Kétszáz esztendeje, 1820. október 20-án (másutt: 19-én) született a zempléni Széphalmon kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Ferenc és gróf szendrői Török Zsófia hetedik gyermeke, Kazinczy Lajos. Az 1848/49-es magyar függetlenségi háború végén ezredesként állott egy tartalék hadosztály élén, s a császári megtorlás őt sem kímélte, 1849. október 25-én lőtték agyon Aradon. Ő volt a tizenötödik aradi vértanú.
Kazinczy Lajos a szülői házban, szülei óvó felügyelete mellett tanult meg írni és olvasni, majd bátyjaihoz hasonlóan ő is a sárospataki kollégiumba került. Amikor 1831-ben Felső-Magyarországon tombolt a kolerajárvány, atyja és ő is megbetegedett. Sikerrel gyógyult fel, azonban idős édesapját elragadta a kór.
A Kazinczy család anyagi helyzete egyre rosszabbra fordult, ezért a kollégium főgondnoka, gróf Teleki József vette pártfogásába a legkisebb Kazinczy fiút. Az ő patronálása révén került a császári-királyi 9. Miklós-huszárezred állományába mint hadapród, és 1835 és 1839 között elvégezte a tullni utásziskolát, ahol Görgei Artúr és Ivánka Imre is a növendékek sorába tartozott.
Az 1890-es években az idős Görgei tábornok igen meleg hangon emlékezett meg Kazinczy személyéről:
„Tullnban mindnyájan szerettük mint komoly törekvésű iskolatársat és derék jó pajtást. (…) [1849-ben viselt] magas katonai rangja, melyet ő – tudtommal – protectio nélkül nyert el, minden kétségen felül bizonyít kiváló vezéri tehetséggel megáldott vitéz katona volta mellett.” Az iskola elvégzését követően visszakerült ezredéhez, ahol 1842-ben lépett elő hadnaggyá.
A Miklós-huszárok 1845-ben csehországi garnizonjukból Bécsbe kerültek, s új állomáshelyükön kötött barátságot Klapka György testőr hadnaggyal, és tiszttársaikkal együtt forgolódtak a bécsi társadalmi eseményeken, udvaroltak a fiatal leányoknak az estélyeken. Hamarosan gróf Ladislaus von Wrbna-Freudenthal altábornagy, bécsi hadosztályparancsnok segédtisztjévé nevezték ki, és 1846. június 1-jén léptették elő főhadnaggyá.
A kiváló minősítésű Kazinczy azonban még ezen év őszén rangja megtartása nélkül lépett ki a hadsereg kötelékéből. Családi okokra hivatkozott, ami mögött kétségbeejtő anyagi helyzete (és egy időközben kiderült váltóhamisítási ügy) állhatott. Ezután 1848 késő tavaszáig zempléni és szabolcsi rokonainál tartózkodott.
A délvidéki „kis háború” kitörésekor, 1848 késő tavaszán a szabolcsi honvédtoborzás munkálataiban ténykedett, majd beosztását kérte a huszárokhoz gróf Batthyány Lajos miniszterelnöktől, valamint István nádortól.
Nem várta meg kérelmének elbírálását, a Délvidékre ment, ahol az ottani magyar sereg parancsnoka, báró Philipp Berchtold altábornagy önkéntes parancsőrtisztjeként szolgált. Augusztus 27-én kapta meg főhadnagyi kinevezését, Ivánka Imre őrnagy segédtisztjeként kapott beosztást a Vácott alakuló Dunán inneni önkéntes mozgó nemzetőr táborba. Szeptember derekán már százados volt, és részt vett a pákozdi csatában. Betegsége folytán Pestre utazott, majd jelen volt a schwechati csatában. November 28-án kapta meg őrnagyi rangját, miközben Pozsonyban, majd Győrben két utászzászlóaljat szervezett meg, és irányította a Győr alatti sáncok építését.
1849. január 1-jén lépett elő alezredessé és az általa felállított utászzászlóaljakkal Répásy Mihály tábornok Tiszántúlon álló tartalék hadtestének állományába került. Itt egy dandár parancsnokságát vette át, s Perczel Mór tábornok Középponti Mozgó Seregéhez áthelyezve, csapatai élén harcolt a január 22-i szolnoki és a január 25-i ceglédi ütközetekben. Január végén átvette Perczel egyik hadosztályát, amely Klapka György ezredes felső-tiszai hadtestének támogatására indult.
További ténykedéséről Klapka tábornok évtizedekkel később ily módon adott számot: „Mindketten beléptünk a magyar honvédségbe, de mindegyikünk más harcztéren működve, nem találkoztunk 1849 Januárius végéig, a midőn őt mint alezredest, parancsnokságom alatt álló, Tokaj és környékén táborozó Iső hadtestbe beosztották. Ezen időtől kezdve együtt harczoltunk, ő mint hadosztály- én mint hadtestparancsnok, Tokajtól kezdve egészen az Áprilisi hadjárat végéig, Komárom várának hadseregünk által történt felszabadításáig. E dicső hadjárat alatt Kazinczy Lajos kitüntette magát, bátorsága és vezéri tehetségei által, a Kápolnai [itt csak szemlélőként], Isaszeghi, főleg a Nagy-Sarlói és Komáromi döntő csatákban (…)”
A nagysallói ütközetben kitűnt bátorságával, kiérdemelte a katonai érdemjel 3. osztályát. Május közepén a komáromi védősereghez tartozó VIII. hadtest Csallóközben lévő hadosztályának parancsnokává nevezték ki, és május 25-én megkapta ezredesi előléptetését.
Június 2-án új megbízást kapott, Bereg–Máramaros–Ung–Ugocsa vármegyék területén egy tartalék hadosztály szervezési munkálataihoz látott. Július végére seregteste 7345 főre emelkedett, de zömében alig felfegyverzett újoncokból állt. A nyári hadjáratban Görgei visszavonuló Feldunai hadseregéhez akart csatlakozni, de Kossuth és Görgei utasítására, valamint Bem kérésére elindult Erdélybe. Augusztus 22-én Zsibónál csatlakozott hozzá báró Kemény Farkas ezredes kolozsvári és Gál Sándor ezredes székelyföldi hadosztályának maradéka, így 11–12 ezer főre és 56 lövegre gyarapodott „hadteste”. A világosi fegyverletételről értesülve augusztus 24–25-én Zsibónál letette a fegyvert a cári csapatok előtt.
Pár nappal később az oroszok tiszttársaival együtt átadták a császáriaknak Nagyváradon. Hadbírósági tárgyalása csak október 1-jén vette kezdetét Aradon. Az október 6-i aradi kivégzések hatására beadványt írt Karl Ernst törzshadbíró számára: „Kérem önt, vegye jóságosan figyelembe azt a tényt, hogy én nem voltam több – és rendelkeztem nagyobb politikai befolyással –, mint a hadsereg bármelyik ezredese, és ha ez sorsom enyhítéséhez valamivel hozzájárulhat, használja fel. Ezzel az igazságnak megfelelő eljárással talán egy emberéletet lehet megmenteni.” Hamarosan annak megállapítását kérte, hogy nem volt tábornok és hadtestparancsnok, csak a fegyverletétel végett járt el ilyen minőségben. Védőbeszédét is elkészítette, amelyben többször kihangsúlyozta, hogy nem volt tábornok és hadtestparancsnok.
Október 13-án a haditörvényszék egyhangúlag bűnösnek mondta ki Kazinczyt, aki „nemcsak számos csatában vett részt a császári-királyi osztrák hadsereg ellen, hanem az utászosztag megszervezésével és Észak-Magyarországon egy hadtest felállításával is igen veszélyes tevékenységet fejtett ki, végül pedig Magyarországnak az osztrák császárságtól való elszakadásának kimondása után is megmaradt a felkelő hadseregben – a vádlott bűnös a felségsértés bűntettében (…) bárhol található minden ingó és ingatlan vagyonának elvesztése mellett lőpor és golyó általi halállal büntetendő.” Az ítélethirdetésre október 24-én reggel 8 órakor került sor.
Utolsó éjszakáján testvéreinek írhatott búcsúleveleket – de ezek még nem kerültek elő –, és református vallásúként bizonyos, hogy a Dessewffy Arisztid és gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornokot utolsó útjára kísérő Baló Béni óaradi református lelkész nyújtott számára lelki vigaszt.
1849. október 25-én reggel 7 órakor lőtték agyon az aradi vársáncokban. „Istenem, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!” – voltak utolsó szavai. Kivégzése színhelyén temették el, végső nyughelye ma sem ismert.
(A szerző hadtörténész)
