A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara ünnepélyes ülésén, 2021. július 3-án, a Kar II. kerületi, Csopaki utcai épületében verőfényes kerti ünnepségen vehették át a megjelentek 50, 60, 65, 70 évi egyházi szolgálatuk nyomán az arany-, gyémánt-, rubin- és vasdiplomát. Az 1971-ben végzett 14 hallgató közül hárman voltak jelen: Csuka Tamás nyugalmazott tábori püspök, dandártábornok, Török Zoltán nyugalmazott pasztorálpszichológus-lelkész, dr. Békefy Lajos Ph.D. szociáletikus, közíró, dipl. börtönpasztorológus. Az évfolyamból Kálmán Péter nyugalmazott külső-kelenföldi lelkész aranydiplomáját leánya vette át. Többen, így dr. Hézser Gábor professzor, Németországban élő pasztorálpszichológus, dr. P. Tóth Béla ny. szentendrei lelkész, a telefonos lelki gondozás megalapítója, dr. Tenke Sándor ny. egyetemi tanár nem tudtak jelen lenni az ünnepélyen.
Az ünnepi alkalmon dr. Szabó István nyugalmazott Duna-melléki püspök, egyetemi tanár hirdette Isten Igéjét. A diplomákat dr. Kocsev Miklós egyetemi tanár, a Kar dékánja adta át. A Duna-melléki Egyházkerület püspöke, Balog Zoltán aláírása jegyzi az aranydiplomát, amelyen 16 professzor, docens, adjunktus szignója olvasható. Az aranydiploma szövege: „A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara, úgyis mint a Budapesti Református Theológiai Akadémia jogutódja, Isten iránti hálával emlékezik meg arról, hogy testvérünk az Akadémián az 1971. esztendőben szerzett lelkészi oklevelet és sok esztendőn át református anyaszentegyházunk szolgálatában állt. Megköszönjük Istennek a szolgálatban töltött éveket, az Alma Mater nevében testvérünk életére Isten áldását kérjük, és mint hűséges szolgát az elkövetkezendő lelkésznemzedék számára is példaképül állítjuk. Testvérünket pedig, mint az Akadémia egykori hallgatóját kérjük, hogy szeretetében és imádságában ne szűnjön meg hordozni a lelkészképzésnek itt folyó szent szolgálatát. Kelt Budapest, 2021. július 3.”
Az aranydiploma Téged illet Uram – kegyelmed és irgalmad horizontjai
Bizonyára mindenkinek, aki valamelyik diplomát kezébe vette, pergett a biográfiai film a lelkében: a kegyelem filmje, a szolgálatban töltött évek sok-sok áldott vagy gyötrelmes pillanatával. Nekem is.
Az igenek és a nemek, a bennem születettek és a mások által rám mondottaké. Legfőképpen annak sejtelmével, szent találgatásával, hogy vajon mire mondhatott igent és mire nemet elhívó, felszentelő, szolgálatban megőrző, s e mai nap rövid számadásához vezető Megváltóm, a látható és a láthatatlan egyház Ura.
Igék, arcok, helyszínek, szószékek, találkozások, vándorprédikátori, igehirdetői utak ezrei, keresztelések, konfirmálások, esketések, temetések sorjázása, harangszentelések, börtönkápolnák szentelései, „gyónó” és összetörten síró lelkek a cella mélyéből sejlenek föl 50 év távlatában, a tér-idő merülő-emelkedő horizontján: sárosak, fényesek, labirintusok, majd célegyenesen Feléd vezetők. És a kegyelem érzékenyítő pillanatai, mozzanatai: belső tusakodások az Ige üzeneteiért, boldogító megtapasztalások, összefüggések és látások felvillanásai, összetörettetések, mélységek, a de profundis egzisztenciálisan is megrendítő, majd gyógyító vergődései és könnyítő, gyönyörködtető szárnyalásai.
A Krisztus-követés páratlanul fenséges és végezetre mindig felemelő, mindenen túlemelő útjai. Most csak egy-két sajátos pillanatot fogalmazok meg, Uram, egy lelkészi pályakép égi felülnézetéből és kínlódásos alulnézetéből, békaperspektívájából.
Az igen és a nem mindenkoron Isten-szolgálatos kegyelmi dialektikájából. Hiszen Te tudod mindet, de olyan jó kimondani, elmondani olykor valamit mindebből…
Két Igét adsz ma is szívembe, Uram, az igen és a nem sajátos életdialektikájaként, egyszerre érvényesülő, feszültségben, éberségben és józanságban tartó erőtereivel. Boldogan vetem magam ebbe az erőtérbe. Szent Igéid úgy fogják-tartják egybe szolgád életét, mint a Föld északi és déli mágneses sarkai. Az egyik: „Elvettétek az ismeret kulcsát: ti nem mentetek be, és azokat is megakadályoztátok, akik be akarnak menni” (Lukács 11,52).
A másik: „Hosszú idő múlva azután megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük…így szólt: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, jöjj és osztozz urad örömében” (Máté 25,19-21).
Az első Ige bűnbánatra int, a második csupa boldogító ígéret. És az örök öröm előíze. A kettő feszültségében telhet, teljesedhet ki és be a lelkészsors. Nekem is van erről hiteles tapasztalásom.
Amióta tudatosult bennem az elhívó kegyelem, hogy úgy mondjam a preegzisztens és a posztmortális kegyelem, azaz a lét előtti és a földi lét utáni kiválasztás, megtartás, üdvösségre rendelés felfoghatatlanul nagy kegyelme, mely jelenvalóan, sok drága hittapasztalásban mutatta meg magát, élesen és sürgetően, s szinte állandó önvizsgálatra hívóan szólt/szól hozzám. Nyomában a kikerülhetetlen kérdés: ugye nem vagyok, Uram, kegyelmed ajtónállója, vagy útonállója? Hogy is lehetnék, hiszen ellenállhatatlan kegyelmednek ember útját nem állhatja, de a megbotránkoztatás elidegenítő démona mindig ott lopakodik mellettünk. És néha, jaj, jaj, előttünk jár.
Lelkészi sorspróbáló kísértés, amiről így szól az éneksor: „Egy lélekért se érjen vádja téged, Hogy temiattad nem látta meg Őt”. Uram, ha ilyen volt, kérlek, azokért ne ítélj meg túl szigorúan, akik elé nem tudtalak Téged se szóban, se tettben odavinni.
De kérlek azokért, a talán néhány lélekért, akiket Feléd indíthattam – pontosabban: akiket magad felé indítottál esendő és esdeklő szolgálatomon át. Akiknek nem váltam akadállyá. Amikor annyira félreálltam, hogy nem engem, hanem csak Téged láthattak.
A dudari bánya mélyén – Isten közelében
A sok példa közül hadd említsek kettőt-hármat. Amikor negyedéves hallgatóként, 1970-ben Dudaron, a kedves bakonyi faluban lehettem kirendelt segédlelkész, gyönyörű, lombérlelő színes őszben és csikorgóan havas télben, a gyülekezetlátogatást két szinten kezdtem. Az utcasorokban, drága emlékű Kovács Mihály „ámerikás” gondnoktestvéremmel, és a bányamélyben. Mivel hogy a gyülekezet férfitagjainak több, mint 70%-a a bányában dolgozott. Nagy nehezen és sok értetlenkedés után állami és igazgatói engedélyt kaptam, hogy leszálljak. Pár órát töltöttem lent a mélyben, 40 fokos melegben, szénporos levegőben, meggörnyedve, izzadva.
Kép: Békefy Lajos archívuma
Amikor feljöttem, s azóta is, a legnagyobb tisztelettel tekintek a bányászokra. Ők meg akkor válaszképpen egy héten belül betöltötték a dudari templomot. Meg tudtam szólítani őket úgy, ahogyan csak a mélység tapasztalata azt lehetővé tette. Később, három évtized múltán a PAX tv interjút készített velem, Mit ér az ember, ha lelkész… címmel, aminek egyik legszorongatóbb képsora éppen erről a különös bányászmisszióról szólt.
Talán bemehettem ezeknek a küzdelmes sorsú református bányászoknak az életébe úgy, hogy aztán ők is bejöttek a templomba – és ami az egyetlen fontos: Isten Országába. Keresztyén „jelenlét – s nem jelenléthiány” volt ez (Pilinszky) . Áldott légy értük, Uram!
Latinovits „kispapjaként”
Másik bevillanó emlékkép: wittenbergi ösztöndíjas évem után, már a Reformátusok Lapja újságíró gyakornokaként rosszul lettem a szerkesztőségben, 1974 júliusán. Összeestem, és a neves pszichiáter, dr. Pertorini Rezső, Csontváry patológiájának a szerzője „Kodály-villájában”, a sárga épületben tértem magamhoz. A szocreál rendszer egyik pszichikai átprogramozójában. Különös kegyelem, hogy 3 hónapon át egy kórteremben voltam és maradtam – Latinovits Zoltánnal. Mi ketten. És a Szentháromság.
Kép: Békefy Lajos archívuma
Elektrosokkoló kezelései után törölgettem az égésnyomoktól sebhelyes fejét, drága jó Anyám madártejeivel hűtögettem a nyelvét. És hallgattam lassan megnyíló vallomásos szavait, olykor vulkánszerűen kitörő, sistergő rendszerkritikáit. És beleborzongtam mindkettőnk helyzetébe: az „emberarcú” szocializmus „alulnézetébe”. – Kispapom, gyere, beszélgessünk! – szólított nem kevésszer a három hónap alatt. Aztán hallgatott nagyokat. Akkor tanultam meg, hogy micsoda érték a szótlan jelenlét. A teljes odafigyeléssel megtöltött hallgatás a másikra.
Amit ő is megérez. Hogy „csak” ott vagy, hogy ne érezze magát kozmikus magányban… Amikor kijöttem, így búcsúzott: – Köszönöm, hogy itt voltál, jelen voltál… Kispapom voltál. Jegyezd meg kérlek: a haza mindig piros-fehér-zöld. Nem csak piros, nem csak kék, nem csak fekete… Megjegyeztem.
Személyes bűnvallás – sorsölelő kegyelem
Feledhetetlen pillanatokként villannak be lelkem filmvásznára a pesterzsébet-szabótelepi gyülekezeti szolgálatom éveiből a gyülekezet és az ifjúság szervezésével kapcsolatos események, meg a hetvenes évék végén végzett első kis templomépítés – a város peremén, de Isten szeretetének centrumában. Amikor bemutatkozó látogatásomat tettem a gyülekezetben, a gondnok úron, Csuthy Károly bácsin kívül nem volt kinek bemutatkoznom. – Ne jöjjön ide tiszteletes úr lelkésznek, itt már nem lesz gyülekezet! Úgyis kihalunk. – Hát akkor kedves gondnok úr, most itt az Úr asztalánál kérem álljunk meg és imádkozzunk. Ne a magunk tapasztalatára, hanem Isten vezetésére hagyatkozzunk. És lett gyülekezet, lett templom. Zsúfolva. Igaz, 7-8 évnyi állandó hívogatás, látogatás, hűséges munkatársak nyomán. És úgy, hogy 1982-ben a csepeli „melósok” gyermekeit az eklézsia vitte először külföldre, NDK-ba, repülővel. Nem is akármilyen alkalomra.
A teljesen illegálisan szervezett rostocki nyári evangéliumi ifjúsági találkozóra, ahol német, dán, finn, lengyel, magyar keresztyén fiatalok önfeledt és hitépítő nyári táborában élték át életre szólóan Krisztus szeretetének egyetemességét, határok fölötti jelenlétét. És ki volt a táborvezető, akinek asztalánál sokat beszélgettünk együtt?
Joachim Gauck, az egyesített Németország nemrég leköszönt szövetségi elnöke. A kegyelem roppant sajátos, logikán túli logikája, a hiszem, mert hihetetlen valóságos életformáló tapasztalata vezetett el oda, hogy több NDK-s ifjúsági tábori utunk nyomán 1989 nyarának végén az NDK-ból menekültek csillebérci táborának protestáns lelki gondozójává rendelt ki történelemigazgató Istenünk az Ökumenikus Tanács akkori elnöksége felhatalmazásával. Felejthetetlen pillanatokkal, amint Isten szabadító irgalma különös és vértelen exodust valósított meg a Nyugatra megnyitott vasfüggönnyel…
(Lelkészi naplóm bejegyzéseit szerkesztetten Azt a 14 napot nem lehet feledni címen magyarul és németül is megírtam és publikáltam itthon, külföldön). A kegyelem logikán túli, hitbeli szükségszerűsége diktálta, hogy ezernyi találkozás, külhoni és határon túli, a magyar–magyar testvérdiplomácia jegyében végzett „nagy-magyarországi” szolgálat, rádiós istentisztelet-közvetítés, fényes és különös pillanat nyomán, már túl a heidelbergi hároméves doktori tanulmányokon, jó pár könyvön, ezernyi cikken és tanulmányon, Isten elvégezte bennem a személyes bűnvalló nyilatkozattétel és az Úr, s a nyilvánosság előtti bűnbánattartás írásos vallomását. Akkor 2001 reformáció havát írtak.
Kép: Békefy Lajos
Az előző történelmi korszakban Isten megtartó kegyelmét kérő lelkülettel, félelemmel és rettegéssel végeztem azt az „együttműködést”, ami hivatali kötelességem járuléka volt azokon a helyeken, ahová Ő állított ökumenikus munkám során. Ennek lezárásaként előbb megszakítottam a kapcsolatot az Isten által megítélt rendszer háttérszervezetével, majd megtettem nyilatkozatomat. Lelkiismeretem és alkotó energiáim ennek nyomán Isten-fókuszba kerültek, megsokszorozódtak.
De nem az lett az eredmény, amire gondoltam. Egyházi és nem egyházi, rendszerváltó körök is eltanácsoltak – a bűnvalló nyilatkozat nyilvánosságra hozatalától. Én is – mint megannyi sors-, és honfitársam – felemás rendszerváltást éltem meg. Szerettem volna egyházunk hivatalos belső lapjában, a Református Egyházban nyilvánosságra hozni az öntisztulás mély vágyával, de nem vállalta senki. Hogy ennek mennyi szerepe volt abban, hogy többször éreztem az elmúlt évtizedekben hátratételt, mint nem, azt túl az egzisztenciális negatív élményeken, anyagi és szakmai pályahátrányokon, nehéz megítélni, s nem az én dolgom. A távlat hiányzik. Nem a mennyei, hanem a földi. Egyet sziklaszilárdan hiszek és tudok: a megbocsátó kegyelem Ura, aki a bűnös asszony mellé odaállt, s azt kérdezte a drámai színpad kiürülése után: Hol vannak a te vádolóid? (Ján 8,10-11), és aki a kereszten a Paradicsomba kérezkedő latornak is hazahívó módon utat nyitott maga felé (Ma velem leszel a paradicsomban – Luk 23,43), az nekem is sorsölelő karjait kínálta fel. És ennél nincs, s nem lehet több – túl emberi zárt ajtókon, félszavakon, előítéleteken, önigazultnak hitt sandaságokon, tervezett-szervezett pletykahínárok szódagonyázásain.
Őnála bizonyosan tágas térségre lel a tékozló fiú, aki a mélyponton vissza tud emlékezni az atyai házra, mert volt belőle már élményrészesülése: születése előtt, születése pillanataiban, mint nekem is az elmesélt anyai szülésemlékek nyomán, elhíváskor ifjúkorban és a kiszámíthatatlan, de a mindig beszámítható kegyelem gyönyörű pillanataiban, Urunk örök életre érzékenyítő iskolájában, és a budapesti szent Alma Materben is…
Legyen mindörökké áldott mindezért, s annyi elmondhatatlan kegyelempillanatért az Ő háromszor szent neve.
Professzor em. Dr. Bagdy Emőke sorai: „Kedves Lajos, előrebocsátom, hogy nagyon szeretem és olvasom az írásait. Most azonban ismét magával ragadott az 50 éves aranydiploma átvétele alkalmából írt esszéje, megemlékezése a pálya egyes állomásairól. Különösen Latinovitsra emlékezése és a pesterzsébeti gyülekezet építő munkájáról írtak jelentettek sokat a számomra is. Szívből gratulálok!!! Egész pályája teremtő út, igazi szolgálat, amelynek az írásos nyomai is történelemírói jelentőségűek. Isten áldását kérve termékeny és értékteremtő életére, a Presbiter c. lapban végzett nagy értékű munkájára, minden jót kívánva Magának, szeretettel köszöntöm.”
Professzor Dr. Albert N Békássy, Svédország, a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozói Szolgálat. elnökének köszöntője: Kedves Lajos Nt Uram! Áldott a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr; mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz időben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik. (Jer 17,7-8)
(Szoláris korban éltem című önvallomásom olvasható a Nyolcvan jeles hetvenes közé sorolt írásomban, a Napút évkönyv 2018/1. számában, 107-110. oldal – 3372 életműírásból 1625 a kolozsvári agnusradio.ro-n, 202 a Felvidék.ma rovatában, a Facebookon, továbbá 26 önálló, illetve másokkal együtt írt kötetben, a KDNP Protestáns Szellemi Műhely, valamint a Barankovics Alapítvány tanulmányi füzeteiben és 12 könyvfordításban, 391 cikk a Presbiterben, a Magyar Református Presbiteri Szövetség lapjában, a váradi Harangszóban, a kolozsvári Üzenetben…)
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
