Lelkes magyarok már több mint harmincezer aláírást gyűjtöttek össze a beneši rendeletek uniós felülvizsgálatára, s petíciót nyújtanak át Hágában, hogy az igazság elrejtéséből származó következményeket végre megismerje Európa. A Beneš-dekrétumok egyértelműen az első csehszlovák köztársaság likvidálásával vádolták meg az ott lakó őshonos németeket és magyarokat, gyilkosoknak és árulóknak nevezve őket. A második világháborúban a cseh–morva protektorátus ideig-óráig vesztes lakói híresek voltak a kollaborálás különféle módjairól, s akkor szokatlanul magas életszínvonalukról. Szlovákia pedig a marxista szakirodalom szerint „klerikofasiszta” állam volt. S tegyük hozzá, a második világháborút kirobbantó lengyel hadjáratban a kis Szlovákia hadserege is részt vett a németek és az oroszok oldalán. Az új, 1945-ben törvénytelenül rendeletekkel kormányzott, harmadik csehszlovák köztársaság azonban nemcsak a kollektív bűnösség máig ható elvét fogalmazta meg állampolgárai egy tekintélyes, több mint négymillió német és magyar lakosával szemben, de a nácik nürnbergi törvényeinek szellemében egy tiszta, szláv fajú állam megteremtését is céljául tűzte ki.
A Szabad Európa egykori cseh munkatársa, Sidonia Dedina „Edvard Beneš, a likvidátor”, 2004-ben magyarul is megjelent dokumentumregényében a sztálini kor pereinek divatos – likvidátor, felszámoló, tömeggyilkos – kifejezését nem a benesi rendeletekkel megbélyegzett kisebbségre, hanem magára a nagy hatalmú elnökre alkalmazza, akinek a kezéhez már a szovjet tábornokok peréhez átjátszott információk révén is vér tapadt. Az 1945-ben, az elnök tudtával létrejött forradalmi gárdák a nemzeti bizottságok irányítása alá tartoztak, s főként a német lakosság terrorizálásával és kirablásával váltak hírhedtté. Német adatok szerint rövid idő alatt 267 ezren estek a terror áldozatául.
A felvidéki magyar lakosságot – Janics Kálmán szerint – az mentette meg a szlovák partizánok terrorjától, hogy a kárpáti, a duklai harcokban a Vörös Hadsereg lendülete lefékeződött, s végül a magyar Alföldön át északnyugati irányban támadva, nem kellett igénybe vennie a Szlovákia hegyei közt meghúzódó partizánokat. A kitelepítés, a csehországi kényszermunka, a jogtalanság három éve 1945 és 1948 között, valamint a vagyonvesztés azonban megroppantotta még a csallóközi és mátyusföldi tömbmagyarságot is. A Csehszlovákiában hagyott 72 millió dollárnyi felvidéki magyar vagyon elveszett. A párizsi békeszerződésben előírt harmincmilliós háborús jóvátétel fejében ugyanis – állampolgárait meg sem kérdezve – lemondott róla a magyar állam. Az Alkotmánybíróság a kilencvenes években kétszer is hiába hívta fel a törvényhozás figyelmét arra, hogy éppen a békeszerződés írja elő a magyar államnak, hogy az állampolgárainak okozott kárt kárpótolja. (Az egyetlen ilyen törvénytervezetet a Horn-korszak kezdetén elsüllyesztették a levéltárban.) A szlovákiai retribúciós, földvisszaadási törvény gyakorlata pedig világosan megmutatta, hogy a benesi jog- és vagyonfosztás a hatósági és bírósági gyakorlatban ma is ott kísért. S ott kísért az iskolaügyben, a nyelvhasználatban, abban, hogy még magyar segédpüspöke sem lehet az ottani katolikus egyháznak, s egyáltalán abban, hogy a benesi rendeletek jogosságának megkérdőjelezhetetlenségét is kimondta nemrég a szlovák törvényhozás. Pedig éppen Beneš elnök volt az, aki féktelen nacionalizmusával elősegítette az 1948-as februári kommunista puccsot és az ország szovjetizálását. A szlovákellenes cseh centralizáció jegyében egyezkedett Klement Gottwaldékkal, s küldte kíméletlenül a bitóra Jozef Tisót, Szlovákia első államelnökét.
Benešhez, a felszámolóhoz még a – Tiso pátert ma is szentként tisztelő – szlovákok is ragaszkodnak, és minden bizonnyal nem a cseh polgári demokrácia, az első köztársaság hagyományai miatt. Hanem azért, mert rendeleteinek felülvizsgálata kínos vagyonátrendeződéshez és a magyarokkal való „kis kiegyezéshez” vezethetne.
Tamáska Péter történész, Magyar Hírlap
