Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk…, írja Tompa Mihály ismert és sokat idézett versében. Jut eszünkbe ez elég gyakran, de vajon teszünk-e ellene valamit? Vagy csak panaszkodunk, mert az egyszerűbb, s várjuk, hogy majd mások tesznek valamit?
Akik meg egy életen keresztül (egyre kevesebben) a magyarságért, a megmaradásunkért teszik a dolgukat, azok, kopnak, fogynak, fáradnak, olykor letargiába esnek, mert nem megy utánuk tömeg, sőt településeken van, hogy senki. Igaz, mindig egy-egy ember volt, és ma is az, akiben még van remény, hit, egy álom (hallottam ezt nemrég Gubík Lacitól), hogy igenis érdemes kitartani, harcolni, hinni és reménykedni. Van, hogy az utolsó órákban, de megtörténik a változás. Kitartás kérdése.
Jutott mindez eszembe a Pozbán megtartott szentkúti misén, ahol az is elhangzott a kezdeményező, főszervező Wurczer Péter kántor őszinte gondolatai sorában, hogy régóta nem volt itt magyar szentmise, ezért a cél az volt, hogy ismét tartsanak magyar szentmiséket. Hiszen még a faluban is élnek magyarok, s a környéken még többen.
Pozba Érsekújvártól 26 km-re északkeletre fekszik. 1339-ben Károly Róbert király adománylevelében említik először, ebben a király szolgálataiért a falut és környékét Baratskay Miklósnak adta. 1426-ban Pozba kapcsán egy Lythe vizet említenek. A falu határában levő kegyhely onnan eredeztethető, hogy egykor a máriacsaládi kegyhelyre menet erre jártak a búcsúsok, akik az erdőben egy forrásra akadtak. A víznek bebizonyosodott a csodatevő ereje, mivel sokan nyerték vissza látásukat, s nemsokára ez lett a búcsúsok úti célja. 1841-ben kis kápolna épült a forrás közelében, amely 1885-ben összedőlt, de 1914-ben újjáépült. Másik kápolnáját 1926-ban emelték.
A pozbai Szentkút története a 18. századba nyúlik vissza. Abban az időben a nyári egyházi ünnepek alkalmával – a papok vagy a falusi tanítók kezdeményezésére – búcsújárásokat szerveztek a római katolikus hívők számára. Híres búcsújáró hely volt a sasvári, de elég ismert volt a máriacsaládi kegyhely is, ahol a szerzeteseknek (pálosok) hatalmas kolostoruk volt. A máriacsaládi zarándoklatokat a búcsújárók a pozbai erdőn keresztül vezető úton tették meg. Egy ilyen alkalommal az itt feltörő forrás mellett lepihentek és szomjukat a forrás vizével enyhítették. Egyes hívők úgy vélték, hogy a forrás vize gyógyító hatással volt meglévő testi bajaikra. Ezeket a csodás tapasztalásokat továbbadták, s így alapja lett a pozbai Szentkút csodatevő erejének.
Pozba községnek még a kilencvenes évek elején is volt 1–9. évfolyamos alapiskolája, működött a Csemadok-alapszervezet, és a hírneves citerazenekara. Majd lassan megszűnt az iskola, a Csemadok, a Veresegyháztól ajándékba kapott iskolabuszra sem volt többé szükség.
S mint hallottuk, Szentkútnál sem szolgáltattak magyar nyelvű szentmisét – és senki nem tett semmit. Olykor egy-egy távolabbról érkezett atya vállalta ugyan a szentmise celebrálását, de a hívek is elszoktak tőle. S errefelé már a magyar papok is nagyon fogyóban vannak.
Mígnem 2022 tavaszán voltak „bátor” emberek, akik úgy vélték, ezt mégsem lehet ennyiben hagyni. Újra kell éleszteni a magyar nyelvű szentmiséket az évi egy-két ünnepen.
S láss csodát, július 19-én több mint ezer emberhez szólt a liturgia magyarul, s a főcelebráns Böjte Csaba ferences atya volt. Köszönet ezért és hála Hajtman Bélának és Wurczer Péter kántornak, akik mindent megtettek azért, hogy ez megvalósuljon. Kérni kell, és megadatik, hinni kell és remélni, soha fel nem adni – jutottak eszembe a gondolatok. Kicsit elszomorodtam, hogy a több mint százéves kápolna falán magyarul még véletlenül sem szól a krisztusi üzenet, vagy egy felirat. Pedig az elődök, akik mindezt létrehozták, megérdemelnék. Már csak pár hálaadó táblácska jelzi, hogy Szentkútnál éltek és jártak magyarok is.
A mise végén jó volt hallgatni a polgármester asszony köszöntő és köszönő gondolatait is.
Vajon hová lettek a pozbai magyarok alig harminc év alatt, csendben „felszívódtak”?
Így hagyjuk tönkretenni keresztény értékeinket? Egyházi szempontból minden területen csend és elfogadás? Sem politikai, sem kulturális, társadalmi értelemben ez nem téma hazai viszonylatban? S lehet, mire újra visszajön Böjte Csaba, az egész mise szlovákul hangzik majd, nemcsak a prédikáció fordítása, amely igen merész vállalkozás volt, Böjte Csaba egyéni stílusát ismerve. S vajon kinek fordítottak (a helyi szlovák pap kérése volt), hiszen vélhetően az jött oda, aki szereti a ferences atya gondolatait olvasni, hallani.
S jönnek sorban a kérdések, és nem változik semmi, hacsak nem az a remény, hogy mindig lesznek faltörő, Istenben bízó egyének, mint a két baracskai fiatalember. De a hallgatók vajon gyarapodnak-e?
Wurczer Péter kántor a kitűnő énekkarával azt is „elérte” itt ezen a napon, hogy a magyar himnusz mellett a vendég iránti tiszteletből a tömeggel együtt a székely himnusz is felhangzott.
Talán történelmi fordulat? Tőlünk is függ.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)