A Szent György Könyvek sorozatban jelent meg Duray Miklós új könyve, „Egy volt egyszer…, eggyé lesz egyszer?” címmel. Az ünnepélyes könyvbemutatóra a Százak Tanácsa nyilvános ülésén, 2008. május 8-án került sor Budapesten, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. A kötetet Szijártó István irodalomtörténész, egyetemi docens jelentette meg. A könyvet dr.Bene Éva méltatta:
„Duray Miklós legújabb kötete – Volt egyszer egy… egy lesz egyszer? – a Szent György Könyvek sorozatában jelent meg. A sokat sejtető címbe mindenki azt gondolhatja bele, ami a szíve vágya. De Duray nem rugaszkodik el a valóság talajáról, még „kiscserkészi álma” is realitással teli, amely szerint „megszűnik a nemzet megosztottsága, csak egy oldal lesz, a nemzetnek elkötelezett, és ezen belül leszünk
sokszínűek.” A politikus úgy látja, a Kárpátok szent bércére mostanában nem szállhat vissza a turulmadár.
A kötet írásaiban Duray Miklós ezúttal is napjaink legfontosabb kérdéseire keresi, és adja meg a választ: mit jelent a nemzet, mit jelent a demokrácia és a nemzetpolitika, mi a forradalom, mit jelent a rendszerváltás, milyen a hivatalos Magyarország és az elszakított országrészek viszonya, vagy miben áll december 5.-e tanulsága.
A cikkeket, tanulmányokat Duray jól ismert, higgadt tárgyilagossága jellemzi, amelyekből kitűnik, hogy a határon túlról szinte pontosabb képet kaphatunk hazai történéseinkről, mint amit magunk észlelünk. Ezért is érdekes és tanulságos a kötet.
A rendszerváltásnak nevezett átalakulással a kötetben részletesen foglalkozik. Véleménye szerint a kommunista rendszer bukásának az oka nem forradalom, nem a szabadság hiánya volt, hanem a piaci, technológiai rendszer elmaradottsága, és nem utolsó sorban a KGB által szervezett visszavonulás, a maradék hatalom megőrzése érdekében. A rendszerváltás csupán az értelmiségiek kerek-asztalánál lezajló hatalomváltás volt, amikor a hatalom átadói – fájdalom – „nyitott ajtón besétálhattak a hatalomba”. Paktumok, „megegyezések sorozata” biztosította a bűnösök büntetlenségét, és régi-új elit hatalmát. Az erkölcsi megtisztulás elmaradt, „a régi rendszer mocskát az új rendszer elfogadta.”
A Nyugat felelősségére is rámutat: a „Nyugat” szemet hunyt a nácizmus gaztettei felett, egyezkedve életben tartotta a kommunista rendszert, majd kikényszerítette a kommunista rendszer bűnöseinek a büntethetetlenségét, akikkel együttműködött.
A rendszerváltás pozitívumaként elsősorban a Szovjetuniótól való elszakadást és a szétdarabolt nemzet számára a nemzeti politika kialakításának az esélyét jelöli meg.
A csalódás ellenére Duray a rendszerváltással kapcsolatos derű jogosságára is felhívja a figyelmünket. Derűre az ad okot, hogy
– a demokrácia alapvetően fejlődőképes rendszer, hogy
– a diktatúra után lehetőség nyílt az egyéni és a közösségi akarat
érvényesítésére,
– és bár a nemzetközi elvárások, multinacionális érdekek léteznek, de ezekhez a nemzetek saját belátásuk, belpolitikai állapotuk szerint viszonyulhatnak.
Tehát: szembe lehet szegülni, lehet küzdeni a saját érdekekért. A
demokrácia lehetőséget teremt a negatív és a pozitív jelenségek
kibontakozására, ez pedig a nemzet esélyeire is érvényes.
Bár a globalizációt a rendszerváltás hozta a nyakunkra, írja Duray,
szerinte jó, ha tudatosítjuk, hogy lényegében a kommunizmus is
globalizáció volt: már akkor elkezdődött a homogenizáció és a nemzeti gyökerek elvagdosása, – és tegyük hozzá: az idegen érdekek érvényesülése is.
A hatékony nemzetpolitika érdekében új gondolkodásmódra van szükség: meg kell tanulni a nemzeti gondolkodást, a mértéket, a magyar igények megfogalmazását és az érdekérvényesítést, ugyanakkor hangsúlyozza a fokozatosság elvét: „a zárt kapukat nem szabad feszítővassal nyitogatni”.
Az európai integrációt, amely az állami szuverenitás gyengülésével, az államhatárok jelentőségének a csökkenésével jár, az író kulcsfontosságú ténynek nevezi, amely lehetőséget teremt a magyar nemzet reintegrációja számára. A zárt kapun tehát rés támadt, ezért megkezdődhet a munka a nemzet újraegyesítése érdekében. De Duray reálpolitikus, a véleménye az, hogy a magyar nemzet újraegyesítése nem a „régi dicsőség” reinkarnációja, a szétdaraboltságot csak a kulturális egység ellensúlyozhatja. Ennek alapja a közös múlt, a közös intézmények, és a közös jövő tervezése.
Duray szerint a magyarság létét a kultúrához, a nyelvhez való kötődés
határozza meg. A kultúra misztikus, kohéziós erő, amely a 8 részre és a szórványokra való szétszakítottság ellenére is hat.
Kétségtelen, hogy a XX. században a magyarságnak nem adatott meg, hogy nemzetépítő kormánya legyen. Ezzel kapcsolatban Duray megállapítja, ha szabad választások idején a nemzet nem választ nemzetépítő kormányt, a nemzet kulturális ereje rendült meg. Nyilvánvaló, hogy magas kultúrájú, művelt, önálló gondolkodású népességgel nem lehet elfogadtatni, hogy saját jól felfogott érdeke ellen szavazzon. A magyarság védelmében azonban szögezzük le, hogy a választásokban is megnyilvánuló szellemi, kulturális hanyatlás nem a véletlen műve, hanem a folyamatosan ható
társas befolyásolásnak, a tudatos manipulációnak, a tűrőképességet
meghaladó alkalmazkodás kényszerének, az értékvesztésnek, a
tájékozódó-képesség, a felismerés és az ítélőképesség torzulásainak a következménye. Az elmúlt évtizedek kommunista-neoliberális vívmányai közé sorolhatjuk a nemzeti öntudat elsorvasztását, a szellemi színvonal lezüllesztését, a véleményalkotás befolyásolását és a gondolati szabadság korlátozását is. Ezért bizonyos mértékig a szabad választások ténye is megkérdőjelezhető.
Lehet-e kárhoztatni? című tanulmányban a hitelesség kérdését feszegetve, Széchenyi és Kossuth szerepének értékelése során izgalmas elemzést olvashatunk a politikai változás nélküli békés modernizálásról és a politikai változást követelő vértelen forradalomról. Egyet kell értenünk Duray Miklóssal, a rendszerváltásnak nem volt Kossuth Lajosa, de úgy
vélem, Antall sokkal inkább hasonlítható a kiegyező Deákhoz, mint
Széchényihez. Talán még ez a párhuzam is túlzottan hízelgő.
Hogy kinek van hitele? Keserű a válasza: annak, akiét még nem sikerült lerombolni, vagy annak, aki vásárolt magának.
Néha tekints vissza is! címen Duray Miklós színes gyöngyszemként, az 1990-ben, Vaclav Havelnek írott nyílt levelet is beemelte a kötetbe. A rendőrség által üldözött ellenzékiből a hatalom birtokosává váló V.H. példáján át mutatja be a hatalom deformáló hatását, akit a bukott rendszer képviselői választottak elnökké. Arra kéri V.H.-t, tekintsen vissza korábbi, börtönviselt önmagára, és régi szemével, korábbi helyzetéből ítélje meg az ország dolgait.
Járt-e elegendő tanulsággal december 5.? című írás a népszavazással foglalkozik. A kiprovokált népszavazást a kettős állampolgárság ügyében az író alapvetően elhibázottnak és károsnak ítéli. Szerinte a népszavazással kapcsolatos legfőbb tanulság, hogy nem szabad népszavazást tartani nemzetpolitikai kérdésben. Fájdalmas megállapítása, hogy a nemzetnek csak a 20%-.a mozgósítható össznemzeti célokért, és pénzelvű érveléssel legyőzhető az erkölcselvű érv. Összefoglalóan azt írja: a magyarság fele elbitangolt, mert félrecsaholó kutyák eltévelyítették őket.
A kormánypártok zsigerből elutasították, hogy helyreállítható legyen a
határainkon kívül élő magyarok állampolgári jogfolytonossága. A kommunista gyakorlattal és gyűlöletkeltéssel azonos volt a magyar-magyarral történő szembeállítása: amelynek a lényege, hogy az ország irányítói „idegennek” minősítik a határokkal elválasztott
nemzetrészeket.
Elemzésében Duray kitér arra, hogy milyen összefüggés van az
állampolgárság és a nemzet között. Megfogalmazása pontos: a magyarság évezredes, kulturális összetartozáson, közös sorson, történelmen alapuló nemzetállami léte az utódállamokban a saját államalkotási gyökerek hiányával áll szemben. Véleménye szerint a magyar állampolgárság folytonosságának a helyreállítása elméleti, társadalmi és társadalomlélektani kérdés.
A megoldás: az állampolgársági status nyilatkozat útján történő
helyreállítása, egyszerűnek tűnik, de nem elegendő. Nehezebb probléma: hogyan lehet visszakapcsolódni a magyar állampolgárság visszaszerzésével a nemzet természetes vérkeringésébe. Ennek a feltétele – a cselekvéshez szükséges politikai erő – jelenleg hiányzik.
A fő kérdés tehát az: hogy újrateremthető-e a magyar állampolgárság
jogfolytonossága úgy, hogy ezzel ne vonjuk kétségbe a nemzetközileg
áhított jogállapot létét. Duray fájdalmas megállapítása: „Csak a
magyarok nem tehetik azt, amit a többi nemzetnek szabad.” A reményt az EU elfogadásra váró alkotmánya jelenti a számunkra.
Gyurcsány öszödi beszédével kapcsolatos hosszabb elemzés a legújabb publikációk sorába tartozik, melynek a címe: Hazugisztán. Magyarország, melynek a neve a török időkben Madzsarisztán volt, csaknem 90 éve már nem létezik, az országot a törökök mostanában inkább Hazugisztánnak nevezhetnék.
Duray szerint a miniszterelnök öszödi beszéde az erkölcsi romlás
szégyentelen beismerése. A hazugság a hatalom-megtartás eszközévé vált; a félrevezetés, a hibás döntésre késztető hamisítás nem más, mint választási csalás.
A kérdésre, hogy miért van szüksége Gyurcsányéknak, a
„werberjugendeknek” a hatalomra, a politikus-író kemény választ ad. A hatalomhoz való ragaszkodás célja az, hogy ne Orbán Viktor kerüljön hatalomra, hogy a megbízók által engedélyezett szabadrablást folytathassák, hogy a felelősségre vonást elkerülhessék, és végül, hogy a felbujtókat takargassák.
Részletesen értékeli Sólyom Lászlónak a reakcióját, és kitér Kis
Jánosnak, az Élet és Irodalom hasábjain megjelent kétértelmű
fejtegetésére is, aki nyíltan megírta: „országos érdek, hogy Orbán
Viktor veszítse el a játszmát”.
Az öszödi beszéd, a hazugság beismerése után a legfontosabb kérdés az: Mi van akkor, ha megrendül a demokráciába és a jogállamba vetett bizalom?
Duray szerint az Alkotmánybíróságnak kellene megtalálni a jogi megoldás lehetőségét: hogyan lehet alkotmányos eszközökkel hatástalanítani a hatalom megtartását szolgáló megengedhetetlen eszközöket?
Már az Aranybulla megfogalmazza az engedetlenség jogát, de a jelen
Alkotmány a vészhelyzetre nem kínál megoldást. Ebben az esetben a népnek kell átvenni a kezdeményezést – állítja Duray Miklós. „Ha egy válság megoldására nem kínálkozik törvényes megoldás, ha egy betegséget nem lehet gyógyszerrel megszüntetni – sebészi beavatkozásra van szükség, mert a beteg elpatkol.”
2006. október 6.-án – Gyurcsány Ferenc a parlamentben 208 képviselőtől bizalmat kapott. Ez a bizalmi szavazás Október 6.-t kettős gyásznappá tette, mivel a képviselők közösséget vállaltak a hazug
miniszterelnökkel, a párt testületileg is azonosult a bűnnel, és a parlament a bűnt közjogi rangra emelte.
A „Forradalom, most?” c. cikk rövid válasz Wittner Mária véleményére:
aki szerint 2006. szeptember 17. óta forradalom zajlik Magyarországon. Az írás a forradalom jellemzőit taglalja a sikeres, de vérbefojtott magyar forradalmak felelevenítése kapcsán. Duray véleménye szerint hazánkban 2006. ősze óta nem forradalom, hanem elhúzódó válság, elhúzódó rebellió áll fenn.
A „Köztörvényesek vagy forradalmárok” c. írás témája a TV ostroma. A
cikk az esemény valósághű elemzése mellett fontos bírálatotokat fogalmaz meg. Elmarasztalja Sólyom Lászlót, mivel Magyarország első közjogi méltósága összemosta a lázadókat a köztörvényes, felbérelt bűnözőkkel. Ugyanakkor kimondja, hogy az 1956 óta eltelt 33 év az ellenforradalom korszaka volt, a hivatalos politikusok pedig ellen forradalmárok.
Végül, de nem utolsó sorban meg kell emlékezni a kötet címadó, talán legfontosabb gondolatait tartalmazó írásáról, amely a magyar-magyar kapcsolatokat veszi górcső alá. A nagy ívű áttekintés azt vizsgálja, hogyan viszonyul a hivatalos Magyarország az elszakított magyarsághoz?
A tapasztalat bőségesen igazolta, hogy az elszakított közösségek nem számíthattak a kommunista Magyarországra, az utódállamokban élő magyarság támogatás helyett folyamatos pofonokat kapott az
anyaországtól, ugyanakkor a hazai kormányok az utódállamok magyarellenes pártjaival jó, baráti kapcsolatokat ápoltak. A legfontosabb pofonok tételes felsorolása, a Csorbatői egyezménytől az ukrán magyar-alapszerződésen át, a kettős állampolgárság elutasításáig, szégyenteljesen gazdag, és bizonyítja, hogy a magyar kormányok a rendszerváltás után sem váltak az elszakított magyarság védőhatalmává. Az Orbán-kormány fogalmazta meg elsőként a kötelességeket és jogosultságokat az elszakított magyarsággal szemben. De a Medgyesi kormány hivatalba lépése után azonnal módosította a status tv-t, Gyurcsány pedig az egységes nemzeti közösség elleni szavazásra buzdította a népet, mintha a magyar állampolgárság az anyaország gazdasági és szociális érdekeit veszélyeztetné.
Bár a határon átívelő nemzetegyesítési folyamat megrekedt, az 1996-ban megfogalmazott cél változatlan. A folyamat alapvető feltétele: az elszakított magyarok szülőföldön maradása és az autonómia. Ehhez pedig elengedhetetlen a hivatalos Magyarország nemzetvesztő politikájának a felszámolása.
A könyv, a közismert politikus-író, vagy író-politikus(?) legújabb
tanulmányainak, előadásainak gyűjteménye, történelmi számadás az elmúlt évtizedek legfontosabb történéseiről, számomra a politikai tisztánlátás legújabb tankönyve. Duray tanulmányaiban a széleskörű ismeretanyag, a gondolati fegyelem, a logika, a nemzeti elkötelezettség sziklaszilárdságával és az igazmondás bátorságával ötvöződik. Minden kérdésben mesterien irányítja a figyelmet a homályos pontokra, és világosságot gyújt a sötétségben. Írásai a felismerést, a tisztánlátást szolgálják; hiszen „a felismerés a javulás irányába tett első lépés”. Írásai alapján Duray Miklóst napjainkban a nemzet világosságának nevezhetjük.”
