A szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. Törvényt – mint kerettörvényt – a Magyar Országgyűlés 2001. június 19-én fogadta el. Abban az időben nálunk nagyon kevesen tudták, miről is szól az ún. Státusztörvény. Szlovákiai politikai erőknek köszönhetően a törvényt kissé megcsonkítva a sokat emlegetett Pázmány Péter Alapítványon keresztül sikerült elérni, hogy a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége legyen az oktatási-nevelési támogatás lebonyolítója. Gomba módra szaporodtak az alapszervezetek, hiszen csak így lehetett a „pénzhez“ jutni. Az első években még a pedagógustársadalom is érdekelt volt, sajnos két éve az iskolák támogatása megszűnt. Miért írom, hogy sajnos?
Az SZMSZSZ és az SZMPSZ közösen hozta létre a Pázmány Péter Alapítványt. Ez ellen nem tiltakozott sem szülő, sem pedig pedagógus. Évről évre jött az anyaországi támogatás. Mára bebizonyosodott, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, jobban mondva székházban. Valakinek érdeke fűződhet ahhoz, hogy a nem kívánt testvér ne részesülhessen a javakban.
Mint az SZMSZSZ nagysallói szervezetének elnöke a kezdettől részt vettem minden fórumon, melyek a pályázatok lebonyolítása érdekében rendeződtek. Kéz a kézben minden összejövetelen, az általam nagyra becsült igazgatóasszonyunk is megjelent. Napokig tartó egyeztetések után tudtunk tervezetet letenni az asztalra, hogy szövetségeink tagja is kiegészítsék, módosítsák azokat. Minden évben rendre elszámoltunk a támogatási összegekkel. Megérezte a szülő, hogy mennyire számít rá az iskola, ugyanezen érzés mellett a pedagógus sok esetben büszkén dolgozott együtt régi tanítványával. Megértettük a kor szavát, hogy magyarként többet kell nyújtania iskolánknak. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy jobban fel legyenek szerelve szaktantermeink, laboratóriumaink, könyvtáraink. Közösen döntöttük el, mire van szüksége kisiskolánknak. Minden megvásárolt kelléknek gyermekeink vették hasznát. Több esetben ennek köszönhetjük, hogy a gondolkodó szülő az iskolánk felszereltsége okán döntött a magyar iskola mellet, s amikor megtette az első helyes lépést és gyermekét magyar iskolába íratta.
Az én gyermekem lassan elhagyja az alma matert. Mégis fontosnak tartom, hogy iskolánk tovább oktassa az utána jövő nemzedékeket. Meggyőződésem, hogy jól felszerelt iskolával, jó együttműködéssel továbbra is meg tudjuk tartani magyar oktatási intézményeinket. A jó és nemes célra fordított pénzből is gyermekeink részesülnek, csupán nem vihetik haza és nem vehetik fel. Így viszont töblettudást szereznek, mely örökre az övék marad. Soha senki nem veheti el tőlük. Ne feledjük: a gyermekeinkbe fektetett javak sokszorosan megtérülnek.
Kakas Pál, a nagysallói Magyar Szülők Szövetsége elnöke
