Hitből táplálkozó népi bölcseleteket, mondókákat, a mese tájegységéhez illő népdalrészleteket és tánclépéseket is beleszőtt – ízes palóc nyelvjárásban elmondott – meséjébe Écsi Gyöngyi előadóművész, énekes, mesemondó… (és mint kiderül, még sok más is).
Écsi Gyöngyi neve az évek során több együttessel is összefonódott, többek közt a Ghymessel, a Kaláris zenekarral, három saját és számos közös lemeze jelent már meg. Karácsonyi népénekeket, szerelmi népdalokat, régi magyar archaikus énekekből válogatott énekelt imádságokat, de József Attila-verseket is hallani tőle. A Csíkszeredában és Madarason tartott kétnapos előadássorozata alatt a bábos mesejátékát Kováts Marcell kísérte hagyományos népi hangszereken. A közönségét elvarázsoló keddi előadást követően kérdeztük a színes egyéniségű Écsi Gyöngyit.
– Ha sorra vennénk tevékenységi körének széles, de egymásba fonódó szálait, melyikkel kellene kezdeni? A népdalénekléssel vagy a néptánccal?
– Valójában azért lettem népdalénekes, mert amikor néptáncos voltam, nem volt kinek énekelni. Ez a kettő szorosan kötődik egymáshoz. Tízéves koromtól jártam néptáncra, jártuk a széki táncokat Vágsellyén, én ugyanis mátyusföldi vagyok. Ez a vidék is nyelvhatár, és ugye a hetvenes években nagy dolognak számított, hogy táncoltunk, énekeltünk és magyar verseket mondtunk. Gyerekkoromban féltem magyarul beszélni az utcán. Akkor nagyon erős volt az asszimiláció, betelepítették a szlovákokat, üzemeket és gyárakat hoztak létre, ahová ezrével hozták a szlovák vendégmunkásokat, akiket aztán letelepítettek…, és így lett a 90%-os magyarságból 15%-os az arány. Ráadásul még eleven volt a kitelepítés is, a Beneš-dekrétumok alapján, máig attól szenved ez a vidék, hogy a polgárságát és a tehetősebb rétegét a kitelepítéssel elveszítette.
– A népdalkincs bővítése mikor erősödött fel Önben?
– Már a galántai gimnáziumban, ahol remek pedagógusok tanítottak, és én hiszem, hogy a pedagóguson múlik, mi jön elő a gyerekből. Ebben az iskolában amellett, hogy táncoltam, énekeltem és színdarabban játszottam, még néprajzi gyűjtésre is volt lehetőségem, egy néprajzi kör keretében. Ez viszont ‘83–’84-ben valóban csodának számított. Akkor szerettem meg a falura való járást, a gyűjtést. Ami a későbbiekben is megmaradt, de csak hobbi szinten. Ugyanis a gimnázium után szerettem volna néprajzot tanulni, azonban Pozsonyban csupán szlovák néprajzot lehetett tanulni, és az nem érdekelt annyira. Hiányzott volna nagyon a magyar. Aztán az újságírást választottam. Öt éven át tanultam, megírtam a szakdolgozatomat. A politikai manipuláció dramatikai eszközei címmel, amit tiszta szívvel le is adtam. De államvizsgázni már nem mentem el, mert úgy éreztem, az a diploma nekem nem fog kelleni. Meglehetősen vegyes hangulat volt Pozsonyban a forradalom kirobbanása előtt. Azután meg a 27 tantárgyból 24 megszűnt, a döntésem hamar beigazolódott. Az öt év Pozsonyban arra volt jó, hogy táncoltam az Ifjú szívek dal- és táncegyüttes néptánccsoportjában. Mellete énekeltem és gyűjtöttem. Ág Tibor népzenekutató, zenepedagógus gyakran vitt magával. Közben több újság szerkesztőségében is dolgoztam. Leginkább a cigánykérdés érdekelt. Néprajzi jellegű témákról akkor még nem lehetett írni, még szaklapok sem voltak, csak az általános információkat lehetett megírni, és úgy éreztem, arra alkalmatlan vagyok.
– A lelkészi pálya iránti hivatástudata mikor alakult ki?
– Bár jó nevelésben részesültem, az egyetemi időszak a megtérésem időszaka is volt. Én ugyanis pedagógusgyermekként nem járhattam templomba, a nagymama titokban kereszteltetett meg. A pozsonyi egyetemi évek alatt pedig világossá vált számomra, mit nem fogok az életemben tenni. Azt még nem tudtam, hogy mit fogok, de azt igen, hogy mit nem. Az újságírás a nem-ek közé tartozott, a néptáncot is abbahagytam egy időre, mert az Ifjú Szíveken belül is politikai problémák adódtak, sok családi és közösségi konfliktussal járt ez az időszak. És ekkor jött az Úristen hatalmas kegyelme, mert amikor nem tudtam, mihez kezdjek, mindig adott egy újabb lehetőséget, kinyújtotta felém a kezét. A pozsonyi református gyülekezetbe kezdtem el járni, de teológiára csak később jelentkeztem, kétgyermekes anyaként. Előtte még gyógymasszőr lettem.
– Gyógymasszőrré válása is a népi gyógyászat megismerésében gyökerezett?
– Határozottan. Én mérhetetlenül szeretem a természetet. „Vizes” ember vagyok, kajakoztam, és mindenhez, ami fű-, fa- vagy földszagú volt, ragaszkodom. Most is masszírozok, többnyire csak a családtagokat és barátokat, de nagyon szeretem, mert a bele adott erő visszatér belém, magam is feltöltődöm. Igaz, vigyázni kell, mert, mint mindennel, ami erő, ártani is lehet. Egy pedagógus, egy pap, de egy újságíró is sok jót tud tenni, de ártani is. Azért vagyok nagyon hálás, mert úgy érzem, áldás volt azon a döntésen, hogy nem teszem azt, ami hamis, és ez azóta is így van. Aztán rájöttem, minden mindennel összefügg, az is, hogy én meséket mondok.
– A bábozás, mikortól kapott ilyen hangsúlyos helyet az életében?
– Ha a gyerekkoromra visszanézek, egy terhelt, túlfoglalkoztatott, szorongó gyerekként látom magam, akinek nem sok ideje volt játszani. Örülök, hogy felnőttként sikerült ezt maximálisan pótolnom, sőt ezt még fokozni is lehet azzal, hogy új és újabb előadást, bábokat találok ki. Az, hogy időközben lelkész is lettem, még inkább kinyitotta a kaput, mert lett egy gyerek-bábjátszó csoportunk, a Tábita, amelyben tizenöt gyerek játszik, és nagyon ügyesek, Magyarországon megnyerték az országos Biblia-fesztivált. A bábozáshoz én teljesen autentikusan fogtam hozzá, egy bábos mesemondó fesztivál szervezésével kezdődött az egész.
– Egyre több helyszínre, Gömörtől távol eső városokba kap, kapnak meghívást. Hogyan sikerül az idejét beosztani?
– Bogács Nóra tanárnővel Svédországban találkoztam egy táborban, tőle kaptam a csíkszeredai meghívás. Most kivettem a szabadságomat, de nem amiatt, hogy idejöjjek, hanem mert a férjem Svédországban tanul, továbbképzi magát teológiából. Én jelenleg pszichológiát, ezen belül mentálhigiénét tanulok, ami számomra a második egyetem. Két és fél éves képzés, és úgy érzem, ez is újfajta látásmódot ad az emberekkel kapcsolatban, segít jobban megérteni őket. Már amennyit az ember ki tud találni a maga okoskodásával, mert ugye mennyivel jobb erre a mese, amit már kitaláltak sok-sok évvel ezelőtt.
– Écsi Gyöngyi meséi, ha jól sejtem, jócskán meg vannak toldva, segítve játékos elemekkel.
– Hogyne, hát az eredeti mese nem így szól, de hát attól mese a mese, hogy mindig újjászületik, és én élek is ezzel a szabadsággal. Előadásaimnak nincs rendezője, én pedig nem színész vagyok, csak mesemondó. Bábos sem vagyok, mert az bebújik a paraván mögé, és többnyire onnan biztosítja a produkciót, ha pedig kijön, nagyon kell vigyáznia. Nekem abban rejlik a szerencsés előnyöm, – úgy érzem -, hogy egész fiatalkoromban sokféle tevékenységet végeztem. Az ének és tánc, a népi bölcseletek, a mesék, most mind-mind ebben a műfajban találkoznak. A mozaikok összeállnak, egészet alkotnak. Mert, ha nem tudnék énekeket, tánclépéseket, akkor máskép nézne ki az előadás.
– Mégis, mi tartja össze az előadást?
– A hit. Sajnos, a hitetet elszoktuk felejteni, és azt hisszük, hogy a népművészet hit nélkül is létezik, pedig nem létezik. Modern betegség, azt hisszük, hogy lehet istentelen emberből is jó népművész. Gyűjtésekkor az asszonyok is arra intettek: „jáj, ángyálkám, csák ne hangvál fújja, hanem lélekvel”. Ez az, amivel a népi lélek bír, és ha az ember erre támaszkodik, akkor ennél jobb Szentírás nem kell a népművészet megismeréséhez. Az én mesémben ma, ki volta király ? Hát maga az Isten. Elképesztő üzenete van egy-egy mesének ilyen értelmezésben, és ennél szebbet nem is lehet tenni, mert ezt a gyermeknek nem kell elmagyarázni, ugyanis a szónál sokkal erősebbek a jelek, a jelképek, amilyet a báb, az ének, a dallam még felerősít. Én ezekre támaszkodom. Az ízes beszéd is tudatos, bár nem vagyok palóc, de szívesen beszélek így. Gömör vidéke úgy néz ki, mint Csík-vidéke. A hegyek között van, ott találkoztam nagyon intenzíven az emberközelséggel, én ugyanis városon nőttem fel. Gömörben pedig mindenki bejár a parókiára, így tanultam meg „palócul”. A mindent ötvöző bábos meseelőadásaimat, pedig addig szeretném folytatni, amíg csak erőt érzek hozzá.
Hargita Népe – Antal Ildikó
