„Az államférfiaknak az utókor szobrot állít – és azokat időnként le is dönti. A tanár gondolatai addig élnek biztosan, amíg tanítványai azokat őrzik és követik. De aki könyvekben is rögzíti kutatásainak eredményeit és ezzel utat mutat a későbbi nemzedékeknek, annak munkássága az ércnél is maradandóbb.”
Ezekkel a szavakkal búcsúztatta az Óbudai temető ravatalozójában Jeszenszky Géza történész, az Antall-kormány egykori külügyminisztere volt professzorát, Diószegi István történészt, aki főként az Osztrák-Magyar Monarchia múltjának és a 19-20. század diplomáciatörténetének nemzetközi szinten is az egyik legkiemelkedőbb kutatója volt.
Az idén május 26-án elhunyt történészprofesszort az Óbudai temetőben 2020. szeptember 17-én búcsúztattuk. Jeszenszky Géza megemlítette, hogy a professzor „történész nemzedékek tanára és példaképe volt”. Ő még nagyon fiatalon, akkor találkozott először Diószegi Istvánnal, amikor 1960-ban az egyetemi tanulmányoktól politikai okokból eltiltott segédmunkásként nagy nehezen egy egyetemi előkészítő tanfolyamra be tudott már iratkozni és ott Diószegi lett a tanára. Valószínű, hogy Diószegi Istvánnak is volt abban szerepe, hogy Jeszenszky Gézának végül 1961-ben sikerült felvételt nyernie az ELTE-re, ahol szemináriumainak és előadásainak egyik hallgatója lett. Sőt, 15 évvel később Diószegi István lett Jeszenszky Géza kandidátusi értekezésének egyik bírálója.
Jeszenszky Géza kitért arra is, hogy az ő külügyminisztersége idején a szomszédos országokkal kötött alapszerződések ügyében Diószegi Istvánnak ugyan jelentősen eltért a véleménye az Antall-, majd a Horn-kormány által aláírt dokumentumokban szerepelő, a területi követelésekről történő kölcsönös lemondást kimondó klauzula ügyében, de ez személyes viszonyukat nem befolyásolta.
Diószegi István véleményére Jeszenszky Géza mindig kíváncsi volt és Diószegi István mindvégig az általa felkért tanácsadói testület szellemi vezetője és iránymutatója volt.
Jeszenszky fontosnak tartotta kiemelni Diószegi István történészi munkásságából, amit a professzor Andrássy Gyuláról, a kiegyezés miniszterelnökéről, később a Monarchia külügyminiszteréről írt. Jeszenszky Géza szerint Diószegi tolmácsolásában Andrássy annyiban nemcsak korának, hanem az utókornak is üzent, hogy a Balkán-félszigeten nem szabad hódítani, hanem az esedékes nemzeti átalakulást kell előmozdítani, amivel Andrássy azt is remélte, hogy sikerül a Monarchián belül is kialakítani a külpolitikai célok közösségét és így megteremthető lesz a soknemzetiségű államalakulat politikai egysége.
Jeszenszky Géza búcsúztatójának teljes szövege ITT olvasható.
Jeszenszky Gézát követően a ravatalozónál a család nevében a koreográfusként talán még történészi mivoltánál is jobban ismert Diószegi László gyermekkori emlékeit idézte fel édesapjáról.
Kiemelte, hogy Diószegi István a külső szemlélő által kulcsjelentőségűnek gondolt momentumokon is viszonylag könnyen túl tudott lépni. Így például kedélyesen volt képes visszaemlékezni arra, amikor tizenévesen irredenta összeesküvés vádjával Romániában tizenhét hónapra börtönbe zárták, mint ahogy a zöldhatáron való átszökését sem tartotta említésre méltónak. Az egyetemi szűkösebb évekért is kárpótolta a tudományos kutatás, a számtalan tanulmány és könyv megírásának intellektuális élvezete.
Diószegi István mindvégig napi 10-12 órát dolgozott, csak a felesége, Marika néni halála roppantotta össze mintegy tíz évre – hallhattuk Diószegi Lászlótól.
Diószegi László búcsúztatójának teljes szövege ITT olvasható.
Vihart és széllökéseket ígért a temetés napjára a meteorológia, ezért aztán sietve és aggódva érkeztünk valamennyien maszkban a sírhoz, ahol megpillanthattuk, hogy Diószegi István neve is felkerült a felesége neve mellé a sírkőre.
Itt az egykori tanítványok nevében Tefner Zoltán, a Corvinus Egyetem tanára búcsúzott Diószegi Istvántól. Tefner szintén kiemelte a professzor életéből a nagyváradi éveket, amelyek a diktatórikus román államhatalom elleni lázadás, a magyar identitás vállalása nevében teltek. Ennek szintén szerepe lehetett abban, hogy később a professzor életpályája a nemzetközi diplomácia tanulmányozásának irányába mozdult el. A jelentős életmű kárpótolhatta Diószegit – emelte ki Tefner Zoltán – hiszen Diószegi István bennünk, tanítványokban tovább él!
„Kár, hogy az 1939-től 1945-ig tervezett nemzetközi történeti összefoglaló munka, amin dolgozott, most már örökre torzó marad.”
– jegyezte meg Tefner Zoltán. Búcsúztatójának teljes szövege ITT olvasható.
Diószegi Istvánnak összesen négy unokája van, akik közül a legidősebb, a Londonban élő Diószegi Bálint elmesélte, hogy bár a sírnál „jelenlévők többsége neves történészként és egyetemi tanárként ismerte a nagyapjukat, négy unokája számára ő a Tati volt”, aki a nyári vakációk idején beavatta őket a falusi élet titkaiba. Ha úgy adódott, szívesen focizott velük és nem volt rest mozgósítani is őket, amennyiben fontosnak tartotta. Bálint elmondása szerint például többször is bediktálta neki a telefonba, hogy mire van szüksége, ő pedig, amikor már Svájcban élt, az ottani könyvtárból kivette, beszkennelte, elküldte Lacinak, aki kinyomtatta és elvitte Diószegi Istvánnak, akinek nagyon tetszett, hogy ilyen gyorsan „házhoz jön a szakirodalom”. Diószegi István németül, franciául és oroszul olvasott, angolból pedig a család fordított neki – jegyezte meg Diószegi Bálint, kiemelve, hogy nagyon szerették Tatit, aki örökre hiányozni fog nekik.
Diószegi Bálint búcsúztatójának teljes szövege ITT olvasható.
