Amikor először olvastam ezt az örömteli, vágyakozó felkiáltást, nem voltam tisztában azzal, miért is? De most bennem is ugyanez a vágyakozás ég, hogy igenis Aligvárom!, hogy ismét ott lehessek: Zselízen, a népművészeti táborban. Tavaly még csak 5 és fél évesek voltak a hármas ikreink, amikor olvastam, hogy a szülővárosomban egy táncos-zenés-kézműves-színészi foglalkoztató műhelyt mint tábort tartanak fenn a Kincső Néptáncegyüttes megalapítói és működtetői, Juhász Eszter és Juhász Sándor. A gyerekeket azonnal, szívélyesen fogadták, és az első benyomásom azonnal az volt, hogy ez egy nagy család. Idén a kicsik kérésére velük tartottam, mert ragaszkodtak ahhoz, hogy én is lássam „milyen jó ott… a távojba…” És valóban. Annyi impulzusban, meglepetésben, élménygazdag időtöltésben és felismerésben már rég volt részem.
Sokan azt gondolnák, hogy a mai világban a néptánc avítt, hiszen úgysem táncolják már sehol. Nincs táncház, de van pub, kábultságot okozó diszkó és egyéb gyanús hely, amelyeket nem látogatok, de szerintem ezeknek a fiataloknak nagy része sem. Széles volt a korosztály 6-tól 18-ig, de mindenki tisztelettel és kötelességtudással állt hozzá a munkához.
Igen, ez a tábor kőkemény alkotómunka volt augusztus 4-8-a között. Reggel 8-tól este 10-ig. És minden gyerek-felnőtt így viszonyult hozzá. Mindegy volt, hogy a kis cimborák beszélgetései éjszakába nyúltak, amikor reggel 7.30-kor Sanyi bácsi benyitott és ébresztőt fújt, minden álmos és fáradt gyerek talpra ugrott, reggelizni indult, és percre pontosan ott volt, abban a teremben, ahol várta őt a kalotaszegi, Ipoly menti tánc, vagy éppen a kis színdarab gyakorlása. Ebédig – rövid ivószünetek mellett – folyt a munka. Nem épp a legkellemesebb klíma mellett, mert kifogtuk a trópusi melegeket, de ha az oktatók bírták, a gyereknek is kellett.
És itt jött az első felismerés, hogy a néptánc lélek- és testformáló műfaj egyben. Érdeklődéssel és újat tanulni vágyással folytak a próbák játékos formában. Szakszerű és magasan képzett tanároktól (Konkoly László és Annamária Szőttes) olyan népdalokat, új koreográfiákat tanultak a gyerekek szinte észrevétlenül, hogy 4 nap alatt színpadra állt egy kerek műsor. De a munka nemcsak a tánc terén bontakozott ki, hanem délelőtt és délután is zene-, illetve színműoktatás Gál Tamás rendezése alatt zajlott…
Tisztelettel néztem a srácokat, ahogy a tikkasztó melegben újra és újra nekifutnak a nóta elsajátításának a kis hegedűjükkel. De jó volt hallani cimbalmot, brácsát, bőgőt és furulyákat is! Mindemellett még jutott idő arra is, hogy zománcozott ékszereket, agyagozott figurákat, vagy épp nemezelt labdákat készítsenek maguknak vagy szüleiknek a kis táborosok, szakszerű segítséggel.
Az egész ottlétet folyamatosan kellemes hangulat szőtte át, ami esténként, lefekvés előtt, amikor tábor összes tagja összegyűlt, tetőfokára hágott. Ekkor mutatták be a csoportok egymásnak, mit tanultak aznap, és Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti főiskola adjunktusa vezérlete alatt megtanultunk egy-egy újabb nótát. Pontosan, ügyelve a taktusra és megértve. Amikor majd 100 torokból egyszerre tört ki a népdal, az maga a katarzis volt. Ugyanúgy, mint amikor ezeken az estéken épp születésnapját ünneplő tagját köszöntötte a közösség csodálatos népdallal és magasra dobálással. Ezek az élmények többet nyújtanak a léleknek, mint bármilyen materiális ajándék.
Az élmények tömege áramlott felém minden órában, minden nap, ami a csütörtök esti gálaműsorral tetőzött be. Itt az összes résztvevő bemutatta a nagyközönségnek, hogy bizony 4-5 nap alatt is, kemény, de játékos munkával komoly eredményt lehet elérni és élvezetes produkciót színpadra vinni. Mátyás királyról szóló mesék adták az alapját a színdaraboknak, melyeket népi táncok és hagyományos elemek tarkítottak. Minden bemutatott számot népzene, vagyis a tábor népi zenekara kísért.
Lehet, hogy nem mindegyik gyerekből lesz hivatásos néptáncos, de egy biztos. Aki ebben a közösségben mozog, olyan gyökereket ereszt, amelyek akkor is visszahúzzák a helyes útra, amikor eltávolodik tőle vagy rossz irányba tér. Mert ezek a fiatalok tudnak szórakozni, képesek szórakoztatni magukat, a közönséget, énekkel, zenével, tánccal, minden külsőség nélkül. És ez a legnagyobb felismerésem.
Eddig is büszkén vállaltam, hogy zselízi lány vagyok, de ezek után még inkább így teszek, mert ugyan a távolság miatt nem tudunk a Kincső Néptáncegyüttes tagjai lenni, de lelkileg mindenképp hozzájuk tartozunk.
Alig várom a 2014-es tábort!
Galán Merva Laura
Fotók – itt!
Felvidék.ma