszatelepült német család is lerombolta a nagyszülei után maradt nádfedeles parasztházat, nem éppen ízléses kockaépület építve rá. Az utolsó ilyen jellegű építészeti emlék volt a régi falu helyén. A ház tulajdonosával gyakran találkozok a közeli üzletekben. Mindenhol először anyanyelvén szólal meg, és ha nem kap német választ tört szlováksággal, mutogatással próbálja megértetni magát. Sajnálom, hogy amikor építkezni kezdett nem követte a vereknyei németség hagyományát, nem hallgatott a kérésükre, hogy eredeti módon újítsa fel a parasztházat, mert így – a volt falusiak véleménye szerint – tiszteletlenül, méltatlanul bánt a ráhagyott örökséggel, ami nem csak nekik, nekem is fáj. A környezetemben így egy pótolhatatlan értékkel, egy letűnt kor még megmenthető volt emléképületével lett kevesebb.
Dunajszky Géza
{iarelatednews articleid=”29049″}