A Rimaszombati Városi Galériában Lalane-Pelle Gabriella A kendervászon emlékezete című kiállítása tekinthető meg 2024. szeptember 13-ig. A kiállítás kurátora Gabriela Garlatyová.
Lalane-Pelle Gabriella kiállítása egyszerre meríti ihletét a régi családi kendervásznak véletlenszerű előkerülésének az élményéből és Nádas Péter: Évkönyv. Ezerkilencszáznyolcvanhét, ezerkilencszáznyolcvannyolc című könyvéből.
Nádas Péter így ír: „A falu másik végén, egy elhagyott pajtában találtam pelyvát, összekevertem vízzel és anyaggal, tettem bele egy kevéske tehéntrágyát is ragasztóanyagnak. Néhány cserepet felhúztam, lássam, mit csinálok. Lehánytam az évtizedes szénát, alatta üres borospalackokat találtam, a gazda titokban iddogált. Aztán nekiláttam a tapasztásnak. Láttam már tapasztást, régen, de soha nem csináltam.
Amint megtettem az első mozdulatokat, s kenni kezdtem a tenyeremmel a finom, de idegen illatú sarat, a tenyerem csúszása alatt éreztem meg azt az ismeretlen kezet, amely ezt a szénapadlást évekkel, évtizedekkel ezelőtt rendesen és szakszerűen felsarazta. Miként egy őskori lelet. Csúszott a tenyerem a tenyerének negatívján. Tenyerem párnája tenyerének helyére illeszkedett. Libabőrös lettem e régvolt tenyérpárna érzékelésétől.
Mentem utána. Előtte még a szomszédaimat faggattam, miként kell csinálni, de tőle tanultam meg, aki előttem megcsinálta. A tanulásnak ilyen mélységesen mély élményével még soha nem ajándékozott meg a sors. Boldog lettem tőle és elővigyázatos. Azon voltam, hogy úgy tegyem a dolgom, amiként ő is tenné. A tenyeremmel tettem eleget annak az útmutatásnak, amit a tenyerével adott, és ez lett a műveletről, s ezáltal az életéről való tudásom.” Részlet Nádas Péter: Évkönyv. Ezerkilencszáznyolcvanhét, ezerkilencszáznyolcvannyolc című könyvéből, Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1989
Lalane-Pelle Gabriella elmondta, pár éve, amikor édesanyja megmutatta neki a gondosan feltekert kendervásznakat, melyek a nagymamája szekrényében porosodtak elfelejtve, furcsa érzés kerítette a hatalmába.
„Hűvös, nyirkos tapintásukkal, fanyar ódon szagukkal zavarba ejtették az érzékszerveimet. Elképzeltem, hogy egykoron a nagymamám és a dédnagyanyám is érintette az ujjaival az anyag minden egyes szálát fonás és szövés közben. Éreztem, hogy miközben az ujjbegyemmel végigszaladok a textílián, találkozom az övéikkel, és az idő síkján túl „megérintjük” egymást” – idézte vissza a művésznő.
Hozzátette, mifelénk Közép-Európában túlnyomórészt házi termesztésű kenderből szőttek a parasztasszonyok és lányok. A folyamat, amíg a durva kenderrostokból puha kelme lett, nagy tudást és sok időt igényelt.
A nők jellemzően akkor fontak és szőttek, amikor a földeken már nem volt munka. Kendervászonból készültek a ruházat egyes darabjai, lepedők, asztalterítők stb., melyek az eladósorba került leányok stafírungját, lakodalmi kelengyéjét is gyarapították.
„A stafírung elkészítésében a család minden női tagja részt vett. Félig elejtett szavakból tudtam meg, hogy anyai nagymamám, „Egermama” az akarata ellenére ment férjhez. Elképzeltem őt fiatalon és csalódottan, amint homályos téli estéken a lassan tekeredő vásznakba szövi szívfájdalmát.
Lehetséges-e az, hogy a fonás és szövés ismétlődő mozdulatsorai nyomán, amikor az ember és a textilszál huzamosabb ideig meghitt kapcsolatba kerül, az ujjbegyek között haladó fonál átveszi és tárolja az érintett személy lelkének a rezdüléseit?
És ha igen, akkor milyen örömöket, titkokat, elhallgatott vágyakat közvetítenek most felénk ezek a gondosan összedolgozott növényi rostok?
És ki vagyok én, aki ezeket a tovatűnt érzésekkel átitatott vásznakat megörökölte, és miképpen használhatom fel őket úgy, hogy közben az őseim emlékéhez is hű maradok?” – tette fel a kérdések Gabriella, és gondolkodóba esett.
Mint mondja, biztos volt abban, hogy se díszpárna, se törlőkendő ürügyén nem szeretné felszabdalni őket. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy ő is ad valamit magából hozzájuk.
„Különlegesen textúrált felületükön egyrészt feldolgozhatnám a családi emlékeket, ám ha úgy tekintek rájuk, mint a személyes naplóm túlméretezett lapjaira, akkor például a növények rejtélyes világához fűződő régi-régi kapcsolatomról is szólhatnék ezen a növényi rostokból készült anyagon keresztül” – így töprengett az alkotó.
A története elmeséléséhez nemcsak akrilfestékeket, hanem természetes alapanyagú fonalat és tradicionális hímzésmintákat is segítségül hívott.
Kifejtette, ott, ahol csupaszon maradt a textília, megcsodálhatjuk a kenderszálak változatosságát, a szövés ritmusát.
„A művészi elgondolásom első eredménye a „Pocsolya” (Močidlo / The Rettery) című kétrészes mű lett. A pocsolya (vagy tájegységenként mocsolya) kenderáztatásra használt mélyvízű állóvizet jelentett. A hetekig tartó áztatás célja az volt, hogy a vízben jelenlévő baktériumok segítségével és azok fermentáló hatását kihasználva, a textilgyártás szempontjából értékes növényi rostokat le tudják hámozni a durva szárról” – magyarázza Lalane-Pelle Gabriella.
Elmondta, Almágyban, ahonnan a vásznai származnak, az 1960-as években úgy döntött a szocialista vezetés, hogy megszünteti, lecsapolja a falu határában meghúzódó mocsaras területeket, így a pocsolyákat is. A meliorációnak nevezett durva környezeti beavatkozás célja a művelhető mezőgazdasági területek növelése volt.
Mint megtudtuk, úgyszintén ebben az időszakban jelentek meg az első szintetikus szövetek is. Harsány színeiknek köszönhetően egycsapásra divatosak lettek és a háttérbe szorították az „unalmas” semleges színű szőttes-termékeket. Ez utóbbiak sorsa ezennel meg is pecsételődött és a régi „maradi” világ szinonimái lettek.
Lalane-Pelle Gabriella (Fotó: Gecse Attila/Felvidék.ma)
„A háztartások legtöbbjében félredobták, a szekrények mélyére száműzték a vásznakat. A „Pocsolya” című művem emléket állít a titkon szerelmeseknek is, akiknek a „lopott csókjaik, meddő álmaik mint egy rozsdás kapafej, lesüllyedtek az iszapba, végérvényesen” – nyilatkozta alkotása kapcsán Lalane-Pelle Gabriella.
A festőművész Rimaszombatban született 1973-ban. A Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen szerezett képzőművész-tanár diplomát. Tanulmányait ezután az Egyesült Királyságban folytatta, ahol 2 évig belsőépítészetet tanultam a London melletti Richmondban. Magyarország, pontosabban Budapest volt a következő állomás, ahol egy belsőépítész irodában dolgozott. 2006-ban a családjával Franciaországba költözött, azóta ott él, s Párizs vonzáskörzetében, de vidéken, a természet közelében nevelik két gyermeküket francia származású férjével.
Mint mondja: „Itt éreztem rá újra a festészet ízére, amit most már, főleg a műtermem elkészülte óta főfoglalkozásomnak tekintek. Munkáimban a klasszikus realista stílusú festmények mellett újabban egyre több szerepet kapnak az absztrakt festmények is, mert úgy érzem, hogy ez az a stílus, ami igazan képes kielégíteni örökösen kísérletező kedvem. A festészet mellett szívesen foglalkozok még agyagozással, mozaikozással, kertépítéssel és belsőépítészettel is.”
A kiállítás megnyitójára 2024. augusztus 9-én került sor a Rimaszombati Városi Galériában Főtér 5. (Hlavné námestie 5) szám alatt. A tárlat 2024. szeptember 13-ig tekinthető meg
nyitvatartási időben: hétfő – zárva, kedd-péntek: 9.00 – 17.00.
(HE /hu.rimavskasobota.sk / Felvidék.ma)
