Annyi rosszat írtam az elmúlt években a vasútról, hogy elhatároztam, ha még írok róluk, kizárólag a kockás füzetem veszem elő (egyik ismerősöm szerint a vonalas füzetbe csak vitriolba mártott tollal vagyok hajlandó írni). Végre eljött az ideje a kockás füzetnek. Vasutasoknak, szeretettel.
Kotleba-gyűlés után tartok hazafelé. Hideg, nyirkos idő, végtére is január van, alig várom, hogy végre megmelegedjek a váróteremben. Hat, láthatólag bedrogozott fiatal ordíttatja a zenét, egyikük nyugodtan cigizik, ketten energiaitalt kortyolgatnak, megint ketten lelkesen csókolóznak. Beállok a sarokba, jegyre és jegykiadóra várva, de a fiataloknak nem lehetek valami szimpatikus, mert az egyik odaszól: Mi van, bácsika, nem tetszik valami? Számba veszem az erőviszonyokat, ők hatan, én kettesben egy másik utassal, s mindketten inkább úgy döntünk, a dermesztő hideg ellenére odakinn várjuk meg, míg betolatják a kivénhedt csotrogányt. Beszédbe elegyedem a Tornaljáról érkezett fiatalemberrel, aki nem tagadja, Kotlebát jött látni, mert nagyon elege van már az aszociális elemekből. Elsőválasztó vagyok – teszi hozzá, s nem kétséges, kit fog választani. Fogvacogva állok mellette, s valahogy nem vagyok képes vitatkozni vele, holott nemrég még az ellentüntetők sorában álltam. Két nappal később délelőtt utazom hazafelé, s ismét megpróbálkozom a váróteremmel, húsz perc siker után megérkezik egy melegítős, bedrogozott fiatal, aki énekelve körbe-körbesétálja a várótermet. Nem veszélyes – mondja a vasúti alkalmazott, ő még nem. A múltkor kihívtuk a rendőrséget, mert az egyik melegedő fiatal zaklatta az utasokat. Azok ki is jöttek, de gyorsan távoztak is. Ugyan hová vigyük őket – tették fel a költői kérdést. Este bezárjuk a várótermet, s reggelig nyugalmunk van tőle – teszi még hozzá, de valahogy az utasok kényelme mintha nem túlságosan érdekelné a céget.
Pozsonyból utazom haza, helyjegyem van, így nyugodtan lépek ki a peronra. A vonatot akkor tolják be, amelyet váratlanul nyolc-tíz hajléktalan kinézetű egyén rohan meg. Természetesen azt a kocsit, amelyikre a helyjegyem szól. Mire felkászálódom, a helyem természetesen már foglalt. Van még hely elég – válaszolja kérdés nélkül a helyemet elfoglalt utas, s mivel nincs kedvem veszekedéssel zárni a születésnapomat, átülök egy másik helyre. Aztán megint egy másikra, mivel megérkezik a hely jogos tulajdonosa. Már meg se lep, hogy a jegykezelő biztonsági emberrel érkezik, aki felszólítja az egyik utast, aki már a cipőjét is levette, s az egész kocsi bűzlik a lábától, hogy húzza fel azonnal a cipőjét. Hol van ez kiírva? – vág vissza az utas, aki a téli időszakban a Pozsony és Eperjes közötti vonalon éldegél többedmagával együtt, s várja a jobb időt. Közben hangos családi életet élnek, felváltva az egyik bulvárlapot olvassák, s mivel nem mindenben értenek egyet, az egyikük folyamatosan bántalmazza a másikat, előbb verbálisan, majd a görbebotja is előkerül. Csak a jegykezelő és a biztonsági ember nem, azokat többet nem látjuk. Zólyomban váltás van, újabb jegykezelő, újabb biztonsági ember, felköltik a félholt utasokat, s miután ellenőrizték a menetjegyeket, végleg eltűnnek. Az éjszaka egy részét a mosdóban töltöm, ott kellemesebb a levegő, és csend van.
Amikor ezeket a sorokat írom, már egy hete nincs fűtésem, s nagykabátban és sapkában verem a billentyűket. Holnap írok a vasútnak, hogy a kialakult helyzetemre való tekintettel biztosítson alkalmi ingyenjegyet, s garantálom, írok még pár hasonló szimpatikus cikket, amelyben részletesen elemzem a vasúttársaság szociális érzékenységét.
