Csoma László deregnyői lelkipásztor a schengeni határok megnyitása utáni gondolatait osztja meg a FelvidékMa olvasóival. Ezt adjuk közre az alábbiakban:
A felvidéki magyarok számára különös érzés a határok átjárhatósága. Családommal havi rendszerességgel tesszük meg a Deregnyő-Debrecen közti távolságot, s 2007. december 21-től a távolság már nem 177 km, hanem160. Összesen 34 kilométerrel kevesebb, valamint legalább 30-35 perc időnyereség.
A határ már csak a térképeken látható, és egy táblán, amely a határvonalon jelzi, itt a politika és a történelem jelen idő szerint határvonalat húzott. Eddigi utazásaink alkalmával azonban azt is látnom kellett, hogy ha nem lenne a nevezett kis tábla, akkor is azonnal érzékelhető lenne a határ. Na nem a feliratok magyar nyelvű egyöntetűsége miatt, hanem a magyarországi oldal falvainak szörnyű állapota miatt. Igaz, Szlovákia keleti régiójában élő magyarságunk is „fokozottan hátrányos” helyzetben van, de aki áthaladt Lácsacséke, Semjén falvakon, rádöbbenhet arra mit is jelentett a kádári gulyáskommunizmusban, de az elmúlt 19 év alatt is magyarnak lenni Északkelet-Magyarországon. Nem csoda, hogy a magyar lakosság nagy része elmenekült, s eladta családi örökségét a romáknak, vagy éppen ezt a kilátástalannak tűnő sorsot is vállalóknak.
Mindezt látva önkéntelenül is visszagondolok az 1938-as évre. Ez évben lesz ugyanis 70 éve, hogy Felvidék magyarlakta területeinek túlnyomó többsége visszakerült az akkori Magyarországhoz. A visszatekintést még elevenebbé teszi az a könyv, amelyet 1974-ben, 18. születésnapomon kaptam ajándékba egy barátomtól, s amelynek a címe: Felvidékünk, honvédségünk. Ez a kötet gazdag fényképanyaggal illusztrálva számol be a Felvidék magyar területeinek visszakerüléséről. Amikor először végigolvastam szinte elsírtam magam. Igaz akkorra már Kassa, Rozsnyó, Losonc, stb, nem voltak magyar többségű városok, mégis nyilvánvaló volt, hogy az akkori határ nagy pontossággal követte az etnikai településvonalat. Rosszul azok a községek jártak, ahol a magyarság aránya már nem volt 50% fölött. Ott megszűnt a magyar iskola, jobbára csak az istentiszteleteken és esetleg magyar szervezetek ülésein lehetett használni az anyanyelvet. Ekkor gyorsult fel sok-sok falu és város el-szlovákosodása. De akkor is voltak nekibuzdult atyafiak, akik a „hongyarapítók” sorába akartak lépni, miként történt ez Deregnyőn, ahol község férfilakosságának egy jó része hazafias nekibuzdulásában és „spiritusztól” nyert „lelkesültségében” elfoglalta a szomszéd, jobbára szlovák nyelvű községet, Butkát. Igaz, néhány óra múlva vissza kellett szolgáltatni „jogos” tulajdonosának, de azért még a nyolcvanas években is elmesélték a résztvevők a történteket, ha volt bizalom, no meg hát ismételten „spiritusz”.
A „Mindent vissza” lelkesültségem első kérdőjelével a Debreceni Református Kollégium könyvtárában találkoztam, ahol egyházunk néhai püspökének, Varga Imrének 1939-ben, az Országos Református Lelkészegyesület Cegléden tartott közgyűlésén elmondott beszédét olvastam. A beszéd egy mondata tűnt hirtelen ünneprontónak, de valójában prófétainak. Ez a mondat így hangzott: Ha ugyanaz a Magyarország fogadott minket vissza 1938-ban, amelyik 1918-ban elveszített, akkor ismét el fog minket veszíteni. E prófétai látással és bátorsággal kimondott mondat, öt év múlva beteljesedett. Pedig akkor egy lelkesült ország fogadott vissza minket, egy ország, amely 20 éven keresztül küzdött azért, hogy a környező országokba szakított magyarság visszakerüljön az anyaországhoz.
Most, mintegy 70 évvel később, csakis Isten kegyelméből úgy „légiesedett” a határ, először ismét a Felvidéki magyarság számára, hogy az anyaország magyarságának többsége nemhogy nem küzdött érte, hanem az uralkodó „bolsevik-örökös elit” beintésére, 2004. december 4-én még meg is tagadta elszakított nemzettársait. De mit lehet várni egy olyan „politikai elit”-től, akiknek elődei külföldi eszmék és hatalmak bérenceiként már 1919-ben, majd 1947-48-ban, majd 1956.november 4-e után is rátelepedtek a nemzetre, elhazudva annak igazi érdekeit, ellopva – bocsánat – államosítva, vagy épp privatizálva értékeit, legyen szó hatalmas gyárról, vagy akár az utolsó tehénről. Ez az „elit” az elmúlt 60 évben kétségbeejtő nyomorúságba „fejlesztette” Magyarország gazdálkodó falvait, ketrecszerű tömbházakba „munkásította” iparosait és értelmiségét, „bátran vállalt mássággá” sorvasztotta kultúráját, ahol a „színvonalat” a vörös óriások és a fekete lyukak csillagosztályával lehet csak mérni.
És mindezek ellenére Isten ismét kegyelmet gyakorolt rajtunk! Schengennel számunkra határ „légies” lett, de kíméletlen fájdalmat okozva látszik! Most, talán rajtunk, a 2004-ben megtagadottakon a sor, hogy látásunkkal, keresztyéni felelősségünkkel szóljunk, s tegyünk azért, hogy népünk mindenekelőtt Istenre, aztán magára, majd egymásra találjon. Mert jaj nekünk, ha a kegyelemmel nem tudunk élni, s hagyjuk, hogy Istentől kapott kegyelmi ajándékainkat lelketlenek, kegyetlenül elorozzák tőlünk!
Csoma László
