Jeszenszky Géza volt magyar külügyminiszter tegnap a pozsonyi Medikus-kertben ünnepelte március 15-ét, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 160. évfordulóján mondott ünnepi beszédében a szlovák-magyar megbékélést sürgette. 1848 március idusa –
160 évvel később, Pozsonyból nézve
(A 2008. március 15-én a Medikus-kertben elhangzott beszéd szerkesztett változata)
Tisztelt Rendezőség, tisztelt Nagykövet Úr, tisztelt Képviselő Urak, Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!
Magyarországból érkezett szónoknak Pozsonyban beszélni mindig megtiszteltetés és felelősség: a két ország és a két nemzet jó viszonyáért itt kell küzdeni, nem Budapesten, hiszen ott ezt a célt szinte mindenki osztja, itt sajnos nem mindenki.
Pozsonyhoz engem személyes szálak fűznek: sok Jeszenszky felmenőm az itteni evangélikus líceum diákja volt, köztük nagyapám és egyik nagybátyám. Itt, a mára beolvadt Búrszentgyörgyön született Puchly János dédapám, a szabadságharc ezredese, akit Aradon halálra ítéltek, amit 16 év várfogságra változtattak.
Március 15-én magyar közösségek előtt szólni kitüntetés – ezt köszönöm meghívóimnak. Sokszor ünnepeltem határainkon kívül élő magyarokkal – Amerikában, de sokszor Erdélyben, sőt 1992-ben Argentínában, Buenos Aires magyarjaival együtt. De Pozsony és Petőfi szobra különleges színhely: a történelmi Magyar Királyság (szlovákul Uhorsko) országgyűlése itt készítette elő az ország radikális átalakítását, jobbítását, divatos szóval modernizálását meghozó reformokat. Ezeket Pest népe, Petőfitől fellelkesítve, 12 pontban sürgette meg, hogy azután a pozsonyi országgyűlés mindezt törvénybe iktassa.
1848. március vívmányai, s az abból fakadó április törvények az akkori ország minden lakójának javát szolgálták: az addig érvényes nemesi előjogok eltörlése és a törvény előtti egyenlőség, a jobbágyság felszabadítása és földhöz juttatása, a közteherviselés, a sajtó szabadsága a cenzúra eltörlésével, az országgyűlés népképviseleti alapra helyezése, az ellenőrzés nélküli, idegen érdekeket kiszolgáló kormányzat helyére az országgyűlésnek felelős kormány állítása, az igazságszolgáltatásban az esküdtszék felállítása. Ezt meg is értették: az új törvényeket szerte az országban, a nemzetiségi vidékeken, a szlovákok által lakott megyékben is nagy örömmel fogadták.
Miért nem folytatódott ez a hangulat, miért kerültek szembe egymással sok helyen – nem mindenütt – a magyarok és a nemzetiségek? Önkritikusan meg kell állapítanunk, hogy ennek egyik oka a magyar többség szűkkeblűsége, rövidlátása volt – csak egyéni jogokat fogadott el, nem ismerte el kollektív jogokkal bírónak, önálló társnemzetnek a szlovákokat és a többi nem magyart. Fontosabb ok volt Bécs, a császári hatalom ügyes megosztó politikája, a magyarok elleni lázítás. Magyar elődeink azonban fokozatosan rájöttek, hogy többet kell adni a nem magyaroknak, ezt meg is tette az 1849. júliusi nemzetiségi törvény, az udvar viszont visszavonta saját ígéreteit, szeptemberben Jellasics horvát bán vezetésével hadsereget küldött az általa kinevezett Batthyány-kormány ellen, és fegyveres lázadásra bíztatta a szlovákokat meg az erdélyi románokat. Későn derült ki, hogy a bécsi udvar, a Habsburg dinasztia nem a nemzetiségek barátja, hanem a reformok ellenfele. Ahogy a Sáros megyei Pulszky Ferenc rámutatott, a nemzetiségek ugyanazt kapták jutalmul, mint a magyarok büntetésül: abszolutizmust, diktatúrát.
Szlovákiában azonban illene mindenkinek tudnia, és ki is kellene mondani, hogy a szlovákok döntő többsége mindvégig azonosult magyar üggyel. Sok ezer szlovák legény harcolt Görgey seregében, részük volt Branyiszkónál a győzelemben. És természetesen lelkesen támogatták a tavaszi változások védelmében vállalt küzdelmet a szepességi cipszerek, a pozsonyi és a bányavárosi németek. A hazai zsidóság soraiból legalább ötezren fogtak fegyvert. De a honvédseregben ott volt sok román, de még szerb és horvát is, nem is beszélve a külföldi önkéntesekről: több ezer lengyel, valamint osztrák, olasz, német is magáénak érezte a szabadságharcot! Tudták, hogy Közép-Európa, sőt egész Európa szabadsága volt a tét! Ahogy a lengyel légió jelszava szólt: „A mi szabadságunkért és a tiétekért!” Ezt fejezte ki Petőfi mozgósító új szava: „Világszabadság!”
Miért nem közös ünnepe március idusa a Kárpát-medence és környéke összes népének? Miért készül Kolozsvárott tüntetés az ünnep ellen? Mert még a magyarok sem ismerik jól a történelmet, a szomszédok többsége pedig hamis történelmet tanul, olvas az újságban, hall a rádióban és lát a TV-ben. A fő felelősség ezért azonban nem a történészeké, a tanároké, és a szerkesztőké, hanem a politikusoké! Hogy tűrik, sőt bátorítják a türelmetlenséget, az ellenséges érzéseket – a történelem meghamisítását. Mit tehetünk ez ellen? Nemcsak mi ne szavazzunk rájuk, hanem próbáljuk felvilágosítani támogatóikat, szavazóikat az igazságról, közös érdekeinkről, hogy ők se szavazzanak a viszálykeltőkre. Meg kell győznünk a szlovák többséget, hogy jobb jövőt csak közösen teremthetünk. Ezt a gondolatot felkaroló magyar kormányra van szükség, és ezt támogató Európai Parlamentre, Európai Bizottságra! Ez a több országban megválasztott magyar képviselőink nehéz, de szép feladata!
A hamis történelemszemlélet az oka, hogy most, 2008-ban a magyar-szlovák barátság ügye nem áll jól. A 18 éve kért, követelt jogoknak csak egy része valósult meg. Ezek teljesítését az itteni magyarság és az anyaország először a szlovák nemzet belátásától várta, azt remélve, hogy a közös szenvedés teremtette szolidaritás megmarad a rendszerváltozás után is. Csalódtunk, de még reménykedtünk. Európa szolidaritásától, Szlovákia Európa Tanácsi, majd Európai Uniói felvételétől vártuk jogos igényeink megvalósulását. De mik is ezek a követelések? Régi dokumentumokból idézem a nemzeti kisebbség jellegzetes panaszait és igényeit:
„Soha nyomás és elnyomás a nép szívét nem szerezte meg, hanem … a szabadság mindenkit, aki benne részesül, megnyert. […] Baj háramlik azon nemzetre, amelynek művelődésével keveset törődnek. … De százszor rosszabb helyzetben van az a nemzet, amelynek iskoláiban idegen nyelven tanítanak. … Butaság, elhanyagoltság és elhagyatottság lesz úrrá a nemzeten, nem ébred benne semmilyen vállalkozási és gazdasági szellem, hanem csak butaságra, szegénységre, mások szemétdombjára van ez a nemzet kárhoztatva. […] A nyelvünkön írt iratokat nem akarják elfogadni …olyan emberek, akik nyelvünket jól bírják, nem akarják megérteni azt a nyelvet… amelyet országunk …nagy részében használnak…” Tudják, kitől származnak ezek a megszívlelendő gondolatok? A szlovák történelem hőse, Ludovit Stúr írta az 1847-es országgyűlés megnyitására a Slovenskje Národnje Noviny lapban! Ő figyelmeztetett az országgyűlésben 1848. január 15-én: „Tanításra egyedül az anyanyelv alkalmatos, melyen nemcsak gondolni, de érezni is szoktunk.”
Hasonlóan gondolkodott a másik szlovák nemzeti hős, Hurbán is, amikor 1848. április 28-án Brezován fogalmazta meg a szlovákság követeléseit: „nemzeti [azaz szlovák] iskoláinkban a magyar nyelv tanítói alkalmaztassanak abból a célból, hogy a kölcsönös közeledés lehetővé váljék és a magyarok a szlovákokkal szlovákul beszélvén, a szlovákok a magyarokkal magyarul, egymást megérthessék.”
1848. május 10-én a Liptószentmiklóson tartott népgyűlés „szlovák néprajzi kerület” létrehozását követelte, ahol a hivatalos nyelv a szlovák lenne, nemzeti színeiket használhatnák, önálló iskoláik és egyetemük lenne. A megyék esetében ésszerű javaslatot tett: „etnográfiai határokat megállapítani … hogy egy magyar kisebbség ne legyen kénytelen egy szlovák többségnek és egy szlovák kisebbség egy magyar többségnek szolgálni..”
Nyolcvan évvel később, 1928-ban állapította meg egy tárgyilagosságra törekvő megfigyelő: „Nagyon helytelen, hogy [Szlovákiában] a magyar területeken alkalmazott rendőrök egyáltalában nem ismerik a magyar nyelvet. […] még helytelenebb, hogy [ilyen vidékeken] a hivatalnokok sem ismerik a magyar nyelvet. […] A legsúlyosabb sérelem a közigazgatási kerületek átalakítása, aminek az a célja, hogy a magyar lakosság arányát 20 % alá csökkentse… A lényeg az, hogy az olyan helységekben, mint Pozsony, Érsekújvár, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó és Kassa, a magyaroknak módja legyen a hatóságokkal a saját nyelvükön érintkezni.” Ennek szerzője az 1918 előtti szlovák sérelmeket világgá kürtölő, majd Csehszlovákia megszületéséért fáradhatatlanul munkálkodó skót Seton-Watson (Scotus Viator) volt. 1928-ban Masaryk elnökhöz küldött bizalmas memoranduma megjelent Historicky casopis 1993-as évfolyamában.
Egy 1934-ben megjelent tanulmányában ő is megállapította, hogy „A nemzeti kisebbségek beolvasztására irányuló törekvések, mint az iskolák, a kulturális és nyelvi lehetőségek korlátozása, a szép szavak mögött gyakran, bár nem mindig megbúvó asszimilációs törekvések, amelyek jóval általánosabbak, mint ahogy a közvélemény gondolja, Európa jelentős részét nyugtalanságban tartják.”
Mindebből világosan kitűnik, hogy amit ma itt és más országokban a kisebbségi helyzetben élő magyarok panaszolnak, követelnek, az összhangban van azzal, amit 1848-ban, majd később a szlovákok követeltek a magyar többségtől, és amit a szlovákok elkötelezett, de tárgyilagos külföldi barátai tanácsoltak a szlovákoknak a magyar kérdésben az I. világháború után. Ma e követelések tejesítését előírják az európai intézmények, jelesül az Európa Tanács és annak a magyar-szlovák szerződésben is szereplő ajánlásai és konvenciói.
Örvendetes, hogy itt, Szlovákiában a gazdasági helyzet ma viszonylag jó, jobb, mint Magyarországon. A politikai helyzet nem sokkal jobb, de egyelőre nincs olyan mély ellentét, látványos konfliktus a kormány és a választók között, mint nálunk. Sajnos itt a szlovák többség és a magyar kisebbség között romlott meg a viszony – nem a magyarok hibájából. Viszont most mégis jobb érzés itt ünnepelni, mert itt szabadon lehet, míg otthon a hivatalos ünnep kordonok közé zárva folyik. Gondoljunk csak bele: 1848. március 15-én Magyarországon nem volt szabadság, cenzúra volt, politikai foglyok voltak a börtönökben, a Helytartótanács (már neve is jelzi, hogy nem a magyar, hanem idegen érdekek kiszolgálója volt) kormányzott – de kordonok nem voltak, rendőrök nem voltak, nem akadályozta meg senki a 12 pont kinyomtatását!
A mostani elfogadhatatlan helyzet azonban megváltoztatható, bízom benne, hogy a választók akaratából meg is fog változni. Itt, Szlovákiában is megvan ez a lehetőség. Hogy ez így van, az az 1989-es rendszerváltozásnak köszönhető. Anélkül nem lennénk itt együtt, én nem beszélhetnék nagy költőnk szobra előtt a magyar nemzeti ünnepen. 1989 előzménye 1956, annak az előzménye viszont 1848/49. Azt idézte a Kossuth-címer, a 12 pont, a Petőfi Párt, a nemzeti függetlenségért a szovjet hadsereg ellen vállalt fegyveres harc. Ma is ezekből a történelmi előzményekből, az akkori bátor, önfeláldozó, emberek, a márciusi ifjak, majd honvédek példájából tudunk erőt meríteni. Ismerjük meg őket még jobban, igyekezzünk méltó utódaik lenni!
Egy jobb jövő záloga, hogy utódaink, a mai ifjúság is így gondolkozzék. Örömmel látom őket, itt a parkban, még jobban örülnék, ha még többen lennének velünk. Ezt remélte Petőfi méltó utóda, Babits Mihály, 1923-ban írt, Petőfi koszorúi című versében.
Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve – légy szabad
Virág szabad földön:
Hogy árván maradva megrablott birtokán,
Mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!”
Avagy virág vagy te? …légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
Az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
Most hazug koszorúk láncait ne tűrje
Eleven emlékén!
