Mit tehet a magyar kormány a szombati dunaszerdahelyi rendőrtámadás után, amelynek során szlovák rendőrök magyar szurkolókat vertek – ez utóbbiak szerint (és a helyi magyarok szerint is) – teljesen indokolatlanul? – a kérdést Göncz Kingának tette fel a Népszava napilap.
A külügyminiszter asszony emellett más külpolitikai kérdésekről, továbbá a magyar diplomácia törekvéseiről és helyzetéről beszélt a Népszavának.
– Mindannyiunkat felkavartak a híradók által közvetített képek, és kérdések merültek föl bennünk a rendőri beavatkozás mértéke és indokoltsága kapcsán. A magyar kormány ezért azt kérte a pozsonyi hatóságoktól, hogy végezzenek vizsgálatot, és annak eredményéről tájékoztassanak bennünket. Én ezt személyesen kértem Ján Kubis szlovák külügyminisztertől, Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti miniszter pedig az ő szlovák kollégájától.
– A dunaszerdahelyi események tartósan ronthatják az amúgy is feszült magyar–szlovák viszonyt?
– Fontos, hogy az efféle konfliktusra ne vetődhessen rá semmiféle etnikai színezetű politikai szándék. A radikalizmus nem határozhatja meg a két nép viszonyát! Ennek megfelelően mi is elítéljük az olyanfajta jelenségeket, mint a zászlóégetés vagy a helységnévtáblák átfestése.
– Mit tervez most mindennek kapcsán a magyar kormány?
– Egyelőre várjuk a vizsgálat eredményeit.
– Ön a napokban bejelentette, hogy meghosszabbítjuk az afganisztáni magyar kontingens kiküldetését. Csakhogy biztonságpolitikai szakemberektől hallani már olyan véleményeket is, melyek szerint egyenruhások jelenléte egy idegen országban egy idő után már a kitűzött céllal ellentétes hatású. Afganisztánban például feléleszti a nacionalizmust, és a tálibok mellé állít sok olyan embert, akik egyébként nem osztják azok nézeteit.
– Én egyrészt azt mondtam, hogy Magyarország 2009 októbere után is jelen kíván lenni Afganisztánban, másrészt pedig azt, hogy elkezdjük annak vizsgálatát, hogyan lehetünk hasznosak az afgánok számára ebben az új időszakban is. Eredetileg két évre vállaltuk egy tartományi újjáépítési csoport vezetését, s ez a két év jövő októberben lejár. Ön a katonai jelenlétet említette, de hadd emlékeztessem: Magyarország nem csak katonákkal van jelen Afganisztánban. Nagyon hangsúlyos része ottani ténykedésünknek az is, hogy vezetjük az említett tartományi újjáépítési csoportot, s annak keretében civil programokat hajtunk végre. Ezek a munkahelyteremtést, az oktatás-fejlesztést szolgálják, mezőgazdasági módszereket közvetítenek, családjukat egyedül eltartó nőket tanítanak meg olyan készségekre, mint például a szőnyegszövés. Mert mi is úgy gondoljuk, hogy a katonai jelenlét egymagában nem teremt hosszú távú stabilitást – csak addig hatékony, amíg fennáll. A hosszú távú stabilitást éppen az említett civil programok garantálják. Jelenlétünk legfőbb célja az, hogy a katonai teendőket minél előbb az afgán hadsereg, a rendfenntartást az afgán rendőrség, a tulajdonképpeni közigazgatást pedig az afgán kormány vehesse át. Csak éppen úgy tűnik, hogy ehhez hosszabb jelenlét szükséges, mint amilyenre annak idején számítottunk.
– Térjünk át a grúz–orosz viszonyra! Melyik felet terheli nagyobb felelősség az augusztusi háború kirobbanásáért?
– Az Európai Unió egy vizsgálatot kezdett nemrég, hogy tisztázza: pontosan mi is történt. De már ezt megelőzően nagyon világosan állást foglalt, és ennek Magyarország is részese volt. Eszerint a rendezésre kell összpontosítani, s annak alapelve csakis az Európai Unió francia elnöksége által kezdeményezett hatpontos megállapodás, Grúzia szuverenitásának és területi sérthetetlenségének megőrzése lehet. Nagyon fontosak a Genfben megindult tárgyalások, melyek néhány hét alatt persze nem hoznak eredményt, ám elvezethetnek a békés megoldáshoz.
– Az Európai Unióban és az Egyesült Államokban hallatszanak már olyan hangok, melyek szerint a háborút Grúzia robbantotta ki.
– Minden konfliktus megítélésénél fontos, mikortól is vesszük azt szemügyre. Márpedig ennek a viszálynak hosszú előtörténete van – gondoljunk csak az 1992–93-as eseményekre! Az Európai Unió szeretne erről pontosabb képet alkotni – ezért is ragaszkodik az alaposabb feltáráshoz.
– Mit gondol egy esetleges grúz és ukrán NATO-felvétel következményeiről? A két állam csatlakozása belerángathatja a NATO-t egy Oroszországgal való konfliktusba? Vagy ellenkezőleg: a konfliktust éppen azzal lehet elkerülni, hogy Grúziát és Ukrajnát felveszik a NATO-ba?
– A legutóbbi, bukaresti NATO-csúcson az mondatott ki, hogy ha e két ország akarja a tagságot, akkor NATO-tag lehet. Ám a felvétel időpontjának megjelölése nem történt meg. Vagyis nincs szó arról, hogy e két ország bármelyike a közeli jövőben a NATO tagjává válna. Addig még hosszú az út, de a NATO mindkét országgal szoros párbeszédet folytat. Nemrég született meg a döntés egy NATO–Grúzia Tanács létrehozásáról, de ugyanilyen működik a NATO és Ukrajna között is.
– Az amerikai politikusok nem kedvelik a Déli Áramlat néven tervezett vezetéket, amely orosz gázt szállítana Európába; azt szeretnék, ha Magyarország csak a Nabuccóval foglalkozna, melyben nem orosz, hanem közép-ázsiai gáz áramlana. Hogyan lehetne meggyőzni őket arról, hogy a Déli Áramlat nem fenyegeti a nyugati tábor egységét?
– Az Egyesült Államok nyilvánvalóan más szemszögből tekint Európa gázellátására, mint az uniós tagországok, melyek itt helyezkednek el a térségben. Washington számára ez hosszú távú stratégiai kérdés, az Európai Unió – s benne Magyarország – viszont energiaellátási, gazdasági és más szempontok alapján értékeli. Úgy gondolom, hogy az egyedüli megoldás az Egyesült Államokkal való mélyreható párbeszéd, amely már el is kezdődött. Ennek keretében folyamatosan tájékoztatjuk amerikai partnereinket saját törekvéseinkről, arról, hogy miért éppen arrafelé haladunk, amerre haladunk.
– Mi lehet a megoldás a Lisszaboni Szerződés ügyében azután, hogy az írek népszavazáson utasították el azt? Az, hogy a szerződés bizonyos pontjai ne vonatkozzanak rájuk? Vagy ha egy újabb népszavazás is a „nem” győzelmét hozza, akkor lépjenek ki az unióból?
– Egyelőre ott tartunk, hogy az ír miniszterelnök a legutóbbi uniós tanácsülésen beszámolt azon vizsgálat eredményeiről, melynek célja az elutasítás okainak jobb megértése volt. Úgy tűnik, hogy több ok is közrejátszott. Egy biztos: Írországban az emberek nem igazán voltak informálva arról, mi is a Lisszaboni Szerződés, mi a tétje és miért van rá szükség. Vagyis a folytatás a tájékoztatáson is múlik. Dublin nyomatékosan kérte, hogy ne más, ne az Európai Unió tegyen javaslatokat a megoldásra – ezt hadd tehessék meg ők, az írek, hiszen róluk van szó. Javaslataikat decemberre ígérték – akkorra okosabbak leszünk.
– Milyen megoldás képzelhető el?
– Sokféle. Azt azonban, hogy Írország lépjen ki az unióból, én nem tartom reális lehetőségnek. A felmérések szerint az írek igen nagy része komolyan támogatja az uniós tagságot – már csak azért is, mert országuknak nagyon sok haszna volt belőle – mind pénzügyileg, mind más szempontból. És az emberek tudják ezt. Vagyis a „nem” szavazat nem azt jelezte, hogy nem akarnak többé tagok lenni. Félelmek fogalmazódtak meg bennük, például az adózás, a közös védelmi politika vagy akár az abortusz engedélyezése kapcsán. Ezekről egyébként nincs szó a Lisszaboni Szerződésben. Elképzelhető például egy olyan megoldás, melynek értelmében Írország garanciát kap arra, hogy bizonyos kérdésekben nem kell együtt haladnia az unióval. De megoldást hozhatnak bizonyos, az ottani félelmek eloszlatását célzó, megnyugtató nyilatkozatok is.
– Térjünk át Horvátország uniós csatlakozására! Mivel elképzelhető, hogy erre a magyar elnökség félévében kerül sor, Budapestnek itt a szokásosnál több szava lehet. De vajon érett-e Horvátország a felvételre? A legutóbbi véres zágrábi merényletre és a maffia ottani szerepére gondolok.
– A tényleges belépés valóban a magyar félévre eshet – feltéve, hogy 2009 végéig sikerül lezárni a tárgyalásokat, amire jó az esély. Véleményem szerint nincs közvetlen összefüggés a legutóbbi merénylet és a csatlakozási tárgyalások között. Talán lehet némi közvetett kapcsolat – oly módon, hogy egy ilyen esemény rajta hagyja nyomát az érintett országról kialakult képen. Én mindenesetre azt látom, hogy a horvát kormány nagyon gyorsan lépett, megmutatva, hogy elszánta magát a probléma megoldására. Ezért azt gondolom, hogy a merényletnek semmi komoly hatása nem lesz a horvát integrációra.
– Magyarországnak szüksége van gázra, olajra és piacokra is. Csakhogy ezekkel gyakran olyan országok rendelkeznek, melyek belső politikai, emberi jogi viszonyai tiltakozásra köteleznének bennünket. De vajon megengedhetjük-e ezt magunknak, még akár a nemzetközi szervezetek keretei között is?
– Magyarországnak nagyon sok mindenre szüksége van, és a globalizálódott világban igen sokszálúak a kapcsolataink: gazdaságiak, energetikaiak, egyebek. Ugyanakkor uniós tagállamként nagyon fontosak számunkra az európai értékek: az emberi, a kisebbségi és a szabadságjogok. Én úgy látom: annak van igazán hatása, ha Magyarország elsődlegesen a nemzetközi szervezetek tagjaként lép fel ezen értékek képviseletében. Hiszen nem biztos, hogy egymagában sokat el tudna érni. Ettől azonban még elképzelhető, hogy a kétoldalú kapcsolatokban is tehetünk valamit. Kínával például már hosszú évek óta emberjogi párbeszédet folytatunk, megmutatva, hogyan vittük végbe a rendszerváltást és hogyan építettük ki a demokratikus intézményrendszert. Lehetne ezt a modellt más viszonylatban is alkalmazni, de ehhez persze mindig két fél kell.
– A világ változásait nem igen lehet megjósolni. Egy Magyarországhoz hasonló kis ország egyébként is inkább alkalmazkodik e változásokhoz, mintsem hogy maga idézné elő őket. Van értelme ilyen körülmények között egy külpolitikai stratégia megfogalmazásának – ahogy az nemrégiben megtörtént?
– A dolog nem egészen így áll. Kétségtelen: Magyarország viszonylag kis ország, ám tagja több szövetségi rendszernek is – például a NATO-nak és az Európai Uniónak. Vagyis ha e szervezetekben támogatókat tud szerezni saját véleményéhez, ha e véleménye meg tud jelenni egy közös véleményben, az már nagyon komolyan befolyásolhatja a történéseket. Ez sokkal nagyobb befolyást jelent, mint ha egymagában képviselné nézeteit. Stratégiára általában azért van szükség, hogy végig lehessen gondolni, milyen helyzetben van egy ország, milyen irányban léphet tovább, kik a potenciális partnerei. Ez mindenképpen stratégiai kérdés.
– De hiába van stratégiánk, azt például, hogy bekövetkezik egy pénzügyi világválság, nem láttuk előre.
– Voltak annak bizonyos jelei, hogy a világ változás előtt áll. Azt persze nem lehetett tudni, hogy ez pontosan mi lesz – milyen és mekkora. De a stratégia akkor sem hiábavaló. Az ugyanis nem arról szól, mit kell tenni, például pénzügyi válság idején. Azt a stratégia azonban felmérte, melyek Magyarország potenciális partnerei, merre tud tájékozódni, kikre tud támaszkodni, s ez a fajta „előre gondolkodás” segítség egy ilyen nehéz helyzetben.
– Az év elején egy neves magyar külpolitikai szakember azért bírálta a Washingtonban akkreditált magyar diplomatákat, mert nem jelezték előre az amerikai–orosz viszony kiéleződését – holott ennek jeleit akkor már látni lehetett. Mennyire hatékony a magyar diplomácia?
– Én azt gondolom, hogy meglehetősen hatékony. Magyarországnak jól kiépített diplomáciai rendszere van. Persze nem tudunk mindenütt jelen lenni, ezt egy ilyen nagyságú ország nem engedheti meg magának. A fontos térségekben azért megpróbálunk ott lenni, részben azért, hogy diplomatáink a helyszínen tájékozódhassanak, részben pedig azért, hogy hatékonyan képviselhessék Magyarország érdekeit. Ami az amerikai–orosz viszonyt illeti, azt én nem a „kiéleződés” szóval jellemezném. Ez egy már jó ideje igen sajátos, folyamatosan változó kapcsolat. Nyilvánvalóan más volt a Szovjetunió szétesése után, más volt Putyin elnöksége alatt és megint más most, amikor Medvegyev az államfő. Minderről Magyarország sok forrásból kap tájékoztatást – nem csak az Egyesült Államokból, de Oroszországból is. Sok találkozón közvetlenül is beszélünk amerikai vagy orosz kollégáinkkal. Vannak tehát információink erről a viszonyról, és ez igen fontos Magyarország számára.
(Népszava, Kepecs Ferenc)
