Az Eurodomino c. szlovák nyelvű hetilap egyik áprilisi számában megjelent írás „Értelmiségi a válaszúton, avagy miként figyelték meg Duray Miklóst” címmel a személyemmel foglalkozik. Ezt az írást magyar fordításban leközölte a Felvidék Ma internetes portál. Ezért itt szeretnék reagálni a cikkben közöltekre. No meg azért is itt, mert a nevezett írás sok vonatkozásban Duray Miklós személyét érinti, s rajta keresztül, a szlovákiai magyar társadalmat. Az alábbiakban megpróbálom tömören és érthetően összefoglalni életem mintegy 20 évének (1968-1989) kálváriáját.
A történet tehát 1968-ban kezdődött. Ekkor 25 éves voltam és nem régen fejeztem be az egyetemet, valamint letöltöttem az egyéves kötelező katonai szolgálatot. A komáromi járási levéltárban dolgoztam, amikor bekövetkeztek a Prágai Tavasz címszóval aposztrofált ismert események. Mint fiatal lázadó értelmiségi (tele naivitással) vetettem bele magamat az események sűrűjébe. Cikkeket írtam a megújulás és a demokrácia védelmében. Részt vettem a szlovákiai magyarság megmozdulásain, Csemadok- gyűléseken, a Magyar Ifjúsági Szövetség, (sokan biztos úgy emlékeznek rá, hogy a MISZ) szervezésében. Rövid idő elteltével az alakuló önálló magyar ifjúsági szervezet előkészítő tanácsának élére választottak. Közben felkérést kaptam a Csemadok egyik központi titkári pozíciójának betöltésére. Mire azonban munkába léptem a Csemadok központ pozsonyi irodájában, (1968. szeptember 1.) megváltozott a helyzet. Mint ismeretes, augusztus 21-én, ahogy akkor mondtuk: bejöttek az oroszok. Tragédiaként éltük meg ezt az eseményt, de mivel a kiépült új szerveződések nem szűntek meg a bevonulással, tovább folytattuk a megkezdett tevékenységet. Továbbra is nyíltan hangoztattam reformnézeteimet, ami akkoriban már nem számított túl megfontolt cselekedetnek. Még 1968. december 6-án, a pozsonyi Csemadok-székházban megtartott, forró hangulatú, országos nagygyűlésen kikiáltottuk a MISZ megalakulását. Engem választottak meg a szervezet elnökének. Majd 1969 márciusában újra megválasztottak a Csemadok egyik központi titkárává is.
Ezután az események visszafelé kezdtek forogni. Jött az elszámoltatás 1968-ért. A Csemadokban én voltam szinte az első, akit persona non grata-nak nyilvánítottak. Lemondtak rólam azok is, akik 1968-ban oda vittek, teherré váltam a számukra. Kicsivel később őket is eltávolították. 1970 márciusában kénytelen voltam lemondani a titkári pozíciómról, és kerek-perec közölték velem, hogy keressek magamnak más munkahelyet. Közben nyilvánosan is megtámadtak. Az Új SZÓ néhány cikkében, mint „jobboldali elhajlót” bélyegzett meg. A Csemadok központ pártszervezete pedig olyan kádervéleményt írt rólam, ami akkor egyenlő volt a teljes politikai és társadalmi megsemmisítéssel. Ennek egy eredeti példánya a birtokomban van. Többek között szovjetellenességgel és nacionalista nézetek terjesztésével vádoltak.
Új munkahely keresése akkoriban az olyanok számára, akiket előző politikai magatartásuk miatt megbélyegeztek, nem volt egyszerű dolog. Tudjuk, hogy több értelmiségi fűtő vagy raktáros lett. Egyeseket pedig múzeumokba vagy levéltárakba száműztek. Szerencsém volt, hogy az utóbbiak közé kerültem. Az akkori Szlovák Központi Levéltár (ma Szlovák Nemzeti Levéltár) munkatársa lettem 1971. január 2-tól. A lehető legalacsonyabb fizetést kaptam és éreztették velem, hogy egy politikailag megbízhatatlannak nem járhat jobb fizetés, ne is kérjek ilyesmit. Beosztottak az intézeti kutató felügyelői és kiszolgálói posztjára. Ami azt jelentette, hogy magam is állandó felügyelet alatt voltam. Senki sem akarta a munkatársak közül ezt a beosztást vállalni. Magam sem örültem neki, de szorult helyzetemben megalkudtam a helyzettel. Mégiscsak a szakmámban maradtam. Ezt igyekeztem is kihasználni, és a levéltárban lévő iratok alapján elkezdtem magam is történeti kutatásokat folytatni. Véletlen folytán rábukkantam egy 1918 előtti iratanyagra, amely megragadta az érdeklődésemet. Ezek az iratok a távíró és telefon történetére vonatkoztak a mai Szlovákia területén. Világos volt számomra, hogy aktuális témákkal, pláne a nemzetiségi kérdéssel, akkor nyíltan nem foglalkozhatok. Publikálásról pedig szó sem lehetett. Történeti kutatásaimat azért említem, mert a későbbiekben még lesz relevanciájuk a lényegi kérdéseknél. Még annyit, hogy a posta-, távíró- és telefon történetével, több mint 15 évig foglalkoztam. Kutatásaim eredményei egy szlovák akadémiai évkönyvben és a prágai postamúzeum évkönyvében jelentek meg. Ezeket a szlovákiai történetírás számon tartja. Olyan újabb munkák, amelyek meghaladnák az én kutatási eredményeimet, nincsenek mindmáig ezen a területen. Ezt kemény munkával, legtöbbnyire a 8 órás szigorúan betartatott munkaidő utáni tevékenységgel értem el.
A Szlovák Központi Levéltárról tudni kell, hogy akkoriban (és ez máig sem változott) a Belügyminisztérium közigazgatási részlegéhez tartozott. Ugyan elkülönítve a fegyveres testületektől, de a miniszter és a pártszervezet közös volt. A levéltárat főleg olyan szempontból ellenőrizték, hogy a Tiso-féle szlovák állam (1939-1945 közötti) iratai, amelyeknek nagy részét itt őrizték, ne kerüljenek olyan kutatók kezébe, akik a kommunista rendszer ellen kívánnák azokat kihasználni. Csak külön engedéllyel lehetett őket kutatni. A kutatók kiszolgálása az én feladatom volt. Ez azt jelentette, hogy minden iratcsomó átment a kezemen, ami a kutatókhoz került, és én voltam a felelős azért is, hogy a kutatás végeztével az iratok rendben visszakerüljenek a raktárba. Megvallom őszintén, akkor ezek az iratok, a szigorú titkosítás ellenére sem jelentettek számomra semmilyen vonzerőt. Rutin munka volt számomra ezek kiszolgáltatása a kutatók részére.
Az évente visszatérő káderezések során már 1972-ben jelezték nekem, hogy bizonyos helyeken kifogásolják, hogy egy politikailag megbízhatatlan személy kezén mennek át a szigorúan titkos iratok. Sőt a folyosói hírek a levéltárban arról szóltak, hogy engem el fognak távolítani a levéltárból. Ezután nem volt egy perc nyugtom sem. Vártam a kirúgást és már kezdtem beleélni magam, hogy segédmunkásként fogom folytatni a pályafutásomat. Mondanom sem kell, hogy a szlovákiai magyar körök messze elkerültek, mint egy rühes kutyát. Máig nem tudom, milyen csoda folytán nem került sor 1972-ben a kirúgásomra. Ezzel szemben 1973-ban egy titkosszolgálati (StB-s) belügyes tiszt (akit nem éppen éles elméje miatt foglalkoztattak), aki rendszeresen járt keresgélni a szlovák állam idejéből származó iratokban, célzásokat tett nekem arra, hogy miért nem állok be hozzájuk, hiszen én jobban kiismerem magam az iratokban, és jobb fizetésem is lenne. Akkorcezeket a célzásokat elhárítottam, mondván, jó nekem itt és a postatörténeti kutatásaimról kezdtem beszélni. Még néhányszor próbálkozott, de nem volt agresszív, eleinte azt hittem (persze naivul), hogy csupán jó szándékból tesz ilyen célzásokat. Valamikor 1973 tavaszán azonban rátették a nyakamra kést. Először azt hittem, na most fognak rövid úton kirúgni. Munkaidőben berendeltek az egyik levéltárhoz közeli rendőrségi épületbe. Itt egy általam akkor személyesen nem, csak hírből ismert titkosszolgálati tiszt fogadott. Nyájasan kezdett beszélgetni velem, már nem emlékszem miről, azután rátért arra, hogy mindent tudnak rólam, és nem akarnak nekem ártani, ha együttműködök velük. Végül is, mondta, nem kell nekem a levéltárban dolgoznom. Ekkor már tudtam, hogy választanom kell, de halasztást kértem arra hivatkozva, hogy ezt meg kell gondolnom. Mielőtt távoztam volna, nyomatékosan közölte velem, hogy erről a beszélgetésről nem szabad senkinek beszélnem.
Közbevetőleg szeretném megjegyezni, hogy Duray Miklós nevén kívül nem fogok egy konkrét nevet sem említeni ebben a nyilvánosságnak szánt beszámolóban.
A beszélgetés után forgott velem a világ, azt sem tudom, hogyan jutottam vissza a munkahelyemre. Első elhatározásom az volt, hogy amíg lehet, halogatom a döntést. A feleségem terhes volt. Első gyermekünket vártuk. Nem kívánom senkinek, hogy olyan dilemma előtt álljon, mint én akkor. Kínok-kínját éltem át, amit még fokozott az a tény, hogy nem mertem senkinek beszélni a gondjaimról.
Nem tudom, mennyi idő telt el a második találkozóig, amikor újra jelentkezett az illető. Valahogy megint kibújtam a válasz alól. A következő találkozóra már inkább olyan minden mindegy hangulatban mentem. Ekkor engedett a szorításból és csak azt kérte, hogy a levéltárba megjelenő kutatókról, amennyiben őket érdeklik, számoljak be. Ezt a nyilatkozatot megkönnyebbüléssel aláírtam, mert tudtam, hogy az 1918 után keletkezett iratok levéltári kutatásához mindenkinek a Belügyminisztérium levéltári osztályától kell engedélyt kérni. Tehát itt már ellenőrzik a kutatókat, én meg mit tudhatok, semmit. Az engedélyezés különös szigorral vonatkozott a külföldi kutatókra. Nekik a régi iratok kutatására is engedélyt kellett kérni.
A hetvenes évekre úgy emlékszem vissza, hogy eleinte ritkábban, majd az évtized vége felé gyakrabban keresett meg a tartótiszt. Ezek a találkozások jórészt azzal teltek el, hogy a nemzetiségi kérdés, a szlovákiai magyar iskolaügy, a Csemadok helyzete volt a téma. A véleményemre volt kíváncsi. A levéltári ügyek a legkevésbé sem érdekelték. Ezekről részletek nem maradtak meg az emlékezetemben. Egy dolog azonban világossá vált számomra, hogy nem történik bajom, ha nyíltan beszélek vele. Fokozatosan kitapogattam a határokat, hogy meddig mehetek el. Megállapítottam, a Szovjetunió és a kommunista párt, mint olyan, az érinthetetlen. De egyes magas funkciókban lévő párttagokat és intézkedéseiket már lehetett előtte büntetlenül bírálattal illetni. Időnként leíratta velem a véleményemet és azokat a találkozókat, amelyeken részt vettem. Arra mindig ügyeltem, hogy készülő operatív tevékenységről előre sohase írjak. Mások politikai nézeteit, amennyiben veszélyesek lettek volna az illetőre nézve, igyekeztem elhallgatni. Az volt a meggyőződésem, hogy azáltal, hogy elmondom a véleményemet a szlovákiai magyarság sérelmeiről, legalább gondolkodásra késztetem azokat, akik velünk foglalkoznak, s talán enyhítenek a szorításon. Lehet, hogy ez ma szintén naivnak tűnik, de akkor ez volt a meggyőződésem. A beszélgetések során némi képet kaptam a belügyi szervekben uralkodó felfogásról, s ez segített abban, hogy ne tartsak tőlük és az általuk elejtett információkat hasznosítani tudjam. Fokozatosan elmúlt a titkosszolgálati gépezettel szembeni félelmem. S történelmi és általános ismereteim kifejtése révén bizonyos szellemi fölénybe kerültem a tartótiszttel szemben. Ez adott bátorítást a saját meggyőződésem szerinti cselekvéshez. Ugyanis engem változatlanul nagyon vonzott a szlovákiai magyar kisebbség helyzetének javítását elősegítő lehetséges tevékenység. Ma lehet, hogy sokak számára ez megmagyarázhatatlan, de akkoriban azt hiszem többen voltunk, akik így éreztek és gondolkodtak. A mai társadalom ezt a magatartást már nem igen ismeri, tisztelet a kivételnek.
A nyilvános társadalmi életből kiközösítve úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. Működött bennem a tettvágy, valami hasznos cselekvésre a magyarság érdekében. Ugyanakkor gúzsba kötve éreztem magam azáltal, hogy a múltbeli (1968-as) tevékenységem miatt megzsaroltak a rendszer kiszolgálói. Ebben a kettős szorításban kellett helytállnom. Őszintén megvallom, akkor ösztönösen választottam, azt a fokozatosan formálódó magatartást, amelyhez egészen 1989-ig tartottam magam.
Akkor úgy láttam, hogy az igazi az lenne, ha sikerülne kiutaznom nyugatra, akkor hitelesen be tudnék számolni az itthoni eseményekről és problémákról, s talán ez segítene enyhíteni a hetvenes évekbeli nagy politikai nyomáson, ami az országra és a magyar kisebbségre nehezedett. Most így visszamenőleg lehet, hogy naivnak tűnik ez a gondolat, de akkor ez meggyőződésem volt. Akik akkor éltek, emlékezhetnek rá, hogy mennyire vártuk a Szabad Európa Rádión keresztül a hazai dolgokról szóló híreket. Ez volt az egyedüli lehetőség ugyanis, hogy a diktatúrával szembeni ellenállás egyes mozzanatairól széles körben értesüljön a hazai lakosság. Ezt akkor már magam is tudatosítottam. Ezért szorgalmaztam a nyugatra való utazás lehetőségét.
Eltartott egy ideig, amíg meggyőztem a tartótisztet, hogy engedjenek ki Bécsbe, mert ott szeretnék postatörténeti ügyekben kutatni. Ez teljesen reális volt, mert ott van egy egész sor Magyarországra (főleg a mai Szlovákia területére) vonatkozó, 16-17-ik századból származó, értékes levéltári anyag. Ekkor már megjelent első tanulmányom a távíró történetéről. A kutatáshoz kaptam ajánlást a Szlovák Tudományos Akadémiától, így nagy nehezen megkaptam az aláírást a munkaadómtól, a levéltári vezetéstől a kiutazási kérelmemre. A tartótiszt a valutaigénylést intézte el és azt, hogy egyáltalán kiengedjenek. Természetesen ennek fejében elvárták, hogy mindenről beszámoljak, amit kint tapasztalok. Könnyen megígértem, mert úgy gondoltam, hogy arról számolok majd be, amiről akarok. Csak amikor már kint voltam Bécsben, jutott eszembe, hogy ezek engem megfigyeltethetnek. Ezért állandóan figyeltem, nem követnek-e az utcán. Nem tapasztaltam ilyesmit. Két hetet töltöttem el kutatással a levéltárban. Egy kollégiumban laktam olcsón. Szabad időmben két magyarral találkoztam, akik részt vettek az akkori nyugati magyar emigráció életében. Az egyik udvariasan, de bizalmatlanul fogadott. Vele csak rövid találkozóm volt. A másik személy sokkal közvetlenebb volt. Neki beszámoltam az itthoni valós helyzetről, mindenről, amiről tudtam. Megígérte, hogy információimat eljuttatja illetékes helyekre. Hazaérkezve beszámoltam kinti találkozóimról. Tartottam attól, hogy mégis megfigyeltek. De azt, hogy ott mi mindent mondtam el, természetesen elhallgattam. Az ott szerzett információk pedig általánosak, s olyanok voltak, amelyek nem jelentettek újdonságot az itteni hatóságoknak. Igazi eredményt azonban az ott végzett levéltári kutatások jelentettek. Ezek alapján meg tudtam írni a következő postatörténeti tanulmányt.
A hetvenes évek végének egyik jelentős eseménye volt a Jogvédő Bizottság megalakulása. Ebben én semmilyen módon nem vettem részt. Nem tudtam az előkészületeiről sem, s mindenről csak utólag értesültem.
A nyolcvanas években zajlottak tovább az események. Volt úgy, hogy 3-4 hónapig sem keresett a tartótiszt, már azt hittem, békén hagynak. Duray Miklós első, 1982-es letartóztatása utáni találkozóra emlékszem vissza. Meglehetősen feszült légkörben zajlott. Rosszallásomat fejeztem ki a letartóztatás miatt, ami igencsak nem tetszett a tartótisztnek. Ezen hosszabban vitatkoztunk, de egyikünk se győzte meg a másikat. Végül láttam, hogy igen elszánt és jobbnak láttam ezt a témát tovább nem feszegetni. Végül tudjuk, hogy vádemelés és bírósági tárgyalás következett. Ezen, az első fél napon részt vettem a tartótiszt tudtával. Amikor végül Miklóst kiengedték és összeomlottak a vádak, már nem volt olyan elszánt és magabiztos a tartótiszt. Így többet engedhettem meg magamnak vele szemben. Ő is közlékenyebb lett. Ebben az időszakban is sokat vitatkoztunk. Álláspontomat mindig kissé becsomagolva fejtettem ki. Rámutattam arra, hogy a magyar iskolák elsorvasztására tett szlovák hatalmi kísérletek ellentétesek a marxi-lenini nemzetiségi politikával és kedvezőtlen nemzetközi visszhangot is kiváltanak. Akkor úgy láttam, hogy ezt elfogadja, de ugyanakkor azzal érvelt, hogy Miklós és a körülötte lévő csoport lejárató kampányt folytat a párt és az állam ellen.
Ebben az időben (1983-84) gyakrabban találkoztam Miklóssal és az alternatív oktatás elleni védekezést tárgyaltuk. Ezekről a találkozókról ebben az időben már rutinszerűen úgy számoltam be, hogy lehetőleg új információkat ne tartalmazzanak, legalábbis ne lényegeset és ne olyat, amely operatívnak számít. Engem azonban meglepetésként ért, hogy a tartótiszt többet tudott Miklós és csoportja tevékenységéről, mint én. Például, én nem tudtam (máig se tudom) a címét annak a konspirációs lakásnak, amelyben az összejöveteleket tartották, de a tartótiszt erről tudott. Feltettem magamban a kérdést. Tőlem nem tudhatja, akkor honnan tudja? Miklós a lakáscímet nekem sohasem mondta meg. Ezt én helyeseltem. Mint megtudtam, ezekben a hetekben több szlovákiai magyar személyt is kihallgattak a titkosszolgálatosok. Az ő vallomásaik alapján mindenről értesült a szolgálat. A tartótiszt közlékenyebb pillanataiban el-elszólta magát és elmondott részleteket a kihallgatottak viselkedéséről. Az én helyzetem ezzel igen megnehezedett. Vigyázni kellett, hogy az általam leadott beszámolók ne kerüljenek ellentétbe azzal, amit már tudnak a tartótisztek. Többször fontolgattam, már előzőleg is, hogy feltárom Miklós előtt a kapcsolatomat, de végül úgy ítéltem meg, hogy ez is nagy rizikó lenne, mert akaratlanul is lelepleződhetnék. Ezért ahhoz, folyamodtam, hogy a levéltári (amely a Belügyminisztériumhoz tartozik, ezt Miklós tudta) szóbeszédre hivatkozva többször figyelmeztettem őt, hogy belügyi körökben igen ellenséges a hangulat vele szemben, legyen körültekintőbb. Felhívtam a figyelmét egy konkrét személyre is, akiről már akkor biztosan tudtam, hogy a szolgálatnak jelent. Sajnos nem hallgatott rám. Ekkor végleg elhatároztam, hogy nem kockáztatok és nem tárom fel a kapcsolatomat. Lehet, hogy lesz, aki ma azt mondja, rosszul döntöttem. Nos mindenki megítélheti mi lett volna a helyes, elítélhet vagy felmenthet. Akkor én úgy láttam, hogy ha inkognitóban maradok, többet tudok tenni a magyarság ügyéért. Miklós letartóztatását pedig úgysem tudtam volna megakadályozni. Fontos volt, hogy sikerült megakadályozni az alternatív oktatás bevezetésére vonatkozó módosító kormányrendelet elfogadását. A rólam szóló cikkben említett körlevelet az iskoláknak és szülőknek sikerült kiküldeni, amikor én írtam róla, akkor már biztos ki volt küldve. Egyébként is hamarabb értesült a tartótiszt a kiküldés szándékáról, mint én magam.
Miklós letartóztatása után igyekeztem információkat szerezni helyzetéről és egyáltalán a fejleményekről. A célom az volt, hogy minél több forrásból kapjon a külföld információt. Ezekről a találkozókról, hogy fedezzem magam, kénytelen voltam beszámolót írni. Tartottam a megfigyeléstől. Nem voltam benne ugyanis biztos, hogy nem keveredtem-e ellentmondásokba az előző időszakban. Bízni már nem mertem senkiben. Sokszor nem is azért, hogy jelent rólam, hanem akár jóhiszeműen cselekedhet, vagy rossz helyen mond valamit, esetleg beviszik kihallgatásra, ráijesztenek, és ott mindent elmond félelmében. Ami emberi dolog, s többekkel megesett. Csak az ítélheti el, aki hasonló helyzetben kitartott. Ilyen nem volt túl sok az emberiség története során.
A levéltári kutatói beosztás, akármilyen terhes is volt, járt pozitívumokkal is számomra. Megismerkedtem számos magyarországi történésszel és olyanok is jártak kutatni, akiket már régebben ismertem. Rajtuk keresztül juttattam el számos információt külföldre.
A rólam szóló cikk említi az 1982-es müncheni utamat. Utam hivatalos célja az ottani híres technikai múzeumban és annak könyvtárában történő kutatás volt. Emellett találkoztam a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének egyik munkatársával. Neki részletesen beszámoltam az itthoni helyzetről. Az itthon leadott beszámolóban ezt természetesen elhallgattam, és olyan információkat adtam le, amelyek senkinek nem jelenthettek hátrányt. Megjegyzem, nem is jutottam olyan információkhoz, amelyek az itthoni hatalmi szervek számára relevánsak lettek volna. Arra már nem emlékszem, hogy Duray Miklós mit üzent akkor Münchenbe, de biztosan továbbítottam. Fontosnak akkor azt tartottam, hogy hiteles beszámolót adjak az itthoni helyzetről. A SZER híreiből, már itthon, megtudtam, hogy információimat a híradásokban felhasználták. Ez adott ösztönzést a további tevékenységhez, s megerősített abban, hogy helyes úton járok.
A nyolcvanas évek közepére már egyre jobban kiismertem a szolgálat gondolatmenetét, és a tartótiszttől szerzett információk is jóval konkrétabbak voltak. Ezért a leadott beszámolókba néhányszor becsempésztem olyan szövegeket is, amelyek az ő koncepciójukba beleillettek. Tudtam, hogy a D. Miklós által szervezett akciók meghiúsítása vagy hatásuk eliminálása volt a főcéljuk. Ezért néhány esetben ilyen jellegű információkat közöltem, holott a válóság más volt. Egy kívülálló, aki ma a titkosszolgálati dokumentumok között turkál, hogyan tudja megítélni, hogy akkor, abban a helyzetben mi volt a fontos és lényeges? Más volt az érdeke a szolgálatnak és más a megfigyelteknek. Ezt sokan nem veszik figyelembe és csak a szolgálat dokumentumait tartják relevánsnak. Ilyen például a fenti cikkben közölt feladatleírás, amely számomra Romániában és Magyarországon elvégzendő feladatokról szól. Erről most értesültem először. Velem ezt akkor nem közölték.
Röviden szeretnék még kitérni arra az időszakra, amikor D. Miklós az USA-ba való kiutazása előtt, a Jogvédő Bizottság történetében először, összehívta a tagokat, akik addig nem ismerték egymást, illetve egymást ismerték de nem tudtak róla, hogy a másik a Jogvédő Bizottság tagjának számít. Volt olyan is, aki nem jött el. Ezen az összejövetelen, tiltakozásom ellenére, Miklós engem bízott meg a Bizottság tevékenységének koordinálásával és a vele való kapcsolattartással távollétében. Erős aggályaim támadtak amiatt, mert a megjelentek között voltak olyan személyek is akikhez nem volt bizalmam. Attól tartottam, hogy nem fog menni az elhallgatási taktika a szolgálattal szemben.
Az összejövetelt követő első találkozón a tartótiszt az összejövetelen részt vettek névsorát kérte tőlem. Ezt akkor nyíltan megtagadtam, mert tudtam, hogy ő már tudja, csak tőlem is akarja hallani. Újságíró urak, ha valaki megtalálja a jelentést a Jogvédő Bizottság első összejövetelének névsorával a szolgálat 1988-as iratai között, akkor azt nem én jelentettem. Szerencsére a viszonyok ekkor már olyanok voltak, hogy nem lett következménye az ellenszegülésemnek.
Miklós távollétében néhány összejövetelt tartottunk. A tevékenység bizonyos dokumentumok kidolgozására irányult. Iskoláknak kiküldendő információkra és a Csehszlovákiai Magyarok Memorandumához történő aláírásgyűjtésre. Miklós révén, Budapesten kaptam pénzt a tevékenységre, amely sokszorosításra és postaköltségekre lett elköltve. A maradékkal 1990. elején számoltam el Miklósnak. Az aláírásgyűjtés a Memorandumhoz aránylag jól sikerült. Több mint száz szlovákiai magyar írta alá. Az eredeti aláírási íveket én juttattam el titkos csatornákon keresztül Miklóshoz az USA-ba. Éppen akkor fejezte be a Jogvédő Bizottság dokumentumkötetének szerkesztését. A Memorandum az aláírásokkal együtt, így bekerült a „Kettős elnyomásban” c. kötet első kiadásába. Az ilyen dolgokról persze az iratok között turkálók mit sem tudnak.
A 80-as évek második felében egyre több olyan konspiratív találkozóm volt, amelyeket egyszerűen elhallgattam a szolgálatok elől. Ez rizikóval járt ugyan, mégis vállaltam. Szerencsére ekkor már a rezsim is kezdett bomladozni.
Röviden még a jutalom- és a költségpénzekről. Soha nem számoltam össze, de emlékeim szerint a 15 év alatt maximum 7-8 ezer koronát kaphattam, pontosan nem emlékszem. Lehet, hogy valamivel többet, de lehet, hogy kevesebbet. Majd biztos lesz valaki, aki összeszámolja. Engem a munkahelyemen végig alacsony fizetésen tartottak, ezt mindig sérelmeztem. A felvett pénzeket némi kompenzációnak tekintettem és nem volt egy cseppnyi lelkiismeret- furdalásom sem emiatt. Ettől nem lettem lojálisabb a szolgálathoz. Sőt. Ami pedig a műszaki cikkek vámmentes behozatalát illeti, egyetlen kis rádiómagnót hoztam be vámmentesen, azt is szerencsével, mert hazajövetelkor csak a bőröndömet túrták fel, a kézitáskámba csak belenéztek, de nem vették észre az álcázott árut. Más esetben egy Commodore 64-es (ki emlékszik vajon az ilyenre?) számítógépet hoztam, amely után itthon keményen kifizettem a vámot.
A rendszerváltás után többen megfogalmazták, hogy alapjában véve kétféle magatartás volt lehetséges a zsarolással szemben. Vagy valaki ellenáll és akkor a legjobb esetben is egzisztenciális gondok elé nézhet, vagy behódol és elvégzi a rábízott feladatokat. Létezik egy harmadik lehetséges magatartás is, amit azonban csak kevesen választottak. Egy nagyon vékony jégen táncoló, színlelt behódolás, emellett pedig egy tudatos, meggyőződés szerinti cselekvés. Ez állandó lebukási veszéllyel jár, különösen, ha több személy is be van avatva. Ez tehát az érem nagyon keskeny, harmadik oldala. Ez az út sajnos azzal a veszéllyel is jár, hogy a diktatúra megszűnése után a fennmaradt iratok csak a behódolást dokumentálják. A rendszerrel szembeni, titokban folytatott cselekvést csak nagyon nehezen lehet ellenőrizhetően dokumentálni. Ez az én esetem.
Az Eurodomino cikk teljes mértékben a titkosszolgálati gondolatmenetet követve mutatja be a tevékenységemet. Meg se kísérelték velem felvenni a kapcsolatot, hogy elmondhassam a saját verziómat a történtekről. Ez az egyoldalú beállítás, a valóságnak csak egy szeletét tükrözi. Egy ördögi gépezet tevékenységét illusztrálja, amely emberi sorsok, tragédiák és szenvedések cinikus kihasználásán alapszik. Szomorú, hogy a cikkíró erről elfeledkezik, és további meghurcoltatásnak teszi ki a szegény, agyongyötört megzsaroltat. Próbálná legalább azokat kipécézni, akik meggyőződésből, vagy karriervágyból vállalták az együttműködést a diktatúra embereivel. Persze kényelmesebb a felszínen maradni és nem ásni a dolgok mélyére. Tudja-e vajon az újságíró, hogy olykor szerencsétlen, tragikus sorsú emberek szenvedésein köszörüli a tollát? Utána felveszi a tiszteletdíjat a produktumáért és fogja a kalapját. Mit érdekli őt, hogy felületes hozzáállásával embereket, kapcsolatokat tesz tönkre igazságtalanul. Az ilyen újságírói és szerkesztőségi magatartást a legmesszebbmenőkig etikátlannak tartom.
Nemrégen olvastam egy statisztikai becslést, hogy a csehszlovákiai titkosszolgálat kiépített ügynöki hálózata legalább 60 százalékban megzsarolt emberekből állt. Valamennyi egy külön emberi tragédia. Mások is feltették már a kérdést, én újra felteszem. Kiket szolgált a titkosszolgálat, kik adták a megrendeléseket a tevékenységére, kik kapták a beszámolót az eredményekről? Őket mikor állítják hasonló módon pellengérre? Miért a sor legvégén lévő megzsarolt, megnyomorított szerencsétleneket kell nyilvánosan, többszörösen és ismételten elevenen megnyúzni? Megmondom miért, mert az igazi felelősök a rendszerváltozás után gyorsan beléptek egy másik pártba és ott védve vannak. Vagy vastagon meggazdagodtak,és olyan messzire elér a kezük, hogy már nem ajánlatos hozzájuk nyúlni. Ezt nem ismerik fel újságíró uraimék?
Hosszúra nyúlt beszámolómat azzal a reménnyel fejezem be, hogy a kritikus 15 év alatt nem ártottam senkinek. Bízom benne, hogy ha valakit valamilyen sérelem vagy zaklatás ért a szolgálatok részéről, az nem az én tevékenységem nyomán fakadt. Bízom benne továbbá, hogy a beszámolómban felsorakoztatott, magatartásomat igazoló, ellenőrizhető tények többeket meggyőznek arról, hogy harmadikutas, titkos tevékenységemmel ellensúlyozni tudtam jelentéseim tartalmát. Hogy hová billenjen a mérleg nyelve, azt pedig mindenki maga döntse el.
Végezetül ezúton kérek bocsánatot mindenkitől, akiknek a nevét beszámolóimban akármilyen összefüggésben megemlítettem. Külön kérek bocsánatot Duray Miklóstól, hogy annak idején nem tártam fel előtte titkos kapcsolatomat.
Azzal a megkönnyebbüléssel fejezem be írásomat, hogy ezután nem maradt semmi olyan múltamra vonatkozó titok, ami miatt aggódnom kellene. Sorsom azok kezében van, akik írásomat elolvassák, és ítéletet mondanak. Jöjjön, aminek jönnie kell!
Varga Sándor
