Középkori festők szívesen festették saját vonásaikat képük valamelyik szereplőjének arcára. Jelezni akarták, hogy maguk is részesei óhajtanak lenni az ábrázolt jelenetnek. Szívesen azonosulnának hőseikkel.
Két oldalról közelíthetjük meg az evangéliumi eseményt: ha a tanítványok szerepébe képzeljük magunkat, vagy ha Jézus szerepét akarjuk követni.
Ha a tanítványokkal azonosulunk…
A jeruzsálemi országúton két fáradt, poros vándor baktat Emmausz felé. Kiábrándultan térnek vissza vidéki kis házukba. A késő délutáni nap kísértetiesen megnyújtja árnyékukat. Egyszer csak a két árnyék mellé egy harmadik is csatlakozik. Ismeretlen vándor alakjában a föltámadt Mester szegődik melléjük.
A tanítványok kiöntik szívük keserűségét, csalódásukat az útitárs előtt. Értetlenül állnak a szenvedés misztériuma előtt. A megszeretett jó barátot marasztalják, el nem engedik. Az Úrral való asztalközösség helyreállítja lelki egyensúlyukat.
Nem nehéz az emmauszi tanítványok lelkületében önmagunkra ismerni. Mai „emmauszi tanítványok”:
* Akik nem találnak meghallgató, kongeniális partnerre. Mert mindenki tele van a maga bajával.
* Akik csalódtak a vallásban, a hitben, sőt Istenben. Földi előnyöket vártak tőle, sikert, fényes karriert. De ez „nem jött be”. Megtántorodnak.
* Akik nem tudnak mit kezdeni a szenvedéssel. Ennek az ő világképükben nincs helye. Nem tartják értéknek.
* Akik nem jutnak el a Jézussal való eucharisztikus vendégbarátság élményéig.
Nos, ha a tanítványok lelkületébe akarunk helyezkedni, kövessük Kleofásnak és társának példáját:
Ők részt vettek egy fantasztikus „bibliaórán”. Maga Jézus tartotta számukra. Kifejtette előttük az Írások értelmét. Forgassuk mi is a Szentírást. Életünk számtalan kérdésére megtaláljuk benne a választ. Küzdjük le a rezignációt, a rossz közérzetet. Emelkedjünk fel a pesszimizmusból. Ne hátrafelé sandítsunk, merjünk előre nézni.
1. A tanítványok kiöntötték szívüket Jézus előtt.
Feltört ajkukon a panasz. Az Úr meghallgatta őket. Hagyta, hadd beszéljék el bánatukat. Először erre vágyódnak: legyen valaki, aki érdeklődéssel fordul feléjük.
Nyíljunk meg az Úr előtt, ha megpróbáltatás ér. Templom csendes mélyén panaszoljuk el neki csalódásunkat. Ha csendben, kettesben beszélgetünk vele, tapasztalni fogjuk: „Itt megenyhül, aki szenved, aki fáradt, megpihenhet”.
2. Megértették a szenvedés értelmét.
Eddig csak hallgatott az Úr, most magyarázni kezdi a legnagyobb misztériumot: a szenvedés értelmét. Hát nem értitek, hogy Isten másképpen gondolta el a megváltás útját, mint ahogy azt ti elképzelitek? A szenvedésnek értéke van az Úr mérlegén. Nem kell örülni a szenvedésnek, ha lehet, kerüljük el. De ha mégis ránk szakad, ne csodálkozzunk. Szenvedés nélkül nem léphetünk Krisztus nyomdokaiba. Bárcsak Jézus nekünk is feleletet adna a szenvedés értelmére!
3. Marasztalták az Urat.
Belekapaszkodtak az Úr kezébe: „Maradj velünk, mert esteledik már, és lemenőben a nap.” Nem engedték eltávozni a hirtelen megszeretett jó barátot. Ne fáradjunk bele mi se az Úr kérlelésébe. Azért lett emberré, hogy vándorlásunk társa legyen.
4. Az Eucharisztiában egyesültek vele.
Jézus betért a tanítványokhoz, asztalhoz ült velük, és az eucharisztikus lakomában részesítette őket. A Mesterrel való találkozás legnagyobb élménye volt, hogy eljutottak a legbensőségesebb egyesülésig, az áldozásig. Az áldozásban ugyanis nem csak én beszélek Krisztushoz, nem is csak Ő szól hozzám, hanem eggyé lesz velem. Egy jól végzett áldozás olyan örömmel tölthet el, mint az emmauszi férfiakat. Mise után mi is ugyanazon az úton megyünk hazafelé, mint odajövet, de már nem leverten, csüggedten, hanem a Krisztussal való találkozás kicsattanó örömével.
Ha Krisztussal azonosulunk…
Még értékesebb az elmélkedésünk, ha Jézus szerepét akarjuk követni. Akkor kortársainkra úgy tekintsünk, mint emmauszi tanítványokra, és legyünk számukra „alter Christus”-ok.
Feladataink:
1. Szegődjünk melléjük.
Ne várjuk, míg kérik segítségünket. Csatlakozzunk csüggedő embertársaink mellé. A mise Kánonjában olyan meghatóan kérjük ehhez az Úr segítségét: „Nyisd meg szívünket a körülöttünk élő emberek iránt, hogy szeretettel megosszuk bánatukat és aggodalmaikat, reményeiket és örömeiket, és utat mutassunk nekik az üdvösségre” („C” Kánon).
2. Hallgassuk meg őket.
Főként a társtalanokat. Néhány éve gyerekek számára létrehoztak egy telefonos lelki segélyszolgálatot. Ha egy gyermeknek szorongása van, szeretné kiönteni a szívét, felhívhat egy telefonszámot. A „Családi Lap” c. újság megrendítő tapasztalatokról számol be: „A telefonok nem szólnak egyébről, mint a gyermeki kiszolgáltatottságról… testi-lelki bizonytalanságról… érzelmi hiányérzetről… A gyerekek vágynak valakinek az érdeklődésére, figyelmére. Egyre többen szorulnak az osztály peremére szégyellni való családi problémáik miatt. Nem találnak sehol megértésre. Elmarasztalja a szülőket, nevelőket, pedagógusokat, felnőtteket, hogy cserbenhagyják a fiatalokat.
3. Segítsük a gyermekeket, felnőtteket a Jézussal való találkozásra.
A gyermekeket irányítsuk a hittan felé, fiatalokat a katekumenátusra, időseket lelki beszélgetésre pappal. Ha eljuttatjuk az áldozásig, akkor megállapítják majd: „Ugye lángolt a szívünk, amikor találkozott velünk, betért hozzánk, és a kenyértörésben részesített minket?”
Uram, az élet országútjának poros és fáradt vándora vagyok. Gyakran tele van panasszal az ajkam, hiányzik, akinek kiöntsem a szívem. Megrendülve állok a szenvedés misztériuma előtt, és nincs, aki megmagyarázza értelmét.
Szegődj mellém társul, mint az emmauszi tanítványok mellé, és engedd, hogy az ő élményük részesévé legyek.
És ha én rád találtam, megnyugodtam melletted, akkor hadd kövesselek téged, hadd legyek környezetem számára a te közvetítőd, hogy az emberek velem találkozva azt érezzék:
Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett.
Mert szerette a világot, kenyérszínbe öltözött.
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
