Dobai Sándor, a Benelux államok magyar főlelkésze július 3-án Ipolyságon, míg július 4-én Dunaszerdahelyen misézett és tartott beszélgetőestet a felvidéki magyar katolikusoknak. A Széchenyi István Polgári Társulás és a Pázmaneum szervezésének köszönhetőn mindkét helyszínen közelebbről is megismerkedhettek a hívek a magyarok mindenesével.
A Szent György plébániatemplomban bemutatott szentmisén hosszú évek után újra találkozhatott a városban nyugalomba vonuló Mórocz István lelkiatyával, akivel Németországban sokat tevékenykedtek a magyar menekültek ügyében.
Sándor atyát Kiss Róbert helyi esperesplébános köszöntötte, aki örömét fejezte ki, hogy az egyházközség ismét jeles vendéget köszönthet. A szentmisét bemutató főcelebráns szentbeszédében az aznapi Szentírást magyarázta, valamint életében oly sokszor megjelenő segítségnyújtásról szólt. A szentmise végeztével a jelenlevőknek lehetőségük volt egy belgiumi kegyhelyről hozott forrásvízbe megmártania kezüket és közösen imádkozni keresztény magyarságunkért.
A szentmisét követően a plébánia épületében folytatódott Sándor atya találkozása a hívekkel. Az atya iránti érdeklődést jól mutatta, hogy a terem színültig megtelt idősebb és fiatalabb hallgatókkal is. A Széchenyi István Polgári Társulás elnöke, Tarics Péter mutatta be röviden az atyát a jelenlévőknek, majd Sándor atya beszélt nyugodtnak csöppet sem mondható életéről és a külföldi magyar menekültek helyzetéről. A hallgatóság olykor szívszaggató történeteket, máskor vidám eseményekről értesülhetett a fiatalos lendülettel beszélő atyától. A családias hangulatú találkozó magyar népdalok és nóták éneklésével fejeződött be, majd az esti Úr Angyala imádsággal adtak hálát jelenlevők a napnak. Kiss Róbert esperes úr köszönetét fejezte ki Sándor atyának, hogy eljött a városba és az egyházközség hívei megismerkedhettek az atyával, valamint a Pázmaneum Társulásnak, hogy a híveknek mindig változatos rendezvényeket szervez.
Az alábbiakban Tarics Péter interjúját olvashatják a Felvidék Ma honlap olvasói.
magyar főlelkészével
Dobai Sándor atya, a Benelux államok magyar főlelkésze Belgiumban, a Brüsszeltől mintegy száz kilométerre fekvő, 600 ezer lelket számláló Liege-ben él – immár 62 éve. A most 81 éves főtisztelendő atya korát meghazudtoló módon tevékenykedik a belgiumi magyarok boldogulásáért. Életműve, sorsa, egyénisége példaértékű a fiatal nemzedék számára. Nem önként hagyta el Magyarországot. 1944. december 31-én vitték őt többedmagával szülőfalujából, a Győr-Moson-Sopron megyei Kóny községből. A főtisztelendő atyával saját életéről, valamint a belgiumi magyar hívek sorsáról beszélgettem.
– Önt a második világháború alatt hurcolták ki Németországba. Hogyan kezdődött ez történet?
– 1944-ben, amikor az oroszok közeledtek a Dunántúl felé, egy minisztériumi rendelet értelmében összegyűjtöttek minden 1924 és 1929 között született magyar fiatalt, s azt mondták, hogy három napig leszünk távol, amíg az oroszokat visszaverik, s aztán jövünk vissza. Elindultunk tehát gyalog a „nagyvilágba”.
– Honnan indultak, és mi volt az útvonaluk?
– A Győr-Sopron megyei Kóny község temploma elől indultunk el mintegy kétszázan 1944. december 31-én reggel. Hegyeshalomnál átkeltünk a határon – gyalog – hóban, hidegben, télben. Közép-Németországban megszálltunk egy istállóban, ott bevagoníroztak bennünket, s elvittek Hannoveren keresztül egészen Észak-Németországba. Itt munkaszolgálatot teljesítettünk.
– A németek azonban már nem bíztak meg Önökben…
– Nem bizony, hiszen ekkorra már Magyarország nagyrészét elfoglalták az oroszok. Tulajdonképpen félig hadifoglyok, félig munkaszolgálatosok voltunk. Szabadon természetesen nem mozoghattunk.
– Mi történt ezután?
– 1945. május 3-án hivatalosan is német hadifogságba estünk. Ruhánk teljesen lerongyolódott, ezért német katonaruhába öltöztettek bennünket. Katonának is ki akartak bennünket képezni, de akkor erre már nem volt idő. Marhavagonokban hurcoltak bennünket egyik nagyvárosból a másikba. Végül repülőtéren végeztünk munkaszolgálatot, futóárkokat ástunk stb., tehát igen kemény élet volt ez.
– …és ekkor jött az angolok és az amerikaiak előrenyomulása…
– Igen. Persze azt hittük, hogy végre szabadok leszünk. Nem így történt, hiszen ekkor lettünk csak igazán hadifoglyok. Kamionokban vittek Hollandián át Belgiumba. A fogadtatás igen kellemetlen volt, hiszen megdobáltak bennünket kövekkel, mert azt hitték, hogy németek vagyunk.
– Amikor megtudták, hogy Önök magyarok, változott a bánásmód?
– Sajnos nem. Ezután is egy kategóriába soroltak bennünket a többi hadifogollyal. Így egy Brüsszel melletti gyűjtőtáborba kerültünk, lehettünk mintegy 250 ezren. Átvittek bennünket Edigenbe, ahol körülbelül négyezren voltunk magyarok – rettenetes körülmények között.
– Mit ért konkrétan ezalatt?
– 1945 végét és 1946 elejét gyakorlatilag egy sátorban töltöttük. Tizennégyen voltunk egy sátorban, és egy méter mélyre beástuk magunkat a földbe, így védekeztünk a szél ellen. Nagyon hideg volt, csak pokróccal takaróztunk, s mindenki annyi ételt kapott az angoloktól, hogy éppen meg ne haljon.
– Hogyan fejeződött be a háború az Ön számára?
– A háború számomra mindmáig nem fejeződött be, de a hadifogságom 1946. februárjában véget ért. Ekkor az ottani nunciatúra egyik megbízottja papi tanulókat keresett. Tekintettel arra, hogy az én papírjaim tartalmazták, hogy bencés növendék voltam, sikerült kijutnom a táborból. Ezt követően egy lelkigyakorlatos házba kerültem, negyvenedmagammal, litván, román, lengyel és magyar papnövendékekkel. Itt hat hónapot töltöttem, rendkívüli érzés volt aránylag emberi körülmények között élni és tanulni.
– Ekkor adódott a továbbtanulás lehetősége. Nevelőszülőkhöz került…
– Igen. Volt egy belgiumi magyar pap, aki egy bányászcsalád gyermeke volt, s szerzett nekem ösztöndíjat a papi szemináriumba. Ekkor kerültem flamand nevelőszülőkhöz.
– 1952-ben pappá szentelték. Hogyan emlékszik vissza erre?
– Életre szólóan emlékezetes nap volt számomra 1952. július 20-ka. A pappá szentelés élménye, mélysége, öröme nehezen foglalható szavakba. Verőfényes napsütésben, a „Veni Sancte Spiritus”-t (Jöjj Szentlélek Úristen) énekelve, boldog örömmel, körmenetszerűen indultunk a közeli katedrálisba 42 diakónussá szentelendő és 33 pappá szentelendő, akinek pontosan a fele wallon, fele flamand, és én voltam az egyedüli magyar. Délután még litániára mentünk a klarissza nővérek kápolnájába, ahova szeminarista koromban oly sokat jártam misére és imádkozni, és még most is 58 év után.
– Kétéves kápláni tevékenységét követően flamand vidékre került…
– Igen, a püspök úr a limburgi vidékre rendelt, ahol 4000 bányásznak voltam a lelkésze, akik 29 nemzetiségi csoportra oszlottak. Jött azonban 1956, amikoris a püspök úr visszarendelt Liege-be, mert novemberben és decemberben megérkeztek a magyar menekültek. Körülbelül hatezren jöttek Belgiumba, s tekintettel a jó kapcsolataimra, rengeteget tudtam nekik segíteni: lakást szereztem, munkát kerestem, fordításokat végeztem a híveknek, s így valamennyit megismertem. Így fokozatosan kialakult a lelkészi munka, a lelkészi hivatal. Ekkor már csak a magyaroknak voltam a lelkésze. De nemcsak a lelkészi munkámat láttam el, hiszen a magyar lelkész nemcsak a papja, hanem az apja, a testvére, a szociális gondozója, a tanácsadója, az orvosa, egyszóval: mindenese az itteni magyaroknak.
– Jelenleg öt egyházmegyében dolgozik, és kilenc helyen tart magyar nyelvű szentmisét, mint a Benelux államok magyar főlelkésze. Hollandiába pedig több száz kilométert utazik misézni vagy temetni, mert ott nincs magyar pap…
– Ez az öt egyházmegye több milliós gyülekezetet jelent. Jelenleg kilenc helyen tartok magyar misét. Sokszor azonban a szertartásokat például francia, flamand, vagy vallon nyelven is meg kell tartani. Több olyan eset is van,hogy több nyelven tartom a szertartásokat, mert így kérik. Belgiumban egyébként nem olyan magyar misét tartunk, mint például otthon, Magyarországon. Itt előtte és utána egyaránt beszélgetést tartunk, ami sok esetben kulturális rendezvénnyel gazdagodik.
– Először 1974-ben jött haza Magyarországra. Azóta minden év nyarán Magyarországon is misézik. A határon túli magyar hívek szintén nagy szeretettel és tisztelettel fogadják, hiszen az utóbbi három évben a Felvidéken is misézik. De mit szólnak az anyaországi paptársak az Ön misézési módszereihez?
– A híveknek valóban tetszik a misézési stílusom. A paptársak között is vannak olyanok, akiknek tetszik ez a stílus, de van, aki fanyalog tőle. Ez természetes, hiszen nem vagyunk egyformák.
Pázmaneum, Felvidék Ma
