Néha már-már arra kell gondolnom, jobban is megválaszthatták volna Petőfiék a forradalom időpontját. Amióta – egyébként pont nekik is köszönhetően – vagy két és fél évtizede parlamenti demokrácia tombol hazánkban, az a szerencsétlen helyzet fordul elő négy évenként, hogy az egyik legszebb nemzeti ünnepünk a parlamenti választások, s egyúttal azok úthengere elé esik. Hallgatva az anyaország nagyjai által előadott ünnepi szónoklatokat gyakran olyan érzésem támad, hogy épp elég lenne felcsapni valamelyik közéleti napilap belpolitikai rovatát, hogy mindent tudjak ami egy ilyen rendezvényen elhangozhat. Ezét kár elázni vagy épp ropogósra sülni a téren. Elmúlt négy, nyolc vagy huszonöt évről épp elég szó esik nap mint nap így a kampányidőszak eszeveszett dulakodásai közepette.
Úgyhogy vigyázó szemünket érdemes ilyenkor kisebb falvainkra vetni. Az igazi közösségekre, ahol van még szava a papnak, tanítónak – vagy ahol ezek nincsenek, a polgármesternek. Most is sikerült találnom egy valódi gyöngyszemet, persze ehhez csak annyira kellett elfogultnak lennem, amennyire valaki azzal a falucskával szemben lehet, ahol ifjúkora legszebb napjait töltötte…
Az alig félezer lelket számláló majdnem színmagyar település, Path község polgármestere a március 15-i ünnep alkalmából mondott egy beszédet. Egy olyant, aminek – ellentétben a legtöbb ilyen alkalomból felolvasott közhely-halmaznak – súlya van, ereje van, fejbe kólintó hatása van. A kis falu polgármesterét Szabó Olgának hívják, aki sok éve tölti be ezt a posztot, de ült már a szlovák törvényhozás padsorai között is, ahogy Nyitra megye önkormányzatában is (a tavalyi MKP-sikerhez maga is hozzájárult, tagja a testületnek).
Nagy hatású beszédet tartott már (legalább) egyszer, ez éppen húsz esztendővel ezelőtt történt a Komáromi Nagygyűlésen. Akkor egyebek mellett a következőket mondta: “A szlovák politikusok egy része azért igényli az ellenségképet, hogy ezzel leplezze pártprogramja, esetleg saját gyengeségeit és hibáit, vagy hogy az égető gazdasági és egyéb problémákról elterelje a köz figyelmét. Az anyanyelven történő kapcsolatfelvétel a közösségi együttélés alapja és a társadalmi öntudat elsődleges hordozója. Ezért a nyelvi elnyomás egy számbeli kisebbségben élő közösség elnyomásának legfontosabb eszköze”.
Ugyanő 2014-ben, amikor nyelvi jogainkat éppúgy páros lábbal tiporják, a magyar közösség tagjait legjobb esetben is másodrangú állampolgárokként kezelik, amikor a Felvidék szó kiejtése még bizonyos “magyarok” között is tabunak számít, nos, ő márciusi ünnepi beszédében a másutt háborús bűnösnek gyalázott Wass Alberttől idéz. A Magukrahagyottak c. művéből. Egy olyan példát emel ki, amely bátorságról, szívósságról, az emberi munka értékteremtő voltáról, a hősök tiszteletéről – és nem utolsósorban: a háláról szól. A háláról az előző nemzedékek iránt, akiknek jelen-létünket köszönhetjük.
“Mit mesélünk mi, a gyermekünknek, unokánknak?” – kérdezte az ünneplő közönség előtt a szónok. “Mit tudnak azok a család, a közösség történelméről? Pedig van mit mesélnünk nekünk is. A legidősebbek megjárták az orosz hadifogolytáborokat, harcoltak a világháborúban, voltak hontalan magyarok a szülőföldjükön. A kicsit fiatalabbak emlékeznek még a magyar iskolák bezárására, a reszlovakizációra, a deportálásra, a kitelepítésre. Ők még látták a vonatokat marha vagonba zárt rokonaikkal elindulni Csehországba és tudják azt is, hogy a gazdák hogyan válogattak az emberek között, vajon melyik lenne jobb rabszolgának.”
Súlyos szavak? Azok, hogyne lennének azok. Történelmi súlyuk van, hiszen e kicsiny, a térképekre épphogy csak felkerülő falucskán is éppúgy gázolt át a történelem, ahogy mondjuk a Budavári Palotán: könyörtelenül, mély, és soha nem gyógyuló sebeket hagyva.
A legfontosabb, az üzenet azonban még hátravan. Szabó Olga így folytatta: “Ne, ne mondja senki, hogy ezt el kell felejteni. Meg kell bocsájtani, ha képesek vagyunk rá, de elfelejteni nem szabad. Ha elfeledjük ezeket az emberpróbáló időket, félő, hogy a történelem ismétli önmagát.
Senkinek nincs joga a másik embert megalázni, senkinek nincs joga a másik ember életét, vagyonát elvenni.”
S valóban, ilyet tenni senkinek nincs joga. Vagy mégis? Azért vannak a szabályok, hogy mindjárt kivételek is legyenek alóluk? Szlovákiában ez bizony így van. A pathi polgármester ennek alátámasztására mindjárt elő is adta a községhez tartozó termálfürdő földjeinek hányatott sorsát. Ezeket az ingatlanokat a község még 1991-ben kapta meg a községek vagyonáról szóló törvény szerint. Huszonkét évvel később aztán bírói verdikt juttatta a szlovák betelepültek leszármazottjainak tulajdonába. Szabó Olga idézi a sokunk előtt nem ismeretlen jogszabályszámot: a 104/1945 T.t. a németek, magyarok árulók és kollaboránsok vagyonának elkobzásáról és sürgős felosztásáról szóló törvény az, amely ide vág. S az ennek alapján hozott, helytelen kataszteri megjelölést és helyrajzi számot tartalmazó kiosztási határozat alapján. “A héten megjött a Legfelső Bíróság határozata arról, hogy az a kiosztási határozat is érvényes”.
Magyarán: a magyar falu idén további földekkel lesz szegényebb. Szabó Olgáék nem adják persze fel, irány az Alkotmánybíróság, irány a nemzetközi fórumok, de a kérdés, amit feltesz, sejtet valamit a nem túlbiztató jövőből: “Mindent megteszünk, amit a jog megenged, de sehogy sem értjük, hogy hogyan történhet mindez. Hiszen a politikusok számtalanszor hangoztatták, hogy a Bene-dekrétumoknak nincs semmilyen hatásuk a mai jogviszonyokra. Hogyan lehet az, hogy ezt a bíróságok nem tudják? Hogyan lehetünk háborús bűnösök, amikor akkor még meg sem születtünk?”
Ezekre a kérdésekre ugyan ő sem tudott válaszokat adni, mint ahogy nem is lehet. Néhány továbbira, melyek itt lógnak közöttünk évtizedek óta azonban igen. Mit is kell tehát tennünk?
“Zárni kell sorainkat. Észnél kell lenni választáskor. Ma is. Leadták már szavazatukat az első magyar államfő jelöltre? Nem? Azt akarják, hogy mások döntsenek az Önök sorsáról? Igen így is lehet. De akkor ne panaszkodjanak, hogy ilyen vagy olyan az ország vezetése, vagy mivel helyhatósági választások is lesznek az idén, a falué. Aki nem szavaz, az az ellenséget támogatja. Ilyen egyszerű.”
Ilyen egyszerű, bizony. A megoldás ott van – mint mindig – a saját kezünkben. A pathi földügyben például imigyen: “Osszuk el becsületesen egymás között a kiadásokat is, meg a földeket is. Ne kerüljön a szlovák állam tulajdonába idővel a meg nem örökölt, nevesítetlen magyar föld. Ennyivel tartozunk elődeinknek, akik vért izzadtak, amire megvették azokat.”
Különös ünnepi beszéd volt ez. Látszólag egy alig ötszáz fős kis felvidéki magyar község dolgairól szólt, de biztos vagyok benne, hogy mindenki mindent értett volna belőle ma akár a Nemzeti Múzeum előtt is a magyar fővárosban. Közös ügyek ezek, a mi közös ügyeink.
Aki a fent idézett sorokat elmondta, nemzeti ünnepünk alkalmából rangos állami kitüntetést, magyar Arany Érdemkeresztet kapott. Méltán.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
