Böngészve a Karácsony előtti könyvpiacot és az ajánlatokat, rátaláltam Jozef Hajko könyvére, az „Odsúdení na dohodu – Spoločné tisícročie Slovákov a Maďarov”, (Egyezségre ítélve – a szlovákok és magyarok közös évezrede) című, 455 oldalas kiadványra, amely a Slovart Kiadó igényes gondozásában jelent meg, röviddel a karácsonyi ünnepek előtt.
A beharangozások alapján ígéretes és érdekes anyagnak mutatkozott és mivel az ünnepek alatt bőségesen volt időm olvasni, nekifogtam. Rossz szokásom szerint hátulról néztem bele, megtaláltam az angol, majd a magyar nyelvű összefoglalót. Mindjárt az összefoglaló elején a szerző leszögezi, hogy a szlovákok akár hálásak is lehetnek a magyaroknak a honfoglalásért, mert így elválasztották a szlovákokat a többi szláv törzstől, így lehetővé téve önálló nemzeti fejlődésüket. Kimondja, hogy „…Istvánt, aki királyságában támogatta a többnyelvűséget, a szlovákoknak saját királyuknak is kellene tartaniuk…”. Majd helyre teszi Csák Máté szlovák mítoszát és taglalja a huszita mozgalom pozitív nyelvi hatását az akkori itt élő szláv törzsekre. A további történéseket pedig egészen napjainkig úgy szlovák mint magyar szempontból is összefoglalja, aránylag objektív szemszögből. Végezetül a szerző majdnem gyakorlati politikai és más tanácsokat ad az olvasónak, hogy miként lehetne megteremteni a kölcsönös megértést. Elolvasva az összefoglalót, nagy várakozással vágtam bele az olvasásba.
Az aránylag optimista hangvételű előszó után a bevezetőben megtudjuk, hogy a könyv tizenhárom fejezetéből tizenkettő a közös szlovák-magyar történelem kiemelt időszakaival foglalkozik. A tizenharmadik pedig a szerző nézeteit tolmácsolja az olvasó felé. Az előszó vége felé „megmagyarázza” a magyar nevek szlovákosításának okait és tesz néhány praktikus szerkesztői megjegyzést.
Az első fejezet – „Vita az elsőbbségről” – a szlovákok és magyarok megjelenését tárgyalja a Kárpát-medencében. Az egyes részekhez a lábjegyzeteket külön fejezetbe gyűjtötte a szerző, ami megkönnyíti az áttekintést de nehezíti a folyamatos olvasást. (hiszen lapozni kell oda-vissza). Az első király témája után a Vág és a Tátra urával foglalkozik, majd a csehek szerepét taglalja a reneszánsz csúcsot bemutató fejezet előtt. A török korszak után a Habsburg időszak megtárgyalása következik, utána a forradalmi kijózanodást elemző fejezet jön. Külön kiemelt résznek tűnik az egy nemzetről való álmodás története és sikertelen házassághoz hasonlítja a kiegyezés utáni időszakot. A hitleri megszállás után pedig a modernkori és a jelen történelmet elemzi és végezetül saját javaslataival lepi meg a felemás érzésekkel teli olvasót.
Mindjárt az elején el kell mondani, hogy a kiadvány meglepetést okozott. Terjedeleme mellett, nem kimondottan történészi szemmel nézve (a szerző műszaki végzettségű) elmondható, hogy a könyv biztosan közelebb hozza egymáshoz a két eltérő történelemszemléletet. Kétségtelen pozitívumai közé tartozik egynéhány ún. „szlovák mítosz” ledöntése, mint pl. „az ezeréves elnyomás”, stb. Különösképpen figyelmet szentel a magyar nyelv hatásának és elemzi történelmi megerősödését, amelyből kitűnik, hogy a szlovákság részére bizonyos szempontokból jobb volt a magyar államnyelv használata, mintsem a császári udvar által erőszakolt német hivatalos nyelv. Végre a szerző kerek perec kimondja azt a tényt, ami a mai szlovák ember számára már nehezen érthető: a „natio hungarica” nem azonos a magyar nemzettel és a magyarsággal – tagjai voltak ugyanis más nemzetiségűek is, mivel állampolitikai hovatartozást és nem nemzetiséget (vagy anyanyelvet) jelentett.
A pozitív hangvételű tartalomban azonban található néháhy „tüske” is. Pl. a 153. oldalon a magyar himnusz bevezető sorainak fordításába kardinális hiba „csúszott”, mert így szól a szlovák fordítás: „…Bože požehnaj Maďara láskou a bohatstvom; v boji s nepriateľom žehnaj jeho zbraň; zlý osud ho dlho kváril; tento národ si už odpykal hriechy minulé i budúce”…! Sajnos, a katasztrófális fordítás teljesen más értelmet ad a Himnusznak, mert a két lektor, PhDr Andrej Findor PhD. és prof. Roman Holec, CSc. neve mellett nem éppen szerencsés összetéveszteni a „jókedvet” a „szeretettel”, a „védő kart” a „kard- vagy fegyveráldással „.
Máshol pedig, ha a szlováksággal kapcsolatban valami pozitív dolgot mutat be, akkor az „uhorský”, de ha már negatív tartalmat akar közölni, az mindjárt „maďarský”. Külön figyelmet érdemel az a pillanat a 411. oldalon ahol a szlovák szerző – mivel úgymond „a mi kutyánk kölyke”, kifejti félelmeit: „…Južná hranica Slovenska je spochybniteľná, v histórii by sa našlo dostatok podkladov, aby sa zdôvodnil jej posun na sever. Prvým viditeľným krokom k takejto zmene, ktorá by v slovensko-maďarskej histórii nebola ničím novým, by bolo v súčasnom stave pripustenie autonómie v južných okresoch… „ (…Szlovákia déli határa megkérdőjelezhető, a történelemben található volna elégséges ok, amely megindokolná a határ északra tolását. Az első látható lépés, amely semmiben sem volna a szlovák-magyar történelemben újdonság, az a déli járásokban az autonómia elismerése volna…). Ez a mondat talán vezérfonal is lehetne a szlovákiai magyarság politikai képviseletének, hogy mit is kellene elsősorban tenni – csökkenteni a szlovákok félelmét. Mert ugye a szerző – figyelmesen olvasván a könyvet – jártas a témában – és mégis félelemmel telik el csak az autonómia fogalmának az említésére is! Ugyanez érvényes a könyv végén a szerző által is felvetett „kettős állampolgárság” problémájára.
Minden – szerencsére nem nagy számban – fellelhető tüske és pontatlanság meg csúsztatás ellenére érdemes elolvasni a könyvet, mert egy picit talán simít és javít az eddigi szlovák-magyar történelemszemléleten, közelebb hozza az álláspontokat és eltávolít, megmagyaráz néhány kölcsönös mítoszt, ami pedig felveti a könyv gyors, elsősorban a szlovák közegben való terjesztésének a lehetőségét és népszerűsítésének a kérdését is.
Mellékesen pedig akár ajánlás is lehet a szlovákiai magyarok politikai és társadalmi képviselőinek, hogy hogyan cselekedjenek.
(Agárdy Gábor, Felvidék.ma)
