Kövér László több ízben járt már Bodrogközben, így volt alkalma megismerkedni az ott élőkkel, de interjúnkban nemcsak erről, hanem a családról, az ünnepekről és a magyarság jövőjéről is szó esett. A magyar Országgyűlés elnökével Horváth Károly beszélgetett.
Milyen benyomásai voltak itt tartózkodása alatt, mi a véleménye az itt élőkről, milyen gondolatokat ébresztett Önben a Bodrogköz?
– Valóban több ízben jártam már Királyhelmecen, de nem annyiszor, mint ahányszor talán illendő vagy jó lett volna. Sajnálatos módon azt tapasztaltam, hogy a Bodrogköz egy kicsit kiesik a közéleti szereplők érdeklődési köréből. Idézőjelbe téve „túlságosan távolinak tűnik”, és látogatásaim során úgy éreztem, hogy ebből fakadóan kicsit elárvultnak érzik magukat az ott élők, amin nyilvánvalóan lehetne, sőt kell is segíteni a határon átnyúló kapcsolatokat erősítésével. Persze nem feltétlenül attól lesz jobb a helyzet, hogyha még több magas rangú politikus látogat el a Bodrogközbe, Királyhelmecre – akár Magyarországról, akár a Felvidékről –, hanem attól, hogyha azok a területek, amelyeket a trianoni döntés során elszakítottak egymástól újra szervesen egymáshoz tudnak kapcsolódni.
Egyébként pedig nagyon barátságos fogadtatásban volt mindig részem. Nagyon tetszett a Millenniumi téren kialakított történelmi emlékhely, ahol legutóbbi királyhelmeci látogatásom során meg is koszorúztam a város korábbi vezetése által állított Szent István, Szent László, Szent Imre szoboregyüttesét. Nagyon remélem, hogy mielőbb újra köztérre kerül Esterházy János szobra is, amely sajnálatos módon valahol ismét csak „rabságban” sínylődik.
Ön jól ismeri a határon túliak sorsát, életét, helyzetükből adódó gondjait. Lát reális esélyt arra, hogy helyzetünk a jövőben javuljon? Amennyiben igen, mit gondol, mitől és hogyan javulhat?
– Nem egyszerű kérdések ezek. Annál is inkább, mert nyilvánvaló, hogy Magyarország nem ügydöntő szereplője azoknak a viszonyoknak, amelyek meghatározzák az elszakított nemzetrészek életének minőségét, hanem egy a partnerek között. Ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy nem egy kétoldalú viszony eredménye az, hogy tudunk-e, mondjuk a szlovák vezetésre gyakorolt jótékony hatással, befolyással javítani a felvidéki magyarok sorsán, hanem ugyanez a játszma zajlik Ukrajnával, Romániával és Szerbiával is. Most nem említem Horvátországot és Szlovéniát, ahol csekély a magyarok lélekszáma, és egyébként – talán ettől nem elválaszthatatlan módon – viszonylag rendezett is a sorsuk.
Valahányszor Magyarország a kétoldalú viszonyrendszerben egy kicsit hangosabban próbálja érvényesítetni azokat a nemzetközi normákat, amelyek a kisebbségben élő nemzeti közösségek jogaira, életfeltételeire vonatkoznak, abban a pillanatban ezen országok vezető politikai elitjében természetes módon éled újjá a „kisantant nosztalgia”. Láthattuk, hogy a nemzetközi közvélemény – benne az Európai Unió – nem nagyon érzékeny ezekre a kérdésekre. Mi több, nem hogy nem érzékeny – talán rosszul is fogalmaztam –, nagyon is érzékenyen, és idegesen próbálja megakadályozni, hogy ezek a kérdések napirendre kerüljenek. Teljesen abszurd módon az elmúlt húsz évben is azokat a nemzeti törekvéseket akceptálták – vegyük csak a macedóniai vagy a koszovói albánokat –, amelyek megfogalmazói nem voltak restek erőszakkal vagy az erőszak fenyegetésével kiállni a jogaikért. Azokat a magyarokat pedig, akik száz éve békésen, az alkotmányos jogaikra hivatkozva próbálják meg betartatni azt, amit nekik 1918-20-ban ígértek, azokat pedig semmibe veszik. Felvidéken ez történt a Malina Hedvig ügyet övező nemzetközi részvétlenség során. Ez történik a nyelvhasználat jogának korlátozásával, vagy említhetném a még mindig mérgező Benes-dekrétumok kérdését. A közigazgatás átszervezése újra és újra csak a kisebbségben lévő magyarokat sújtja, és a sort sajnos lehetne még meglehetősen hosszan folytatni. Ma nagyon óvatosan és nagyon megfontoltan kell lépni.
A végére hagytam a válaszomban azt, hogy természetesen a mindenkori magyar kormány, a magyar politika nem tud két lépéssel az adott közösség előtt járni. Tehát, ha a közösség, vagy annak vezetői nyámnyilák, tutyimutyik, még a demokráciában bevett békés eszközökkel megvívandó konfliktusoktól is megijednek, vagy – urambocsá’ – lepaktálnak azokkal a többségi politikusokkal, akik száz éve mást sem tesznek, mint megpróbálják etnikailag homogenizálni a Trianonban általuk megnyert területeket, akkor a mindenkori magyar kormány a legjobb szándék és a legnagyobb ügyesség mellett is szinte tehetetlen.
Önt leginkább politikusként ismerjük. Viszont semmit sem tudunk arról, ki Kövér László, ha éppen nem politikáról van szó? Mesélne valamit arról, mi fontos Önnek, magánéletéről, kedvenc időtöltéséről?
– A kedvenc időtöltésem a családom. Persze, ha most ők ezt olvasnák, akkor lehet, hogy hangosan felnevetnének, mert rájuk jut a legkevesebb időm, de hát éppen ezért tartozik a legértékesebb órák, napok közé, amikor az egyébként már felnőtté vált gyermekeimmel és a feleségemmel lehetek.
Amúgy köztudott rólam, hogy szeretek focizni. 1979-ben, amikor egyetemista lettem beneveztünk egy csapattal az akkori jogi kari kispályás focibajnokságba. Azóta is ezzel a csapattal, annak a bajnokságban a „jogutódjában” játszunk. A régi tagok közül, immáron mindössze ketten maradtunk, a többiek az évek során jöttek-mentek.
Ha lenne rá időm sok mindent csinálnék. Szeretek olvasgatni, most éppen Bánffy Miklós gróf Erdélyi történetét vettem a kezembe. De szeretem a filmeket, és mélyen sajnálom, hogy azokat a valóban értékes alkotásokat, amelyekre gimnazista, egyetemista korunkban vadásztunk, és alig vártuk, hogy lássunk mindent, amit a filmtörténetből ismerni kell: Bergmantól, Bunuelen át Felliniig, Tarkovszkijig, vagy éppen a cseh újhullámos rendezőkig, azokat a filmeket nagyon kevés helyen játszák, ha játszák egyáltalán.
Közeledik a karácsony. Mit jelent az Ön számára ez az ünnep, várakozással tölti-e el? Marad annyi szabad lelki erőtartaléka, forrása, hogy elmélyüljön lélekben az ilyen ünnepi időszakokban?
– Nem mindig marad. Volt már, amikor arra döbbentem rá, hogy egyszerűen bekövetkezett, ránk szakadt – már elnézést a kifejezésért – a karácsony, és az a fajta elmélyülés, elcsendesedés, ami az embert ráhangolja az ünnep meghittségére, az évek óta nem adatik meg. De ezt most nem mint politikus, közéleti ember mondom, mert nem hiszem, hogy ezzel egyedül lennék. Ez a modern, túlhajszolt élet velejárója. Kevesek tudják megtenni, hogy kívül helyezzék magukat a mindennapi rohanáson, sokszor elmebajos vibráláson, aminek – paradox módon – része az is, hogy a kereskedelmi láncok a reklámjaikon keresztül, már az ősz közepétől olyan hangulatot akarnak teremteni, hogy a karácsonyról se jusson más az ember eszébe csak a pénz és a vásárlás.
A közeledő legszebb ünnep alkalmából mit kíván a határon túliak, a királyhelmeciek, a magyarság számára?
– Mindenekelőtt, annak az ellenkezőjét, amiről az imént beszéltem. Vagyis, hogy a karácsonyt megelőzően legalább néhány napra, néhány hétvégére legyen módjuk nem mással foglalkozni, mint magukkal és a családjukkal, illetve magának a közelgő ünneppel, ami minden förtelmes ricsaj ellenére is arról szól, hogy Megváltónk született. Az ünnepek elmúltával pedig –, amit kinek-kinek kívánok, hogy békében és boldogságban töltsön el a szeretteivel – készüljünk egy olyan esztendőre, ami Magyarországon meghozza azon nemzeti érdekű politika folytatásának a lehetőségét, ami minden nehézség ellenére mégiscsak előreviszi a nemzeti újraegyesítés ügyét. Ehhez pedig legyen meg a felvidéki magyar közösségben is az az erő, hogy amit nem mástól kell várni, hanem maguknak kell kiküzdeni, azt meg tudják tenni. A magyar iskolák fönnmaradásáért való küzdelemtől kezdve, a nyelvi jogaink kivívásán át sok mindenre gondolok, ahol a magyar közösségnek meg kell mutatnia, hogy ki tud és ki mer állni saját érdekeiért, hiszen ne feledjük el, hogy egy olyan országról beszélünk, ahol a magyarság számaránya alapján még mindig nagyon komoly erő.
Hírek, emberek, bodrogközi visszhangok/Felvidék.ma
