Életének fele után az ember lelke immár nem kifelé tart a dantei sötétlő erdőből, hanem az egyre gazdagabb, évről évre magasabbra emelkedő időtlenségbe. Abba az univerzumba, ahol az ember visszatalálni igyekszik az ártatlanság és bűntelenség otthonába. Abba a megígért otthonba, ahonnan egyre világosabban látható: elrendelés szerint az ember szabadnak és boldognak születik. Az önzés szolgaságából s a magány rabságából, az én önkényéből szabadulóban az ember felismeri: mindegyikünk felelős mindenkiért és mindenért – nemzeti közösségünkön belül, s azon túl is, az egész földi életért.
Nemrég újra elővettem egyik legkedvesebb könyvemet, A Karamazov testvéreket, Dosztojevszkijnek ezt a „tragikusan boldog egyetlen mondatát” az egyetemes emberi jelenségről, a szentség realitásának és a bukás irrealitásának jelenlétéről életünkben. E regényfolyam „hőse”, Zoszima sztarec azért imádkozik, hogy a világ hiúsága által megkísértett ember hallgasson a lelkiismeret szavára, ügyeljen jól a szívére, és szüntelenül gyónjon meg önmagának; s ne kevélykedjen se a kicsinyek, se a nagyok előtt, ellenkezőleg, imádkozzon az istenkáromlókért, a rágalmazókért, a gyűlölködőkért, a csúfondárosakért, a dölyfösekért, a harácsolókért, a részvétlenekért, az emberi méltóságot és szabadságot elárulókért és kigúnyolókért, s mindazokért, akikért nincsen, aki imádkozzon. Zoszima sztarec hiszi és tudja – a bibliai Jóbot hozva fel példaként –, hogy az emberi élet nagy titka: az idő és a szelídség hatalma minden csapást, minden meghurcoltatást, minden bajt csöndes örömmé, derűvé változtat(hat).
Egy-egy év zárultán, az évek fordulópontján az is eszünkbe jut(hat), hogy tékozló fiúként el kell indulnunk az atyai ház felé, a halál felé való hanyatlás útja helyett a boldogsághoz vezető úton, az egyszeri „haza” után az örök hazába. A mélyen megélt élet, a hosszú tapasztalat és előrehaladás a bölcsességben tudja, hogy ez nem mese: mulandóságunk mélyén ott tündöklik meghívottságunk a számunkra öröktől fogva megterített asztalhoz.
Ilyen értelemben az évek egymásba fordulásának jelentésteli ünnepei, a mögöttünk hagyott – az örökké előttünk álló – esztendők többszörösen is túlmutatnak önmagukon. Egyrészt szemünk elé emelik az elmúlt év, mi több, elmúlt életünk „megszentelt rajzát”: a családunkért, gyerekeinkért, unokáinkért, szülőföldünkért s a nagyobb családért, nemzeti közösségünkért végbevitt tetteinket, lelkiismeretünk szülte fájdalmainkat és örömeinket, másrészt az Ó és az Új egymásnak feszülésével a múlás és az érkezés, a nyilvánvaló és a titok, a hála és a remény mezsgyéjére állít bennünket, esélyt adva a léleknek a derű megszerzésére, a lét iránt érzett áhítat elnyerésére.
Ez az emberi küldetés adja meg életünk értelmét. Ez a világosság teremti örökös egyidejűséggel az önmagát egyre megtisztító, évszázadokat felöltöztető, élhetővé tevő kultúrát, mely biztosíthatja számunkra a másokéval egyenrangú, minden emberi közösséget megillető, emberszabású létformát: engedi és bátorítja az önépítést, önkiteljesedést és önrendelkezést. S ebből táplálkozik az az őseink teremtette, ránk testált hit is, miszerint a titokzatos földi időben bekövetkező, „végérvényes” halálunk valódi öröklétbe fordul át. Vagyis hitünkkel és reményünkkel fölébe emelkedünk ennek a méhében boldogságot is hordozó, ám mégiscsak véges időnek, mi több, fölébe emelkedünk a látható és láthatatlan csillagoknak és egeknek is.
Ezért egy-egy év búcsúztatása s az új év örömteli fogadtatása a földi élet és idő megszentelése is egyben: egyrészt minden elmúlás szelíd melankóliáján átragyog az újrakezdés mosolya, másrészt – miközben az évek fordulójának éjjelén „Isten véghetetlen csendben és szelíden áthajtja csillagnyájait az egyik esztendő legelőiről a másik esztendő mezőire” – apáink hitével hihetjük, hogy emberi időnk „véghetetlen csendben és szelíden” áthajol az időtlenségbe: álmaink és helytállásunk örök jelenébe.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma