Nagy József volt egyesületi elnök így nyilatkozott: „A nyolcvanas évek elejére elértük, hogy kétmillió koronát fordíthatunk a DAC pálya és környéke korszerűsítésére, mert szerettük volna, az egyre nevesebb ellenfeleket méltó körülmények között fogadni.
Nagy terveket szőttünk, s azokat úgy „lovagoltuk” meg, hogy a város és a járás vezetőit meggyőztük: a közelgő országos szpartakiád nyitó ünnepségére, 1985 májusára újjá kell varázsolnunk a stadiont! Az átépítés megtörtént, az időpontot betartottuk, de a költségek közben tizenötmillióra rúgtak! Vállalatom, az Agrostav és más cégek előlegeztek hárommilliót. Evés közben jött meg az étvágy – tudatosítottuk, hogy az új lelátóval együtt meg kell építeni egy szállodai részt is, vendéglővel, mert az bevételhez juttathatja az egyesületet. Néhány lakást is előteremtettünk így. Kár, hogy nem volt elég pénzünk – ezért maradt beépítetlen , s így csonka a tribün egyik része. Ha belefogok valamibe, szeretem végig csinálni. Ez az aktivitás okozta a vesztemet, mert a városvezetők felfigyeltek rám, s Agrostav-beli kollégáim lelkesedésére. Rávettek, hogy egy évre vegyem át a DAC irányítását. Meggyőztek – mondhatnám tömören.
Az egy esztendőből persze több lett, bár én minden évben lemondtam – mindhiába. Közben egyre jobban beleláttam a klub boszárkonyhájába, s miután a futball szakosztály szép sikereket ért el, foglalkoznom kellett a többi sportággal is. Jelentkeztek a birkózók és az asztaliteniszezők, jöttek a kézilabdázók. Ezek a sportemberek is meghálálták a bizalmamat – volt év, hogy a birkózók tíz érmet is hoztak a nagy versenyekről. Író Ferenc edző csupaszív lendülete másokat is magával ragadott.
Egy idő múltán sikerült az egyesületnél egy bizonyos gazdasági hátteret kialakítani. Segítettük az atlétákat is, s ezt Pogány Misi edző tanítványai szép sikerekkel hálálták meg. Ez szép időszak volt, mert az egész járás és Dunaszerdahely nemcsak a DAC szárnyalásának örült, hanem értékelte a többiek helytállását is. Ekkoriban szinte mindenki segített bennünket, mert látta, hogy van értelme. De nem csak a Csallóközből érkezett hozzánk jó visszhang és elismerés.
Felfigyeltek ránk a nagyvárosok, Prága és Pozsony illetékesei is, mi pedig tovább szőttük a terveket, hogy sportolóink megfelelő feltételek mellett gyakorolhassanak és versenyezhessenek. Ha a bársonyos forradalom késik vagy két évet, elkészült volna a birkózócsarnok, megoldottuk volna a pálya fűtését és világítását…A szekrényemben mind megtalálhatók az ezekkel kapcsolatos tervrajzok. A megváltozott társadalmi viszonyok azonban új helyzetet teremtettek 1989 után.
Elfogyott a pénz, füstbe mentek a tervek. Máig jó érzés, hogy Abonyban a birkalegelő helyén építettünk egy kis úttörő stadiont… Pályagondjaink mindig is voltak, de szerencsére a környező falvak szívesen kölcsönadták a pályáikat. Bővültek a nemzetközi kapcsolataink… Ez a korszak számomra azt a tapasztalatot is hozta, hogy hasznos, ha egy kézben van a gyeplő, mert ha van elképzelés és kitűzött cél, azt úgy könnyebben végre lehet hajtani.” (1994)
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László {iarelatednews articleid=”45924″}
