„Megállj, kutya Szerbia!” – a Nagy Háború kitörésének centenáriumán Babucs Zoltán hadtörténész emlékezik.
Látszólag a „boldog békeidők” időszaka volt a XIX-XX. század fordulója, ám a valóságban már érzékelhetőek voltak a nagyhatalmak között növekedő feszültségek. A „kisnémet” egység megvalósulását követően – azaz a német birodalmi egység megteremtése a Habsburgok kizárásával – a feltörekvő Német Császárság, miközben a kontinens legerősebb gazdaságát építette ki, szembekerült Európa két, hagyományos gyarmattartó hatalmával, Nagy-Britanniával és Franciaországgal. A kontinentálisan terjeszkedő Oroszországgal is szemben találta magát, amelynek balkáni politikája az Osztrák-Magyar Monarchia, kisázsiai aspirációi pedig az Oszmán Birodalom érdekeit veszélyeztette.
Amikor 1914. június 28-án, délelőtt 11 óra előtt 10 perccel eldördültek a végzetes pisztolylövések Szarajevóban, mindenki háborút akart. A németek azon megfontolásból, hogy keleti és nyugati ellenfelei még nem készültek fel a háborúra, így a kezdeti lapjárás nekik kedvezett. Az angolok és a franciák azért, mert a németeknek nem akartak több időt adni a háborús készülődésre, emellett a franciák revansot akartak venni az 1870-1871. évi porosz-francia háborúban elszenvedett fiaskóért. Az oroszok úgy vélekedtek, hogy a nyugati nagyhatalmak háborúját kihasználva, az oszmán és az osztrák-magyar birodalmaktól elvehetik azt, ami nekik kell. Mindezek mellett pedig egyre erősebb és agresszívabb formában jelentkeztek a szerb, a román és az olasz nemzeti törekvések is.
A háborút óhajtók közül Bécs sem maradhatott ki. Ez volt az utolsó lehetőség arra vonatkozóan, hogy a Monarchia a szomszédos kis államoknak megmutathassa nagyhatalmi erejét és érinthetetlenségét. I. Ferenc József és környezete mellett a vezérkari főnök, a közös külügyminiszter, a közös pénzügyminiszter és az osztrák miniszterelnök is emellett kardoskodott. Egyedüli feltétel volt az aktív német támogatás, amelyre hamarosan biztosítékot is kaptak, s háborús gépezetet megindíthatták volna.
Ám az 1914. július 7-i közös minisztertanácson a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István fenntartásának adott hangot, ezért az ülésen nem született határozat. A magyar miniszterelnök úgy vélte, a Monarchiának előnyösebb lenne a válság politikai megoldása. Taktikai és nem elvi okokból mondott nemet a háborúra, továbbá képviselte a hagyományos magyar felfogást is, amely szerint a Monarchia további balkáni expanziója a magyar politikai vezető réteg számára minden bizonnyal kedvezőtlen közjogi változásokat eredményezhet. Tisza végül a birodalmi érdek támogatása mellett döntött, háttérbe szorítván a magyar szempontokat. Véleményének megváltoztatásában szerepet játszhatott a német külpolitika és az a határozott szándék, hogy Szerbiára addig kell lecsapni, amíg Oroszország nem készült fel a háborúra. A valódi ok azonban a magyar miniszterelnök sajátos közjogi helyzetéből adódhatott, főként, ami a külpolitikai állásfoglalást illeti. Ezen a ponton ütközhetett leginkább a magyar és a birodalmi érdek, s hathatósan csak akkor foglalhatott állást, ha az Udvar, vagy a magyar Országgyűlés álláspontját képviselte határozottan.
Bécs mellett Budapest is egyértelműen a szerbek elleni háborút akarta, ezért Tisza kísérletet tett arra, hogy az agg uralkodónak és környezetének támogatását elnyerje. Amikor a bécsi háborús párt akarata jutott érvényre, Tisza végül feladta korábbi álláspontját. Tisza a háborús lépések elfogadása helyett választhatta volna a lemondást is, de annak nem lett volna semmiféle politikai jelentősége, hiszen bárki kerül a helyére: a háborút megszavazza. Ezért az 1914. július 19-i közös minisztertanácson már egyhangú határozat született: ultimátumot kell küldeni Szerbiának. A magyar miniszterelnöknek még annyit sikerült elérnie, hogy a németek megígérték, lépéseket tesznek az Erdély ellen várható román támadás megelőzésére.
A Monarchia vezetése – maga mellett tudván a németeket – vállalván a háború kockázatát, 1914. július 23-án Wladimir Giesl belgrádi nagykövet útján juttatta el tiltakozó diplomáciai jegyzékét a szerb kormánynak, amely arra nem adott kielégítő választ, így a két állam között 1914. július 25-én megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok.
Szerbia részelegesen mozgósította hadseregét, melyre válaszul I. Ferenc József 1914. július 25-én 21 órakor elrendelte a Monarchia részleges katonai mozgósítását – az általános mozgósítás csak hat nappal később következett be, amikor híre érkezett az orosz mozgósításnak. A németek a háború kontinentális kiterjesztését szerették volna, így nem is siettették a szerbek elleni megtorló hadjáratot, hanem arra törekedtek, hogy a Monarchia előbb Oroszország ellen forduljon, s azután a szerbek ellen.
1914. július 28-án Leopold Berchtold közös külügyminiszter távirati úton tudatta a szerb kormánnyal, hogy a két ország között beállott a hadiállapot. Másnap – 1914. július 29-én –, hajnali 2 óra 20 perckor a Zimonyból kifutott Temes, a Bodrog és Szamos monitorok lőni kezdték Szerbia fővárosát, Belgrádot. Ágyúlövéseik nem csak a Nagy Háború kezdetét jelentették, hanem egyben a hosszú XIX. század végét is. Megszületett a vérzivataros XX. század, amelynek első világháborújában becsülettel álltak helyt a Felvidék fiai, akik a császári és királyi hadsereg pozsonyi V. és kassai VI. hadtestének alakulataiba tartoztak, valamint a Magyar Királyi Honvédség pozsonyi IV. és kassai III. honvéd kerületének csapattesteit adták.
Babucs Zoltán, hadtörténész, Felvidék.ma
A felvételek a szerző magángyűjteményéből származnak.
{iarelatednews articleid=”47601,47578,47489,47081,46960,46957,46951,46501,46320,45821″}
