(Balassa Zoltán írása.) Húsz évvel ezelőtt, 1989. június 16-án temették Budapesten Nagy Imrét és társait. Ezen az eseményen mindenképpen részt kívántam venni, hiszen az 1956-os forradalom és szabadságharc gyermekkorom meghatározó és velőig hatoló élménye volt. Minden évben az októberi napok alatt a kivágott közepű kis magyar papírzászló állt szobám asztalán, baráti körben ünnepeltünk és gyászoltunk, emlékezve a dicső napokra.
Senkitől sem kaptam megbízást, de úgy éreztem, jelenlétemmel a Felvidéket képviselnem kell márcsak azért is, mivel itt is megtorlások követték a magyarországi felemelő és tragikus eseményeket. Úgy vélték sokan akkor, Magyarország végre szabad lesz és ez könnyít kisebbségi terheinken is.
Egy nappal korábban fel is utaztam és Molnár Imrénél – aki Esterházy Jánossal kapcsolatos munkássága révén lett közismert – szálltam meg, nem messze a Bosnyák-tértől. Péntek reggel korán felkeltem, s egy közeli virágárusnál virágcsokrot vettem, mert koszorúra nem tellett. Az általam választott csokron piros szalag éktelenkedett. Az elárusító hölgyet megkértem, ezt távolítsa el. Csodálkozott, ugyan miért? De határozott kívánságomnak végülis eleget tett.
A Hősök tere, 1989.06.16-án
A Hősök terére érkezve, barátaim a kordonon belülre vittek, ahol Szesztay András szociológus, aki Pozsgay Imre köréhez tartozott – gyakran fordult meg Kassán a rendszerváltás előtt, hogy tájékoztasson bennünket a magyarországi helyzetről, hozva a titkosított anyagokat Pozsgay megbízásából – bemutatott a különböző felekezetek püspökeinek, s a főrabbinak. Nem messze tőlem fekete gépkocsi állt meg, s belőle Faludy György költő szállt ki. Egy szlovák fiatalemberrel ismertettek össze, aki nevét is vállalta, s így utolsókként mi tettük le a ravatalnál a virágcsokrot a hivatalos koszorúzás keretein belül. Nevünket is felírattuk a felolvasandók névsorába, azt Lezsák Sándorhoz is eljuttattuk, de erre mindmáig tisztázatlan okokból nem került sor. Lezsákot azóta többször kérdeztem ezügyben, de nem kaptam választ.
A Műcsarnok lépcsőjén a ravataloknál hömpölygott a tömeg. Egy percre leállt az ország élete, s Nagy Imre vádlottársa, Vásárhelyi Miklós lépett a mikrofonhoz. Majd Rácz Sándor, a Nagybudapesti Munkástanács egykori elnöke beszélt. Mécs Imre, 56-os halálraítélt következett. Ma kényszeríteném, hogy naponta hallgassa meg akkor mondott szavait. A kitelepítettek, internáltak és recski rabok nevében Zimányi Tibor szólt. Utolsóként Orbán Viktor a magyar fiatalok nevében beszélt, akinek szavai mindmáig számos vonatkozásban aktuálisak.
Azután buszokkal mentünk ki a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájára. Ahogy a tömeg vonult a temetőben, egyszerre csak hallom, mögöttem valaki a recski kényszermunkatáborban eltöltött rabságáról beszél. A hang ismerős volt. Hátranéztem. Egyből megismertem. Csanád Vilmos, egykori kassai tanár volt az, akivel egymást nagy örömmel üdvözöltük.
Másnap első dolgom volt, hogy a lapokban megnézzem, a csehszlovák nagykövet részt vett-e a szertartáson. Megnyugvással olvastam, igen. Ennek hazautazásom után lett jelentősége. Ugyanis alighogy hazaérkeztem, keresett Lukáč főhadnagy a titkosszolgálattól, aki már évek óta zaklatott. Mivel a tévében mutatták, hogy leróttuk kegyeletünket a felvidékiek nevében, tudtam, keresni fog. – Láttam a tévében. Rokonai voltak? – kérdezte. – Nem. De a csehszlovák nagykövet is ott volt. – Ezzel a témát lezártam.
Az gyászszertartás megismételhetetlen lelkiállapotban juttatott mindannyiunkat. Sok mindenről nem tudtunk, így nem hatott egy s más zavarólag. Amikor Király Béla megérkezett, az emberek megtapsolták. Még beszédet is tarthatott. Nem tudhattuk, a magyar történelem egyik legnagyobb szélhámosával állunk szemben. Pozsgayval Medgyessy Péter, későbbi kormányfő koszorúzott. Róla is csak jóval később derült ki, D-209-es sz. ügynök volt. Beszélt Göncz Árpád, későbbi államfő, koszorúzott Csurka István, Fodor Gábor és Jancsó Miklós, hogy most csak néhányat említsek azok közül, akiknek későbbi, vagy éppen korábbi életpályája meglehetősen szomorú, netán botrányos epizódokkal bővelkedik.
Arról sem lehetett tudomásunk, hogy az utóvédharcokat vívó hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy ne az elszámoltatáson, hanem a megbocsátáson legyen a hangsúly a Hősök terén. Majd 200 hálózati személy kapott ilyen feladatot. Közülük kettővel később személyes kapcsolatba kerültem: Bartis Ferenc erdélyi költővel, íróval és újságíróval, valamint a mindig vidám idős Fitos Vilmossal, egykor a népi mozgalom elkötelezett hívével.
A negyed millió ember fegyelmezett, méltóságteljes elszántsága azt a meggyőződést sugallta, most egy új, tisztább kor következik. Mintha óriási teher szakadna le vállunkról. Emlékeztünk és bizakodóan ünnepeltünk. Minden derülátásra adott okot, önbizalmat sugallt ezekben az órákban.
A rendszerváltást követően néhány évig ez ilyennek látszott, de azután Magyarországon törés következett be, mely ránk is mérhetetlen terheket rótt, s mindmáig nem látjuk az alagút végét. Tehát a szembenézés egykori önmagunkkal most nagyonis aktuális.
Balassa Zoltán
Felvidék Ma, ddg
