Reiter Krisztina, a Pogány Erzsébet-díj 2024. évi kitüntetettje a keleti végeken a háttérből állandóan biztatta és buzdította az embereket, hogy vallják meg magyar hovatartozásukat és tartsanak ki. Nagyon fontosnak tartja az „egy nemzet” elvének támogatását, hogy a magyar egységhez mindenkinek csatlakoznia kell.
„A kor és a felvidéki magyarság vitathatatlan háttérembere. Szerénységét – mely egyben legfőbb erénye – mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy mindezidáig a háttérben maradt” – méltatta Kiss Beáta, a Pogány Erzsébet-díj királyfiakarcsai átadó ünnepségén, ahol a háttérembereknek járó elismerésben részesült.
Műszaki szakosodása ellenére a közösségi élethez való pozitív viszonya fiatal korától megmutatkozott. Természetes volt számára, hogy másokon segítsen, tehetséges volt a csapatépítésben, szervezésben.
A Csemadok, az Együttélés Politikai Mozgalomban, a Kassai Könyvesbolt, Püski- és Madách Könyvkiadók és a Szövetség a Közös Célokért társulás kötelékében tevékenykedett.
A Felvidék.ma kérdéseire válaszolva többek közt elmondta, mindig oda ment, ahol úgy érezte, hogy ott a helye. Szerinte az lenne a csodálatos, ha minden magyar gyerek magyar iskolába járna, mert onnan indul az egész életünk. A fiatalokat, ha középiskolás korukban sikerül a közösségi munkába bevonni, akkor az egy életre szól.
2024. évi Pogány Erzsébet-díj (Fotó: HA/Felvidék.ma)
Annak idején főszervezője volt pl. az iskolák körüli élőláncnak az anyanyelvi oktatás megvédéséért. Ön szerint ez ma megvalósítható lenne a diákság körében?
Ma a fiatalok hamar elérik egymást az interneten és különböző programokon keresztül. Ugyanakkor jobb lenne, ha több időt szentelnének annak, ami a közéletben történik. Jó kérdés, hogy most a nyelvtörvény körüli zajlásból vajon a magyar fiatalok mennyit tudnak, és mennyire felkészültek erre, vagy mennyire lennének hajlandóak ma mondjuk élőláncot alkotni az iskola körül, mint mi a Mečiari-időkben tettük ezt. Akkor nem engedtük, hogy az iskolaügyi miniszter asszony elmondja a szlovák köszöntő beszédet a magyar iskolában, és nem engedtük, hogy bizonyos tantárgyakat szlovákul oktassanak. És bizony az első „dobszóra” összejöttünk több százan és körbeálltuk élőláncban az iskolát, hogy tüntessünk, és hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy milyen veszélyek fenyegetnek minket.
Ne adja Isten, de ha erre sor kerülne, ezt ma is meg kellene csinálni. Remélem, hogy hajlandóak lennének a fiatalok ma így kiállni.
Ma már egy sms-re lehet mozgósítani. Nem akarom azt mondani, hogy most már mindenki anyagi orientáltságú, de hát sajnos ez nagyon előtérbe került. Nálunk ez nem volt így. Mondjuk, hogyha mentünk valahová, akkor nem az volt az első kérdés, hogy megyünk és mennyiért, hanem mentünk, mert kellett, mert úgy éreztük, hogy ott a helyünk. Úgyhogy nem anyagiakon múlott sok minden. Ma már lehet, hogy másképp van. De erősen remélem, hogy a mai fiatalok is olyan elszántak, mint mi voltunk.
Reiter Krisztina és Pogány Tibor (Fotó: HA/Felvidék.ma)
Melyek voltak az Ön életében azok a főbb tevékenységek, amelyekben aktív volt? Mire emlékszik vissza a legszívesebben?
Az én korosztályom, mindnyájan a Csemadokban kezdtük, úgyhogy középiskolás korom óta ott dolgoztam. Először esztrádműsorokban léptünk fel, falura jártunk, bálokat szerveztünk. Nagyon jól működő ifjúsági klub volt Kassán a Fábry klub, ahol rendszeres beszélgetések voltak, de főleg találkozóhelye volt ez a magyar ifjúságnak. Együtt szilvesztereztünk, úgyhogy nagyon sokféle aktivitás volt. Ebből fejlődtek aztán tovább a dolgok. Táborozás, biciklitúra, kirándulások, és majd aztán jött az 1989-es változás, amikor
a kezdetektől fogva nagy lelkesen és sok-sok hittel, reménnyel hozzáfogtunk dolgozni. Kelet-Szlovákiában az Együttélés politikai mozgalom titkára lettem.
A nulláról indultunk, mert nem volt semmi előzmény, és nem volt ennek semmilyen hagyománya. Nagyon sűrű napi munka volt. Kezdve attól, hogy a földek visszaigénylésében segítettünk, amikor jártuk a falvakat, felvilágosítottunk, elmondtuk, hogy miért kell, mit kell szavazni, miért kell visszakérni, mit kell csinálni…
Az Alsó Pintő Gyermek Néptáncegyüttes fellépése a Pogány Erzsébet-díjátadáson (Fotó: HA/Felvidék.ma)
Ez nagyon sokrétű és érdekes munka lehetett.
Állandóan változott a helyzet.
Az egész hálózatot meg kellett szervezni Szlovákiában. Közben sűrűn voltak a választások.
Három parlamentbe választottunk, mert volt a szlovák, a cseh, a szövetségi, aztán kettőben, mikor már Csehország és Szlovákia különvált. Rengeteg megbeszélés, gyönyörű tervek, amik sokszor aztán kútba estek, de mindig próbáltunk valahogy a felszínen maradni és előbbre kerülni. Természetesen ennek voltak kiemelkedő állomásai. Azt hiszem, hogy a felvidéki magyarság részére a legnagyobb lehetőség 1994-ben volt a komáromi nagygyűléssel.
A Pogány Erzsébet-díjátadás résztvevői Királyfiakarcsán (Fotó: HA/Felvidék.ma)
A komáromi nagygyűlés nem úgy sikerült, ahogy azt remélték. Mi történt azután?
Nehezen indult be újra a munka, de a remény és a hit mindig előre vitt minket. 1998-ban megint megváltozott a helyzet, miután a három párt egyesült, amit elsősorban az Együttélés, Duray Miklós hozott létre. A másik két párt nem szívesen és dalolva tette meg a lépést, de sikerült. Ez nagy öröm volt, de egészen más volt már a munka 1998 után. Kassán újabb változások jöttek.
Dobos László volt a Madách könyvkiadónak az igazgatója. Ő kérte, hogy vegyem át a könyvesboltot, úgyhogy azt vezettem évekig.
Ott, a kassai Fő utcán értékesítettem a jegyeket a Kassai Magyar Bálra, a kassai Thália Színháznak.
Közben jött a Szövetség a Közös Célokért Pogány Erzsébet igazgatásával és a magyar igazolványok ügyintézése. Elsők közt voltam Pesten, akik megtanultuk, hogy hogyan kell a nyomtatványokat, fényképeket kezelni, továbbítani a kérelmeket. Előzőleg pedig volt a kárpótlás, ami a magyar törvények szerint kiterjedt a Felvidékre is, akik 1945 után is fogságban voltak, azoknak járt a kárpótlás. Havi kárpótlást kaptak, attól függően, hogy hány hónapot töltöttek fogságban. Az egész környékről körülbelül háromszáz ilyen kérvényt töltöttem ki.
Reiter Krisztina (Fotó: HA/Felvidék.ma)
Miképpen tudná visszaidézni a már itt említett Duray Miklós, illetve Pogány Erzsébet emlékét, a velük folytatott munkakapcsolatot?
Mind a ketten hajtómotorok voltak, mai szóhasználattal jó értelemben, munkamániások.
Duray Miklós egy olyan gondolkodó ember volt, akihez azt hiszem, sokáig nem lesz fogható tájainkon.
Ő nem a mában gondolkodott, nem négy évben gondolkodott, nem kongresszustól kongresszusig, neki hosszú évtizedekre szóló elképzelései voltak. Pontosan tudta, hogy mit hogyan kéne tenni a felvidéki magyaroknak, hogy sikeresek legyünk, és hogy mindenféle megkülönböztetés és jogfosztás nélkül lehessünk egyenrangú polgárai ennek az országnak. Pontosan látta, hogy mik azok a veszélyek, amik ránk leselkednek, ha belépünk az Európai Unióba. Az egy csodálatos dolog volt, hogy ő mindenféle törvényt meg akart alkotni, a jogvédő törvényt, ami az anyanyelvet védi, és a használatát bővíti, terjeszti, megalapozza az iskolaügyünket, a kultúránkat irányító törvényeket…
Duray Miklós többször elmondta, hogy miután belépünk az Európai Unióba, a nemzeti kisebbségek védelme háttérbe szorul. És gyakran gondolok ma rá, mert annyira igaza volt, annyira előrelátó volt, hogy mi következik azután, ha bekerülünk ebbe az „olvasztótégelybe”, és nem rosszindulatúan, de tényként mondom. A mi kérdéseink, kéréseink, jogosan felvetett követeléseink teljesen háttérbe szorulnak, senkit nem érdekelnek. Úgyhogy őróla külön fejezetet kéne írni.
A Pogány Erzsébet-díj kuratóriumának a tagjai a díjazottal (Fotó: HA, Felvidék.ma)
Pogány Erzsike pedig egy olyan személyiség volt, aki maga körül mindenkit meg tudott mozgatni.
Nála nem volt olyan, hogy valamit nem lehet megcsinálni, vagy végrehajtani, vagy nem lehet a végére járni, vagy nem lehetett valamit kivitelezni. Többféle összeállításban dolgoztunk együtt. Volt úgy, hogy az Együttélésen belül, mint főtitkár a főnököm volt, és aztán volt, amikor Erzsikével együtt dolgoztunk, amikor már a magyar igazolványokat csináltuk. Úgyhogy gyakran találkoztunk munka alapon is, és mint magánszemélyek is. Voltak időszakok, amikor napi kapcsolatban voltunk Erzsikével egy-egy kongresszus, vagy választási nyitó-nagygyűlés megszervezése kapcsán, mondjuk, ami Komáromban volt, vagy egy választási kampány lezárásának a megszervezésében. De jó szívvel emlékszem a hétköznapi munkákra, a tagokkal való foglalkozásra, felvilágosításra, szervezésekre, nemcsak országos, de járási, megyei összejövetelekre, országos tanácsok létrehozására.
Somogyi Alfréd, Fekete Irén, Reiter Krisztina, Pogány Tibor (Fotó:HA, Felvidék.ma)
Tulajdonképpen Kassáról segítette a Szövetség a Közös Célokért munkáját is. De hogyan került Kassára?
Én Losoncon születtem, és 15 éves voltam, amikor idejöttem a magyar ipariba. Gépészeti szakon végeztem és huszonegy évig, mint konstruktőr, műszaki rajzolóként dolgoztam a kelet-szlovákiai gépgyárban, és emellett csináltam a Csemadokot.
Hát az teljesen normális volt, hogy akkor a Csemadokban társadalmi munkában, minden egyéb juttatás nélkül nagy lelkesen dolgoztunk.
Aztán 1989-ben elsősorban Duray Miklósnak a kérésére, akit gyerekkorom óta ismertem losonci lévén, kiléptem a munkahelyemről. Először fizetetlen szabadságon csináltam végig a 1990-es választást, de azt nem lehetett másképp. Aztán már úgy zajlottak és sodortak az események. Nagyon-nagyon sűrű időszaka volt az életünknek. Mindez nem működött volna a család nélkül, a férjem és a két lányom is segített ebben a munkában.
Reiter Krisztina (Fotó: HA/Felvidék.ma)
A családjáról mit szabad megtudnunk, ők hogyan, hol tevékenykednek?
A férjem is gépészmérnök volt, az utak nagy részét közösen tettük meg. Ő volt az, aki vezetett, és akkor vittünk másokat is. Jártuk a Felvidéket, próbált anyagilag is segíteni, mikor már olyan helyzetbe került az Együttélés, hogy az állami támogatásból nem igazán lehetett fenntartani. A férjem azért kellett, hogy itthon is egy kicsit tartsa a frontot, még éltek a szüleink.
A két lányom is nagyon lelkes volt. Imádtak plakátot ragasztani, szórólapokat osztogattak, minden nagygyűlésen ott voltak.
Ők akkor 11 és 13 évesek voltak, nagyon örültek neki, hogy hozzánk sokan jönnek. Mindkettőnek nagy élmény volt. Megismerte ezeket a ragyogó embereket, akik nálunk is megfordultak, nemcsak Duray Miklós és Pogány Erzsike, de Dolník Erzsike, akivel a lányom együtt lakott Pozsonyban, egy albérletben, Bauer Editke, Duka Zólyomi Árpád, Rózsa Ernő. És hát nagyon hosszú lenne a sor. Egyetemista korában a lányom, Flóra megalapította az Együttélés mellett működő ifjúsági csoportot, amikor még nem is egyetemista, még gimnazista volt, és ők tartották a kapcsolatot a fiatalokkal, illetve a Rákóczi Szövetséggel az 56-os ünnepségekre szervezték az utazásokat. Volt olyan is 1992-ben, azt hiszem, amikor úgy jött ki a lépés, hogy a lányom, mint ifjúsági vezető Orbán Viktorral koszorúzott a Bem téren. Úgyhogy a lányaim első perctől kezdve benne voltak a zajlásokban. Majd az idősebbik lányom a pozsonyi egyetem után hazajött, s itt is folytatta a munkát, a mai napig is itt, a Magyar Szövetség párton belül próbál tevékenykedni. A fiatalabbik lányom meg Budapesten maradt az egyetem után, de figyelemmel kíséri az eseményeket, mindenben otthonosan mozognak.
Reiter Krisztina és Gubík László (Fotó: HA/Felvidék.ma)
A lányai példája is igazolják azt, hogy a fiatalokat sikerült bevonnia. De mi a helyezet ma a városban, a városi szervezeten belül vagy azon túl, hogyan látja a tevékenységüket?
A fiatalokat nem könnyű bevonni, mert annyi egyéb érdeklődési körük van.
A közért való tevékenység nincs az elképzeléseik között, vagy tisztelet a kivételnek, ezt nem mindenki vállalja.
Az emberekkel dolgozni egy gyönyörű munka, de bizony buktatókkal jár, meg keserűségekkel, meg csalódásokkal. Úgyhogy nem mindenki tesz a közért olyan szívesen. Erősen reménykedem benne, hogy a közvetlen kapcsolat, a személyes találkozás és a személyes, közösen megélt élmények, azok olyan mélyen beivódnak, hogy ezt, ha valaki megtapasztalja, akkor továbbra is fogja csinálni és szeretni.
Kassán működik a Rovás, ők nagyon aktívak, sok mindent tesznek. Ifjúsági klub is van Kassán, a Kikelet, egyetemisták, és abból már nemhogy én, de a lányaim is kinőttek. Működik a Csemadok, jó nevű nagy rendezvényeink, mint a Fábry-napok, a Kazinczy-napok, azok megmaradtak. A nyári művelődési táborok működnek, úgyhogy a lányaim, a biciklitúrák állandó résztvevői, főleg az idősebbik lányom már elvitte a saját gyerekeit is, úgyhogy közösen bicikliztek tavaly és tavalyelőtt is, azelőtt is járták a honismereti túrákat. Én azt hiszem, hogy a fiatalokat középiskolás korukban, ha sikerül ebbe a közösségi munkába bevonni, akkor az egy életre szól. Akik elindultak ezen az úton az én ismeretségi körömből, azok idős korukban is megmaradtak, és járnak a nyugdíjas klubba is, de a rendezvényekre is.
Tóth László főosztályvezető gratulál Reiter Krisztinának (Fotó: HA/Felvidék.ma)
Most mivel tölti a nyugdíjas napjait?
Elsősorban nagymama vagyok. Van két kicsi unokánk, ikrek, akik 9 évesek, 14 éves a nagylány unokám, 19 éves a nagyfiú unokám.
Mind a négy unokám sportol. Ez azt is jelenti számomra, hogy szeretik a közösséget, s délutánjaikban a tanulás mellett be vannak fogva.
A nagyfiú unokám Szlovákiában az egyik legjobb vívó a korosztályában. A 14 éves unokám Budapesten él, ő öttusázik, és a két kicsi unokám atlétikára és gimnasztikára is jár, úgyhogy van teendő. Igyekszem segíteni a lányaimnak az unokák nevelésében és háztartásában. A hétköznapok nagyon gyorsan leperegnek. Mire az ember nyugdíjas lesz megérti, mert ezelőtt mindig csodálkozott, hogy egy nyugdíjas hová siet, de a nyugdíjas mindig siet. Rövid nekünk a nap, mert mindent sokkal lassabban csinálunk. Ezen kívül természetesen igyekszem részt venni a rendezvényeken, nemzeti ünnepeinken, a nagy eseményeken. Van egy baráti társaságunk, akikkel középiskolás korunk óta tartjuk a kapcsolatot. Össze szoktunk jönni, megünnepeljük közösen a születésnapokat, úgyhogy állandóan van mit tenni a hétköznapokban is.
A jelölő, a Femine Fortis – Erős Nők szervezet képviselőivel – Neszméri Tünde, Reiter Krisztina, Kiss Beáta, Hervay Rozália (Fotó: HA, Felvidék.ma)
Ön szerint ma melyek azok a kihívások, amivel a felvidéki magyarság szembesül?
Pillanatnyilag ez az új államnyelvtörvény, ez mindnyájunkat érint majd. Iskoláinkban, elsősorban Kassán, nekem az a furcsa, hogy mikor bemegyek a magyar iskolába, ott bizony minden második szülő szlovákul beszél. Nagyon szép dolog a vegyes házasságokban, hogy az egyik fél, aki nem a mi nemzetünkhöz tartozik, beleegyezik abba, hogy a gyerekeik oda járjanak. Ugyanakkor minden magyar gyereket szívesebben látnék a magyar iskolában, hogy minél többen legyünk, és minden tiszteletem azoké, akik vegyes házasságból magyar iskolába járatják a gyerekeiket. Biztos, hogy a pedagógusoknak sem könnyű.
De hát én azt várnám, és ez a legfontosabb számunkra, hogy a magyar óvodában, iskolában magyar gyerekek legyenek, hogy minél többen legyenek, és minél szívesebben ünnepeljék közösen a nemzeti ünnepeinket.
Ez lenne a csodálatos.
Legyen így! Szívből gratulálunk a kitüntetéshez!
Pósfa zenekar (Fotó: HA, Felvidék.ma)
(Pósa Homoly Erzsó / Felvidék.ma)
