A fatimai jelenések 1917. május 13-án kezdődtek. A portugáliai Fatima város közelében lévő Cova da Iria nevű helyen három pásztorgyereknek megjelent egy gyönyörű hölgy, akiben Máriát, Isten anyját vélték felfedezni.
A gyerekek a déli rózsafüzér elimádkozása után játszottak, kövekből egy kis házat építettek, amikor hirtelen sugárzó fényt láttak, amit villámnak hittek. Ekkor a fényben egy hölgyet láttak meg, aki elmondásuk szerint ragyogóbb volt a napnál és a kezében rózsafüzért tartott.
A hölgy azt mondta a három pásztorgyermeknek, hogy sokat kell imádkozniuk, és meghívta őket, hogy öt egymást követő hónap 13. napján ugyanazon órában ismét jöjjenek Cova da Iriába. A gyermekek így is tettek, és a hölgy mind az ötször eljött hozzájuk, kivéve augusztusban, amikor a gyerekeket kihallgatás miatt fogva tartották.
Az utolsó alkalom október 13-án volt, ekkor történt az úgynevezett napcsoda.
Ezen a napon, több tízezer (egyes becslések szerint 30–70 ezer) ember jelenlétében történt meg ez a csoda: „a nap megnövekedett, elváltozott színében és elkezdett pörögni. A jelenlévők közt voltak fotósok, újságírók, hívők és kétkedők, szocialisták, ateisták, akiknek a szeme láttára történt meg a jelenség. Elmondásaik szerint olyan érzésük volt, mintha rájuk szakadt volna a nap.” Érdekes mód, Francisco Marto, a látnok gyerekek közül a fiú, így nyilatkozott: „Ott álltunk, lángolva abban a fényben, és nem égtünk el. Milyen az Isten! Nem lehet elmondani. Igen, mi ezt soha nem tudjuk elmondani.”
A megjelenő hölgy azt mondta, ő a Rózsafüzér királynője, és ezen a helyen állítsanak kápolnát a tiszteletére. A jelenés végén mindenki láthatta a csodát: a nap egy ezüstkoronghoz vált hasonlóvá, szabad szemmel is lehetett szemlélni, saját tengelye körül forgott, mint egy tűzkerék, majd úgy tűnt, mintha a földre zuhanna.
„A nap, amelyet hol bíbor, hol sárga vagy mélyvörös láng övezett, mintha hihetetlen gyors, forgó mozgást végzett volna, s közben időnként úgy látszott, mintha leesne az égről és a föld felé zuhanna, hatalmas fényt sugározva” – tudósított dr. Domingos Pinto Coelho az Ordem című lapban. Hasonlóan írta le az eseményt dr. Almeida Garrett, a Coimbrai Egyetem természettudós professzora.
A napcsoda után a fatimai jelenések Portugáliában az általános érdeklődés és figyelem középpontjába kerültek. Mint minden csodánál, természetesen itt sem maradtak el az eseményt kizárólag természetes okokkal magyarázó vagy eljelentékteleníteni próbáló, „tudományos” ellenvetések. A szkeptikus véleményekkel kapcsolatban írta John De Marchi olasz pap, kutató:
„Érdemes megjegyezni, hogy a napcsodát általában nem látja mindenki. Fatimában is voltak, akik csupán ragyogó színeket láttak, mások pedig semmi szokatlant. Ez egyrészt eleve kizárja a tömeges hallucináció vagy a tömeghisztéria lehetőségét, amit még valószínűtlenebbé tesz, hogy a napcsodának a Cova da Iriától 18 km-re is voltak szemtanúi. Másrészt a tény, hogy nem az egész portugál lakosság látta a különleges eseményt, szintén a csoda mellett szól, hiszen egy, az ország felett elvonuló szoláris jelenséget mindenkinek látnia kellett volna. A jelenséget azonban egyetlen obszervatóriumban sem figyelték meg. Lehetetlen, hogy ennyi csillagász, sőt az egész félteke összes lakójának figyelmét elkerülte volna… fel sem merül, hogy csillagászati vagy meteorológiai jelenség lett volna… Vagy minden fatimai szemtanú tévedett, vagy természetfeletti beavatkozásra kell gondolnunk.” (The Immaculate Heart, 1952b:282)
A római katolikus egyház tizenhárom év után adott ki hivatalos állásfoglalást az ügyről, anélkül, hogy kitért volna a részletekre.
A portugáliai pásztorgyerekek közül Francisco Marto (a jelenések idején 9 éves volt) spanyolnáthában halt meg tizenegy éves korában, szülei házában. Földi maradványait 1952-ben vitték át a plébánia temetőjéből a fatimai bazilikába. Testvére, Jacinta Marto (a jelenések idején 7 éves volt) tízévesen halt meg szintén spanyolnáthában, minden szenvedését felajánlva a bűnösök megtéréséért, a világ békéjéért és a szentatyáért. Teljesen épen maradt holttestét 1951-ben helyezték örök nyugalomra a bazilikában.
II. János Pál és Natália nővér (Fotó: Magyar Kurír)
Unokatestvérük, Luciedos Santos a jelenések idején tízéves volt. Később szerzetesnővér lett, 1921-ben lépett be a Dorottya-rendbe, és néhány évig Spanyolországban élt, Vilarban illetve Tuy-ban.
A Szűzanya ott is többször megjelent neki, és azt kérte, tartsanak ájtatosságot öt egymást követő szombaton: imádkozzák a rózsafüzért, elmélkedjenek a titkokon, gyónjanak és áldozzanak, hogy a Mária szeplőtelen szíve ellen elkövetett bűnöket jóvátegyék.
Lúcia 1948-ban belépett a sarutlan karmelita rendbe, és a coimbrai Szent Teréz-kolostorban élt haláláig. Később többször is ellátogatott Fatimába: 1946-ban, 1967-ben, 1981-ben is ott járt, hogy a jelenésekről készülő képek munkálatait segítse. Lúcia nővér 2005. február 13-án hunyt el Coimbrában, életének 98. évében.
Fatima Lourdes mellett a világ legnagyobb Mária-kegyhelye, évente milliók zarándokolnak el oda. A Szűzanya jelenéseinek helyén 1918-ban kápolnát építettek. Ezt követően lelkigyakorlatos ház és kórház létesült a völgyben. A bazilika építését 1928-ban kezdték. A szentély előtti nagy teret 1951-ben alakították ki.
A kivételes eseményről – melyet megannyi vallomás ugyanúgy írt le – filmalkotások is születtek 1952-ben, 2009-ben, majd 2020-ban. Az új mozifilm elsősorban Lúcia nővér, az utolsó életben maradt látnok visszaemlékezései alapján készült, és teljes egészében Portugáliában forgatták. Bemutatják benne a nehézségeket és támadásokat, amelyeket a három gyermek átélt, a hitetlenséget, amellyel szavaikat fogadták. Ugyanakkor egyes pontokon a film készítői alkotói szabadságukkal élve eltérnek a dokumentált fatimai történettől – nyilatkozta Natasha Howes producer az amerikai katolikus sajtónak. A filmet Marco Pontecorvo rendezte, a Gratiaplena című dalt Andrea Bocelli énekli.
Forrás: Wikipédia, Magyar Kurír
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
