A régi „konzervatív” és „liberális” kategóriák szinte teljes elavulásáról, a „fejlődés” hívei és megkérdőjelezői közötti törésvonal élesedéséről szól John Lukacs Amerika társadalmát elemző könyve, melyet Demokrácia és populizmus. Félelem és gyűlölet címmel most az Európa Kiadó jelentet meg Komáromy Rudolf fordításában. John Lukacs a Népszabadság rendelkezésére bocsátotta a magyar kiadáshoz írt előszavát. Művem előszavában hangsúlyoztam, hogy amerikai olvasóknak írtam. Könyvem bizonyítékait is főleg (bár nem kizárólag) az amerikai és általános európai politika- és társadalomtörténetből merítettem. Mindennek dacára magyar kiadóm úgy döntött, hogy e könyvem is jelenjen meg magyarul. Ezért fűzöm az elejére ezt a bevezetést, amellyel a Demokrácia és populizmus problémáinak magyar történelmi vonatkozásait, ha röviden is, de valahogy vázolni kívánom.
Általánosságban: az újkori (más, mint az athéni) demokrácia nem jelentett és nem jelenthet korlátlan többséguralmat. A népfelség alkotmányos és más korlátai az egyéni és kisebbségi szabadságjogok fenntartását és védelmét biztosítják. De: mindennek eredői nem csupán jogiak, hanem történelmiek. Főleg Nyugat-Európában (de máshol is) az ún. újkort, a legutóbbi ötszáz esztendő történetét demokráciák és arisztokráciák vetélkedései és együttéléseik képviselték. Néha lassan, néha sebesebben, az utóbbiak hatalma csökkent, míg az előbbieké növekedett. Ez a kettősség nagyjából, majdnem kivételek nélkül, az utolsó száz év során megszűnt. Ennek egyik következménye a hajlam, amely az állami népfelség elvével együtt valami korlátlan és a nép nevével jelzett többséguralom felé vezethet – tehát az alkotmányos demokratizmustól a populizmusig. (E szónak használata aránylag új keletű.)
A probléma nem csupán abból áll, hogy a többség korlátlan uralma a demokratikus szabadságjogokat veszélyeztetheti. A probléma másik összetevője, hogy népuralom vagy népi többség esetében is „a nép” gyakran absztrakció, amikor nem a nép beszél, hanem a nép nevében beszélnek. Ez a történetírás problémája is lehet, lévén hogy a néphangulat bizonyítékai manipulálhatók, összetettebbek és mások, mint egyes személyek tetteiből vagy szavaiból meríthető források.
Így kerülünk „a nép” lényegének és jelenlétének politikai-történelmi problematikájához. Megint általánosságban a világ sok részét érintő változás. Száz évvel ezelőtt a nép és a nép uralma kiterjesztésének szószólói általában az úgynevezett „baloldalról” származtak. De a legutóbbi száz év során – bár persze nem mindenütt és mindig – a „nép” és a „népuralom” leghatározottabb és legerősebb szószólói már nem a hagyományos „baloldalt”, hanem az úgynevezett „jobboldalt” képviselik. Hadd kíséreljem meg most mindennek az újkori magyar történelemre vonatkozó vázlatát adni.
Magyarországon, mint Kelet-Európában máshol is, a „nemzet” és a „nép” évszázadokig nem ugyanazt jelentette. A két fogalom és jelenségeik itt-ott átfedték egymást, de nem alkotmányilag vagy jogilag, és nem teljesen. Legalábbis Werbőczy jogrendje szerint „a nép” nem volt „a nemzet”. Az ilyenfajta különbség Nyugat-Európában fokozatosan megszűnt. De Magyarországon – és például Lengyelországban – csak a huszadik század során. Ma, három vagy négy nemzedék után, már nincs értelme népről és nemzetről külön gondolkodni vagy beszélni.
A „baloldali” – kommunista vagy szocialista szóhasználat, sőt egy ideig liberális-szabadelvű is – a nép és a népuralom fogalmát a XX. század végéig szorgalmazta. Példái ennek a „népi demokrácia”, a „népköztársaság”, „népfront”, „Népszabadság”, „Népszava” (az utóbbinak immár több mint százesztendős) szóhasználata. De: úgy, mint Ausztriában, aztán Németországban, Olaszországban és később máshol is, „a nép” szólama és fensőbbségének hirdetése már körülbelül 1880 táján is megjelenik az ún. jobboldalon, növekvő eredményekkel. Magyarországon – nagyban osztrák mintára – egy jobboldali, a szabadelvűséggel és a szabad kereskedelemmel (a magyar nyelvű zsidósággal is) szemben álló párt ugyanakkor a katolikus szlovák lakosságot pártolva jelenik meg 1894-ben: a „Katolikus Néppárt”. Népi inkább, mint nemzeti – nem demagóg populizmus miatt, hanem azért, mert vezetői látják, miszerint Nagy-Magyarországban, ahol a lakosságnak alig fele magyar nyelvű, „nemzeti” párt csak magyarokra számíthat, nem lehet általános. Ugyanakkor a népfelség és az általános választójog szószólói és pártolói még mindig inkább bal-, mint jobboldaliak. S az 1919 utáni és a baloldallal élesen szembeszálló, sőt azt lehetőleg kirekeszteni kívánó magyar jobboldal még mindig a „nemzeti”, s nem a „népi” jelzővel azonosítja magát.
Amikor aztán az 1930-as években a megmaradt magyar feudalizmus, az osztálykülönbségek és a szegényparasztság ínsége ellen keletkező „népi” mozgalom és népi irodalom jelentkezik, ennek eredetileg szabadelvű és szociáldemokrata pártfogói dacára – mint nagyjában Ausztriában és Szlovákiában és főleg Németországban is – a „népiek” egy része már nem hagyományos „baloldali”, hanem „völkisch”: más szóval nem nemzetközi, hanem nemzeti szocialista, populista, de nem liberális, népi és nem városi, inkább Kelet-, mint Nyugat-barát, sőt itt-ott antiszemita is. Más szóval: nem „úri”, de „polgári” sem. Mindez nagyjából fennáll az 1945-ben megjelenő Parasztpárt jó részére, amely maradt volna ilyen akkor is, ha 1945-ben és azután Magyarország nem orosz, hanem ideiglenes angolszász megszállás alá került volna.
Vagy ötven év múlva, az orosz uralomtól való megszabadulás után a legfőbb nem liberális és nem baloldali párt mind a „polgári”, mind a „népi” jelzőt magáévá tette. Ez inkább érdekes, mint jelentős, mivel vezetőinek populizmusa inkább népi, mint polgári. De a más „népiek” között is sokan már nem parasztiak vagy népiek, hanem nagyvárosi születésűek. Ez is bizonyítéka annak a világjelenségnek, amely szerint a populizmus immár nemigen osztályöntudat következménye, hanem valami nagyjában korlátlan tömegdemokrácia hirdetője.
Népszabadság
