Kávémeghívásaim sorozata egy újabb vendéggel folytatódik, ezúttal egy csodálatos nővel. A mai vendégem egy kedves újságírónő, aki jó hosszú utat járt végig nemcsak a médiában. Tapasztalatait, tudását sok helyen kamatoztatta már, íme néhány állomás: Motivációs Alapítvány, Mozgássérültek Budapesti Egyesülete, Esélyegyenlőség, Sportnap, Együtt jó, Újpesti Esélyegyenlőségi Programsorozat és a Parasportpress Jövőjéért Alapítvány elnöke.
-Hogyan lettél újságíró, mikortól foglalkozol újságírással?
Gyermekkori álmom vált valóra azzal, hogy újságíró lettem. Persze, akkor még olyan illúzióim voltak, hogy én egy olyan újságíró leszek, aki igazi újságba írja a cikkeket, nem pedig online gyártja az anyagokat, amelyekben már videós és rádiós anyagok is vannak. Egyébként 15 éves korom óta írok cikkeket, készítek interjúkat.
-Egy fiatal nőből hogyan lesz valaki a sportok szerelmese?
Gyermekkorom óta a sport körül mozgok. A családom tagjai is sportot szerető és értő magyar emberek. Emellett a sport és a kultúra az a két terület, ami a leginkább elősegíti a fogyatékossággal élő emberek és más hátrányos helyzetű, sérülékeny társadalmi csoportok integrációját. Továbbá a sport olyan élményeket ad versenyzőként és szurkolóként egyaránt, amit semmi más. Szerencsésnek érzem magam, hogy sportújságíróként erről a nehéz, de csodálatos világról írhatok, amit sportnak hívnak. Minden versenyző csodára képes, miközben az emberi teljesítőképesség határát súrolja.
-Az évek folyamán nagyon sok magazinnál, lapnál megfordultál, így tudsz különbséget tenni…
Természetesen vannak különbségek, de az a lényeg, hogy bárhová is írsz, mindig próbáld kihozni a maximumot, keress új és még újabb témákat, kérdezz érdekesen, bármelyik médiumról is legyen éppen szó. A Fradi Magazinnál nagyon sokat tanultam az FTC krónikásától, Nagy Bélától, a Magyar Nemzetnél pedig Ballai Attilától. Nehéz is szavakba önteni, hogy pontosan mit, de az biztos, hogy olyan dolgokat, amelyek nélkül ma sokkal kevesebb lennék.
– 2008-ban a pekingi paralimpiáról és egyéb, fogyatékossággal élők sportjával kapcsolatos cikkeket írtál, kint voltál Pekingben a sportolókkal?
Nagyon nagy élmény volt a pekingi paralimpia, az ott szerzett élmények és tapasztalatok az óta is kísérnek az élet rögös, de mégis szép útján. Csodálatos volt a világ másik végén magyar sikerek részesének lenni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ott lehettem. A Pekingben tapasztaltak nyomán született meg szakdolgozatom, valamint itt kaptam inspirációt a Parasportpress Alapítványlétrehozáshoz is.
– 2008 mondhatni mérföldkő újságírói pályádon, hiszen megálmodtad a Parasportpresst, amelynek főszerkesztője lettél. Gondolom szükség volt erre, vagy szerettél volna egy olyan oldalt, ahol minden olyan hír vagy információ helyet kap, amely a fogyatékkal élő sportolókkal kapcsolatos?
Pekingben olyan csodálatos impulzusokat kaptam, amelyek után erőt éreztem magamban ahhoz, hogy létrehozzak egy parasporttal kapcsolatos hírportált. Ezt főiskolás társaimmal építgettük. Majd létrehoztuk a Parasportpress Alapítványt, amelynek tevékenysége az óta már kibővült, és ma már nem a médiatevékenység a legfontosabb feladtunk.
-Megjelent a Kodolányi János Főiskola élsportolói c. könyved, amelynek nemcsak ötletadója voltál, hanem riportokat írtál, fotóztál, s mindezek mellett marketing- és PR-tevékenységek, sajtótájékoztatók, közönségtalálkozók szervezése, média megjelenések, valamint az értékesítési feladatok is rád hárultak. Nem fárasztó ez?
Ez egy nagyon szép, és igen sokrétű feladat volt. Azt gondolom, egy szép és értékes könyvet sikerült készítenem, amire még ma is büszke lehetek. Bár voltak nehéz pillatok a könyv készítésénél, de ma már csak a szépre emlékszem, ha az interjúkötetre gondolok.
-Újpesti olimpiai bajnokokról az Újpesti Naplóban egy cikksorozatot készítettél és megjelent egy naptársorozat is. Az időd nagy részét ezekre a feladatokra összpontosítod, de vajon jut kikapcsolódni is?
Az említett újpesti munkámat is szerettem. Azért is állt közel a szívemhez, mivel ebben a kerületben lakom, immár hatéves korom óta. Pörgök ezerrel, de médiamunkásként ezt az életformát választottam, és nem bántam meg. Az újságírás egy 24 órás állás. Mindig készenlétben kell lenni. Aki ezt nem veszi tudomásul, jobban teszi, ha más szakmát választ. Lehet, hogy éjfélkor fejezed be az egyik cikket, de másnap reggel 9-kor már egy sajtótájékoztatón kell lenned. A naptáram mindig tele van, de úgy szép az élet, ha zajlik. Mindenre jut időm, a kikapcsolódásra is. Én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más, csak a szakmám, a hivatásom nem átlagos. A barátaim nagy része is a sportban vagy a médiában dolgozik, így ők is hozzám hasonló életmódot folytatnak. Természetesen szoktunk találkozni, közös programokat csinálni.
-Sok fogyatékkal élő barátod van?
Természetesen vannak fogyatékossággal élő barátaim, ismerősöm is. Ez részben a munkámból is adódik. De az ember a barátait nem úgy választja, hogy veled azért vagyok, mert vak vagy, a másikkal meg azért, mert ép. Számomra a legnehezebb az értelmi fogyatékossággal élő emberek elfogadása volt. Ennek oka egy gyerekkori emlék. Az óvodában volt egy értelmi sérült társam is. Őt mindig csak sajnálni tudtam, mert 4-5 évesen csak annyit fogtam fel, hogy szülei nagyon sokat szégyenkeznek a viselkedése miatt. Aztán, amikor közelebbről megismertem a speciális olimpikonokat, az igazi „győztesek világát”, akkor ez a sajnálat elmúlt. Rájöttem, hogy az értelmi fogyatékossággal élő emberek saját világukban nagyon jól érzik magukat, boldog emberek. Emellett pedig rengeteg szeretett kaphatsz tőlük. Büszke vagyok rá, hogy őket is ismerhetem. Újságíróként a hihetetlen akaraterő közvetítése, és a társadalmi összefogás elősegítése a feladatom.
– Az évek alatt nagyon sok sportolóval vagy más személyiséggel készítettél interjút. Kérlek, legalább tíz olyan személyiséget említs meg, akivel a találkozásod valami oknál fogva életre szóló emlékként maradt meg benned?
Nehéz lenne választani. Nagyon nagy élmény volt, amikor Siti Bea kézilabdázóval saját házában készíthettem interjút, vagy Hoffmann Nóra jégtáncossal, az internet segítségével beszélgethettem, mivel ő az interjú időpontjában éppen külföldön volt. Nagy élmény volt az is, amikor 2000-ben, 15 évesen egy közönségtalálkozó háziasszonya lehettem, amelynek vendégei Kökény Beatrix olimpiai ezüstérmes kézilabdázó és a paralimpiai bajnokúszó, Ráczkó Gitta voltak. A parasportolók élettörténetei is nagyon izgalmasak. Számtalan élményt szereztem eddigi munkáim során.
– Elnöke vagy a Parasportpress Jövőjéért Alapítványnak. Ebben a minőségedben milyen feladatok hárulnak rád?
Tulajdonképpen én határozhatom meg, hogy merre menjen az alapítvány. Nagy terveim vannak még ezen a területen. Bár nem egy könnyű út ez, ugyanakkor élvezem is. Fő profilunk fogyatékossággal élő embereknek programokat szervezni, kínálni, hogy ne csak a négy fal között üljenek. Külön öröm, hogy külhoni magyarokkal, így párkányi mozgássérültekkel is évek óta kapcsoltban vagyunk. Emellett kiállításokat, közönségtalálkozókat szervezünk. Sajnos, most a média-tevékenységeinket nem tudjuk folytatni, mivel erre jelenleg nincs anyagi forrásunk. Természetesen nagy terveink vannak, de erről később. Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy az alapítványban mindenki önkéntesen végzi tevékenységét.
-Azt szokták mondani, hogy mindenkinek vannak kedvencei, aki a sport keretein belül belecsöppen ebbe a világba. Van kedvenc paralimpikonod és ha igen, miért ő?
Nagyon sok kedvenc sportolóm van, felsorolni nem is tudnám őket. Siti Beát már említettem. Szucsánszki Zitával, Tömori Zsuzsával, Berki Krisztiánnal, és még sokukkal már gyerekkorunk óta ismerjük egymást, mert egy gimnáziumba jártunk. Velük is más a kapcsolatom ebből kifolyólag. De a lényeg, hogy az emberek, a szurkolók többségének is meg kell értenie, hogy a sportolók sem gladiátorok, hanem ugyanolyan emberek, mint te vagy én. És nekik is lehetnek hétköznapi gondjaik, nekik is kell a családjukkal törődni, a barátságaikat ápolni, miközben a sportban csodákat kell művelniük. Hát, nem könnyű.
A sport azért is csodálatos, mert a fogyatékossággal élő emberek számára hitet, önbizalmat ad. A sportban a fogyatékossággal élő emberek is teljesítőképességeik határait súrolják, miközben általa csodákra képesek. A fogyatékossággal élő sportolók zömének olyan élettörténete van, amiről nem árt, ha sokat, és még többet beszélünk. Közel áll a szívemhez Juhász Veronika kerekesszékes vívó, akiről egy filmet is sikerült forgatnunk.
-Te hogyan látod Magyarországon az esélyegyenlőséget?
Haladunk, de még van bőven teendő. Akkor lenne nagy az előrelépés, ha valóban javulna az életminőségünk. Ha nem okozna gondot A pontból B pontba eljutni. Ha a megváltozott munkaképességűeknek a munkáltatók nagy része nem a minimálbért fizetné, és nem csak 4 órában alkalmaznák őket. Ki kell mondani, fogyatékossággal élő embernek lenni drágább, mint épnek. És én nem akarok többet, mint az ép társaim, csak ugyanazt az életminőséget. Úgy gondolom, ugyanazért a munkáért ugyanaz a bér járna a fogyatékossággal élő embernek, mint egy épnek. És akkor máris nem lenne szükség a különböző szociális támogatásokra. A fogyatékos emberek is tudnánk még nagyobb mértékben a társadalom, az ország teherviselői lenni, ha valóban sokan kapnának, kapnánk erre esélyt.
-A médiában is dolgoznak sérült emberek. Hogyan látod, nekik könnyebb érvényesülniük, megkapják azt az esélyegyenlőséget, mint az épp emberek?
A médiában és az egyéb hivatásokban is nehéz az érvényesülés mindenki számra. Én elsősorban újságíró vagyok, és csak aztán mozgássérült. Nem szeretném, ha fogyatékosságom után ítélnék meg újságírói teljesítményemet. Persze, sok olyan munka megtalál, mely a fogyatékossággal kapcsolatos. De talán ez az élet rendje. Az pedig, hogy a parasportról írhatok, miközben én is mozgássérült vagyok, szerintem csak hozzáad, minthogy elvenne a teljesítményemből. Emellett pedig vannak a médiának olyan területei, amelyek igencsak kutathatók – például a fogyatékosok médiareprezentációja, a fogyatékos celebek, stb.
-Mi a helyzet a díjakkal?
Természetesen minden díjának örül az ember, mert azzal mások is elismerik a tevékenységedet. Ugyanakkor, ha már kapsz egy bármilyen díjat, azzal egyben kapsz egy hatalmas felelősséget is, és ez nem könnyű feladat. És azt se fedjük, hogy sok esetben a díj kimerül egy oklevélben, ezért pedig kenyeret nem adnak a boltban.
-Térjünk át a kiállítás ötletére, hogyan sikerült ennek megszervezésére mozgósítanod?
A párkányi mozgássérültek klubjával már évek óta nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Szoktunk közös programokat is szervezni, elsősorban fogyatékossággal élő sorstársainknak. Alapítványunk már több kiállítást szervezett Magyarországon.
Van ennek a kiállításnak valami célja, vagy üzenete?
A fotók a parasport felejthetetlen pillanatait kívánják bemutatni, ezzel is népszerűsítve a fogyatékossággal élő emberek sportját.
Mutasuk be Szalmás Péter fotóst, aki a Népszava, a Sztár Sport, a Budapest Sportiroda, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség, a Magyar Paralimpiai Szövetség fotósa is. Megszállott sportfotós, óriási hév hajtja fotózás közben, világszerte szinte minden jelentősebb sporteseményről készített felvételeket.
-A paralimpikonok fotósa, Szalmás Péter lassan több, mit 20 éve fotóriporter, sportfotós. Jelenleg a Népszava képszerkesztője, emellett pedig az újpesti székhelyű Parasportpress Jövőjéért Közhasznú Alapítvány kurátora.
Azt tudni Önről, hogy nagy sportrajongó. Ki lehet jelenteni, hogy fotóriporterként a sportra specializálódott?
Ez kialakult az évek során. Sportiskolába jártam, élsportoló voltam. Szóval egyértelmű volt, hogy a fotózáson belül a sportra koncentrálok leginkább. Valamilyen szinten úgy érzem, hogy engem a szakmán belül is sportfotósként tartanak már számon.
-Minek köszönhető, hogy kapcsolatba került a paralimpiával és a paralimpikonokkal?
Ez egy véletlen volt. Az athéni olimpián tudósítottunk és az utolsó napokban jöttek az olimpiai sajtósok, hogy nagy szeretettel várnak mindenkit a paralimpiára is. Promotálták a paralimpiát, hiszen azt tudni kell, hogy a normál olimpián volt kétezer ötszáz fotós, a paralimpián pedig voltunk százan… Az a lényeg, hogy kint maradtam a paralimpián is. Benne volt, hogy még egy kis Athén, kis lazulás, de nem így lett. Olyan katartikus élmény volt őket fotózni, hogy végigdolgoztam az egészet.
-Személyes kapcsolatokat ápol a paralimpikonokkal?
Most már igen, főleg a magyar sportolókkal. Hiszen amikor a dobogón állnak, én vagyok az első, aki ott van, és fotózza őket. Így óhatatlanul is kialakult egy haveri viszony köztünk.
-Van kedvenc sportolója, sportága a paralimpiai számokon belül?
Igen, a kedvenc sportágam az a sportok királynője, az atlétika. Annyi minden történik egy helyszínen, hogy az a legjobb, legizgalmasabb. A sportolók közül pedig egy amerikai íjász fiú a kedvencem. Ő egy volt amerikai tengerészgyalogos elit katona, akinek világéletében mesterlövész volt a szakmája. Az Öböl-háborúban aknára lépett, ami levitte a fél karját és a lábát. Ő volt az, aki elindult a paralimpián és jobb köreredménnyel nyerte azt meg, mint az ép versenyző az épek között. Az íjat a szájával húzza ki.
(Részlet Palkó Emese interjújából).
-A Parasportpress Jövőjéért Alapítvány törekvését hogyan jellemeznéd, milyen célokat tűzött ki maga elé?
A Parasportpress Jövőjéért Közhasznú Alapítvány azzal a céllal jött létre, hogy a hátrányos helyzetű – elsősorban a fogyatékkal élő – emberek sportjának bemutatása, megismertetése és népszerűsítése révén segítse a beilleszkedést.
Tevékenységeink: kiállítások, konferenciák, közönségtalálkozók, szabadidős és sportprogramok szervezése és lebonyolítása, az integráció jegyében.
A Párkányi Mozgássérültek Szervezte és a Parasportpress Jövőjéért Alapítvány szeretettel meghívja Önt Szalmás Péter „Paralimpikonok magyar szemmel” című fotókiállításának ünnepélyes megnyitójára!
A kiállítás november 27-ig ingyenesen látható.
Telek Lajos, Felvidék.ma
Fotók: Parasportpress, Szalmás Péter
