1953 november 25-én máig emlékezetes, világszerte visszhangot kiváltó labdarúgó mérkőzés zajlott a londoni Wembley-stadionban Anglia és Magyarország között. A hazájukban addig veretlen angolok úgy szenvedtek vereséget a magyaroktól, hogy még a hazai szurkolók is megtapsolták a győzteseket. A hat-hármas diadal hatvan esztendeje történt, és a magyar játékosok akár éltükben – Grosics és Buzánszky még közöttünk van-, akár holtukban – Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor – népszerűbbek és tiszteltebbek a maiaknál. És él még „a tizenkettedik játékos”, a riporter Szepesi György is, aki a kilencvenkettedik évében jár. Sorsom ajándéka, hogy ebből a világverő társaságból én nyolcat személyesen ismertem, Szepesivel pedig máig barátságban vagyok. Néhányukat a zöld gyepen is láthattam – Hidegkutit az MTK-val Kassán, Puskást edzőként kapura lövöldözve Pozsonyban. (Ő a Panathinaikosz mestere volt a hetvenes évek elején.) Az Aranycsapat a második világháború utáni súlyos években a magyar nemzet büszkesége volt sorozatos győzelmei és olimpiai bajnoksága kapcsán. És szinte az egyetlen örömforrása sokmillió magyarnak határon innen és túl. Még Dunába roskadtan árvultak a lebombázott budapesti hidak, amikor már tízezrek szurkoltak a futballmeccseken, a zseniális játékosok parádézását tapsolva. Aztán az 1956-os forradalom és szabadságharc szétszórta az Aranycsapat játékosait, de Puskás, Kocsis vagy Czibor külföldön is ámulatba ejtették a nézőket. Persze, 1954-ben is történt velük valami világraszóló: vereséget szenvedtek a svájci világbajnoki döntőben a németektől, akiket előzőleg, a csoportjukban – öt góllal megvertek. Puskást ezen a meccsen – bizonyíthatóan szándékosan – lerúgta az egyik német. Egyebek mellett ez volt az oka a döntőbeli vereségnek. Mintha az Európa Unió már ötvenkilenc évvel ezelőtt felvillantotta volna az arcát…
Batta György (A cikk megjelent a Komáromi Lapokban is)
